Az eredetileg a 2023-as velencei filmfesztiválra tervezett, de az írósztrájk miatt későbbre csúszott Challengersben Luca Guadagnino egy teniszbajnokság fináléjára fűzi fel időfelbontásos elbeszélését, melynek cselekménye egyrészt a játszma menete szerint halad előre, másrészt flashbackek alkalmazásával tárja fel a három főszereplő, Art, Patrick és Tashi kapcsolatának stádiumait. Az olasz rendező korábbi filmjeihez (Vakító napfény, Szólíts a neveden, Csontok meg minden) hasonlóan ezúttal is elmossa a határokat szerelem és vágy között, minek eredményeként a filmet elsősorban a versenyszellemmel átitatott szexuális feszültség hatja át. „A tenisz maga az élet” – magyarázza a fiatal Tashi a két srácnak, ám ezt nem egyformán értelmezik. Míg a jövő sztárjának tartott lány a pályán érzi magát igazán elemében és kerül eufórikus állapotba, addig az elit családból származó Art és Patrick számára a tenisz eleinte szórakozás, függetlenül attól, hogy párost játszanak vagy egymás ellenfelei. A gyerekkori barátok eltérő személyiségek és eltérő stílusban játszanak; Patrick támadó, Art védekező, úgy is hívják őket, hogy Tűz és Jég. Egységet alkotnak, és közéjük érkezik Tashi, akit mindketten meg akarnak kapni és örökös héja-nászban idővel meg is kapnak. A lány először Patrick barátnője lesz, akivel csúnyán válnak el egymástól, Art ezt a helyzetet használja ki és végül megszerzi Tashit, aki később nemcsak a felesége és gyerekének anyja lesz, hanem az edzője is. A lány súlyos térdsérülés következtében már nem teniszezhet versenyszerűen, ezért arra ösztönzi a férjét, hogy jobban teljesítsen a pályán, hogy általa érhesse el saját céljait. 

Így érkezünk el a film jelen idejéhez, amikor a harmincas éveikben járó teniszjátékosok kezükbe veszik az ütőt és döntőt játszanak, a lelátón Tashi szigorú tekintettel figyeli, ahogy szeretői megküzdenek a trófeáért. Míg a profik között lecsúszott Patrick számára a sokadrangú bajnokság megnyerése mindössze a pénzdíjazás miatt fontos, addig a sztárjátékos Art a gyenge szezon után magabiztosságát reméli visszaszerezni, mindezt természetesen felesége hatására, aki sokkal inkább Art főnöke, mintsem megértő hitves.

A szervák, adogatások és fonákok mentén a meccs ritmusát megtörve visszaugrunk az időben, és elénk tárul a szerelmi háromszög évtizedes története, melyben a heteroszexuális viszonyok mögött meghúzódik az Art és Patrick között lévő homoszociális vágy, melynek közvetítője és egyben elhárítója éppen Tashi. A queer elméletben az amerikai esszéíró, Eve Sedgwick használta a homoszociális vágy terminusát, melynek lényege, hogy a homo- és heteroszexualitás nem választható el élesen egymástól, inkább egy skála két pólusát alkotják. Sedgwick értelmezésében a szerelmi háromszög ennek a szexuális bonyodalomnak leghatékonyabb trópusa, melyet Luca Guadagnino színészeivel együtt örömmel térképez fel. 

A Tashit alakító Zendaya a film noirok végzet asszonyaként manipulálja a két fiút és édeshármast kezdeményezve bírja őket szenvedélyes csókolózásra.

Art és Patrick a csókban eggyé válik, és ezt Tashi az ágyon hátra dőlve elégedett nézőként élvezi. Később, a finálé mindent eldöntő perceiben ugyanez történik a teniszpályán is, ahogy a Patrickot alakító Josh O’Connor és az Artot játszó Mike Faist izzadtan rohannak a labda után, közelebb és közelebb kerülve a hálóhoz, majd esnek egymás karjaiba, hogy az ölelésben váljanak eggyé. Ekkor már tudjuk, hogy milyen árulások zajlottak a háttérben, és a játszma új megvilágításba kerül, a tenisz valóban maga az élet.

