PRAE.HU: Hogyan indult az írói pályád? Volt valamilyen konkrét esemény vagy élmény, ami felkeltette az érdeklődésedet a történetmesélés iránt? Gyerekként is kitaláltál már történeteket?

Gunnar Helgason: Nálunk otthon mindig nagyon szépen beszéltek a művészekről. Valahogy az jelentette az élet csúcsát, ha valaki művész lehetett. Pedig a szüleim nem művészek, apám mérnök, anyám pedig óvónő volt. Amikor úgy döntöttem, hogy művész leszek, nagyon támogattak. Nyolcéves koromban jelent meg Guðrún Helgadóttir könyve, a Jón Oddur és Jón Bjarni, és ki lehet jelenteni, hogy az a könyv olyan nagy hatással volt rám, hogy megváltoztatta az életemet. RÓLAM szólt! Hihetetlen, szinte szürreális élmény volt, hogy a saját életemről olvashattam egy könyvben. Ettől valahogy megnőttem, gyerek lettem a gyerekek között, ember az emberek között. Számítottam! A könyv persze nem rólam szólt, de Reykjavíkban játszódott, és arról a valóságról mesélt, amit én nap mint nap átéltem. Lassan aztán magam is kedvet kaptam a történetíráshoz. Szerencsés voltam, mert a tanáraim mindig bátorítottak, így lassanként kezdtem elhinni, hogy tényleg foglalkozhatok ilyesmivel. Bár színészetet tanultam, a diploma megszerzése után első dolgom volt, hogy megírjam az első gyerekkönyvemet, amelynek címe Goggi és Grjóni. Azóta írtam még huszonöt könyvet, és a többségük mai gyerekekről szól. Azt szeretném, ha a gyerekek magukra ismernének a könyveimben, és akkor remélhetőleg átélik azt, amit én nyolcéves koromban.

PRAE.HU: Hogyan született meg az első Stella-könyv? Az eredeti elképzelésed nagyon eltért a végső szövegtől?

Az Izlandi Nemzeti Színházban rendeztem egy gyerekelőadást, amelyben huszonnégy gyerek szerepelt. A legkisebbik folyton furcsa történeteket mesélt az anyukájáról, és egyszer csak eszembe jutott, hogy ez nagyszerű alapanyag lehetne egy rövid, vicces képeskönyvhöz. Elkezdtem lejegyezni, amit a kislány mondott, beszéltem a szüleivel, majd további történeteket gyűjtöttem vicces anyukákról, például a saját anyámról és a feleségemről. De úgy éreztem, valamiféle mélység hiányzik a történetből. Ekkor döntöttem úgy, hogy a testvérek közül az egyik gyerek beteg lesz, és a végső változat egy gyermekorvossal folytatott beszélgetés után alakult ki. Aztán találkoztam a Stelláékéhoz hasonló helyzetű családokkal, és minden összeállt. Elbeszélgettem többek között egy 15 éves fiúval arról, milyen a Stelláéhoz hasonló helyzetben élni, és azóta is barátságban vagyunk. A fiú időközben filmesként lediplomázott, és javasolta, hogy a könyvből készítsünk tévésorozatot. A forgatókönyv elkészült, és éppen a finanszírozásra keresünk megoldást. Szóval ha ismersz magyar filmproducert, add a kezébe a könyvet, és mondd meg, hogy jelentkezzen nálam.

PRAE.HU: Az Anya megkattant!-ot már színpadon is játsszák. Hogyan változott meg a történet a színházi adaptációban?

Úgy érzem, a hangulata nem sokat változott. Nagyon jól sikerült átültetni a könyv atmoszféráját a színpadra. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan ne leplezzük le a könyv nagy titkát. Kénytelenek voltunk sokkal korábban felfedni, mint az eredetiben. De a nagyszerű színészeknek hála, ezek a különös szereplők életre keltek, és még szórakoztatóbbak lettek, mint a könyvben – nem véletlen, hogy óriási siker lett az előadás. Néhány dal is született, hogy még színesebb legyen a történet, a Bizet Carmenjéből vett pár perces részlet pedig szinte az egész előadás csúcspontja lett.

PRAE.HU: A Stella-könyvek nagyon népszerűek a gyerekek körében. Mi a titka annak, hogy egy szereplő ennyire tartósan kedvenc tud maradni?

Hát... jó kérdés. Röviden: a szereplő hibái! Stella messze nem tökéletes. Az a furcsa benne, hogy nem annyira a saját hibáit, hanem a családban a többiekét veszi észre. Minden könyv arról szól, hogy elhatározza: megment, pontosabban „megjavít” valakit a családban, miközben a saját életében is valamilyen fontos gonddal küzd. Az eszközei viszont gyakran kissé túlzóak, sőt: kattantak. Csakhogy van egy olyan adottsága, ami miatt néha úgy érzi, sosem lehet átlagos gyerek. Úgy gondolom, az, ahogy a saját nehézségeivel megküzd, az olvasók szívében is visszhangra talál. Mindannyian bizonytalanok vagyunk, nem érezzük magunkat tökéletesnek – és ha erről olvashatunk másoknál, az segíthet nekünk is. És persze sok gyerek Siggit, Stella öccsét találja a legviccesebbnek.

PRAE.HU: Hatott-e a színházi és televíziós tapasztalatod arra, ahogyan szereplőket alkotsz és párbeszédeket írsz?

Mindenképpen. A színművészeti főiskolán a Sztanyiszlavszkij-módszer szerint tanultam, amelynek lényege, hogy a színész teljes képet alkot arról, akit alakít. Ezért igyekszem a szereplőimet is erősségekkel és gyengeségekkel is felruházni, nem tisztán jók vagy rosszak. Rendezői tapasztalataim miatt pedig írás közben egyúttal meg is „rendezem” a jeleneteket. A párbeszédeket gyakran hangosan eljátszom, hogy természetesen hangozzanak.

PRAE.HU: Milyen gyakran kell változtatnod a történeten, mert a szereplők „nem akarnak engedelmeskedni”?

Hahaha... remek kérdés. Nagyon gyakran! Sőt, szinte mindig! Először mindig a történet vázát dolgozom ki. Aztán amikor elégedett vagyok vele, megírom a szereplőket. És minél többet dolgozom rajtuk, annál jobban megváltoztatják a történetet. Ha jól sikerülnek a szereplők, a történet is mindig jobb lesz. Például a sokat emlegetett „mellfejezet” eredetileg egészen más volt, de amikor épp az anya karakterén dolgoztam, hallottam egy történetet egy svéd anyukáról, aki nagyon hasonló nevelési módszert alkalmazott, és így muszáj volt átírnom a részt. És az Anya megkattant! ettől még kattantabb lett!

PRAE.HU: Hogyan találod meg az egyensúlyt a könyveidben, hogy szórakoztatóak és tanulságosak is legyenek?

Hát ez az! Elsősorban azt szeretném, hogy a könyveim viccesek és izgalmasak lennének, hogy a gyerekeknek kedvük legyen elolvasni őket. De mindig törekszem valami mélyebbre is. Ez az, amit tanulságosnak nevezel. A célom azonban sosem az, hogy üzenjek valamit – ha van a könyvnek üzenete, akkor az magától jön létre, és egy szövegnek sem mindenki számára ugyanaz az üzenete.

Az  Anya megkattant!-nak például nincs egyértelmű üzenete, talán azt leszámítva, amit Stellának mondanak a szülei: „Az élet egy lelkiállapot”.

Amikor ezt írtam, úgy éreztem, azt kutatom, mit jelent normálisnak lenni. Egyáltalán létezik „normális” ember? De itt meg kell állnom, nehogy túl sokat eláruljak a könyvről.

PRAE.HU: Melyik könyved volt az első, amelyik igazán életre kelt az olvasók szemében?

Az ötödik könyvemmel értem el az első nagy sikert. Olyan gyerekekről szól, akik egy focikupára utaznak a Vestmanna-szigetekre – ahogy tízéves korában minden izlandi gyerek, aki focizik. Elképesztő visszajelzéseket kaptam: az olvasóknak hasonló élményben volt részük, mint nekem gyerekkoromban a Jón Oddur és Jón Bjarni olvasásakor. Úgy érezték, róluk szól a könyv. Öt focikönyvet írtam, és minden héten megkérnek, hogy írjak még. A könyvből film is készült (angolul Falcons a címe), ez lett minden idők legnépszerűbb izlandi gyerekfilmje, amire mérhetetlenül büszke vagyok.

PRAE.HU: Kaptál-e olyan visszajelzést gyerekektől, ami különösen jól kifejezi a könyveid hangulatát?

Ha őszinte vagyok, nem igazán. Gyerekektől sokszor kapok levelet és sokszor felhívnak telefonon, hogy szeretnének újabb Stella-könyveket, pedig már tíz megjelent belőlük. Ugyanezt tapasztalom, amikor iskolákba megyek, hogy felolvassak az új könyveimből. Amikor megkérdezem, mi tetszik nekik bennük a legjobban, mindig ugyanazt válaszolják: „Egyszerűen csak nagyon viccesek”.

PRAE.HU: Mit tanultál a gyerekektől az írás során, ami megváltoztatta a felnőtt szemszögedet?

A gyerekek a legjobb emberek. Ízig-vérig jók. Amikor velük találkozom, mindig arra emlékeztetnek, hogy igyekezzek még jobb ember lenni. De íróként is sokat tanultam tőlük. Vicces és izgalmas könyveket szeretnének. Azt akarják, hogy a szereplőket lehessen szeretni és utálni. Érzelmileg akarnak kötődni hozzájuk. Át akarják élni a történetet. És erre törekszem az írásaimmal: hogy megnyissam a szívüket azáltal, hogy megnevettetem őket, aztán előhozakodom valamivel, ami mélyen megérinti őket. Gyerekeknek írni óriási felelősség. Nem lehet akármit és akárhogyan írni. Hiszen lehet, hogy éppen olyasvalaki veszi kézbe a könyvet, aki életében először olvas valamit.

Erre szoktam gondolni, amikor írok: hogy valahol egy gyerek most az én könyvemet olvasva szereti meg vagy gyűlöli meg az olvasást. Ezért fontos, hogy a könyv jó legyen, és valamilyen módon megérintse a gyereket.

És ha egyetlen dolgot választhatnék, hogy mit tanuljanak meg a gyerekek a könyveimből, az az együttérzés lenne.