Luca Guadagnino és a forgatókönyvíró, Justin Kuritzkes – az Előző életeket jegyző, Celine Song férje – élvezettel merül el a szerelmiháromszög-sztori mélységeiben és a hatalmi erőviszonyok kibontásában. Pontosan kiszámítják, hogy mennyire engednek közel a szereplőikhez, éppen emiatt a színészek játékán múlik, hogy a vonzó, de ellentmondásos karaktereket mennyire fogadjuk el és érzünk együtt velük. Az elidegenítést és a kiélezett teniszallegória kivetülését fokozza Atticus Ross és Trent Reznor intenzív technozenéje, mely sokszor szándékosan elnyomja a dialógusokat, mintha mindegy is lenne, hogy mit mondanak, máskor pedig lágy dallamokkal teremt meghitt hangulatot.

A disszonáns filmzene fejezi ki a szereplőkben háborgó indulatokat, sérelmeket és elfojtott vágyakat, ami a dinamikus vágással és a folyton mozgó, különböző perspektívákat felvevő kameramunkával kiegészülve zsigeri élményt nyújt a nézőknek.

A Szólíts a neveden és a Suspiria operatőre, Sayombhu Mukdeeprom a reklámfilmeket idéző ritmikus és esztétikus felvételekkel követi le a szereplők mozgását, egyik pillanatban a labda és az ütő szemszögéből repülünk egyik térfélről a másikra, majd madártávlatból nézzük, ahogy a két férfi teniszezik, ahogy lassítva megfeszül az izom és csurog róluk a verejték; ugyanakkor a kamera az intim percekben nem tolakodó és teret enged a színészeknek.

A Challengers harsány esztétikája legalább annyira lehet elriasztó, mint a Csontok meg minden morbid kannibálromantikája vagy a Suspiria horrortánca, mégis a szerelmi háromszög 21. századi interpretációja és hagyományos történetmesélés feladása által izgalmas mű, mely jól illeszkedik Luca Guadagnino szerzői életművébe, aki nemcsak filmtörténeti klasszikusokból merít ihletet (Idegenek a vonaton), hanem saját filmjeire is reflektál (Szólíts a neveden). A Challengers csatlakozik a szerelmi háromszöget taglaló darabok gazdag kánonjához (csak néhány példa: Mind a kettőt szeretem, Jules és Jim, Anyádat is, Álmodozók, Passages), valamint a mozaikosan építkező történetre is izgalmas példa, ugyan, ha a rendező ennél is jobban fellazítja az időrendet, az eredmény talán még hatásosabb lehetett volna.

A három színész közül az angol Josh O’Connor (A korona, A kiméra) pimasz mosolyával és magabiztos kisugárzásával állatias energiával tölti meg a jeleneteket, vele szemben Mike Faist (West Side Story) egyszerre kisfiús, visszafogott és számító, Zendaya (Dűne) alakítása hasonlóan enigmatikus és rezzenéstelen arckifejezéséből, flegma pillantásából kell megfejteni személyét.

A Challengers fiatalos, lendületes, szexi. Pályájuk elején lévő rendezőktől látunk ilyen bátor bemutatkozást. Luca Guadagnino kaméleonként mozog Hollywoodban és a nemzetközi filmvilágban, rendezői ars poeticája beleolvad bármilyen műfajba és környezetbe, így hozza létre a jellegzetesen rá jellemző stílust és elbeszélést, ehhez pedig mindig megtalálja azokat a színészeket, akik vakon megbíznak víziójában. Következő filmjében Daniel Craig költözik be a rendező érzéki mozgóképes birodalmába. Kíváncsian várjuk azt is!