A The Life of a Showgirl Taylor Swift, feltételezhetően a világ egyik legnagyobb dalszerzőjének 12. nagylemeze. Mit lehet róla mondani, amit még ne mondtak volna el ezerszer, és amit mindenki el is fogadna? Ami folyamatosan a legfurcsább Taylorban, az az, hogy hiába hatalmas a hírneve, alig van konszenzus róla. Szinte Rorschach-tesztté vált a poprajongók számára: az eltérő vélemények – jó-e, rossz-e, mély-e, sekélyes-e – gyakran többet árulnak el az értékelőről, mint róla. Egy dolog biztos: bármerre megy Taylor és a zenéje, a viták mindig követik. Az elmúlt öt év karrierje mestermunka: munkái, eredményei és közönségkapcsolata példaértékű. Ott voltak a pandémia idején született indie-folk „sister” albumai, szerintem pályafutása kreatív csúcspontjai, valamint a hatalmas sikerű Eras Tour. Közben újra felvett és újrakiadott minden régi albumot, hogy saját tulajdonában legyenek a jogdíjak, miközben folyamatosan jöttek az új ciklusok is – a Midnights és a hosszú, monumentális Tortured Poets Department. Mindkettő megosztó a diszkográfiában, de kereskedelmi sikerük vitathatatlan, és ha nem is a kreatív zsenialitás, a marketingzsenialitás csúcsait jelentik.

A 2024-es The Tortured Poets Department album volt az, ahol Swift elkezdte elveszíteni narratív tisztaságát. A 31 dalos dupla album egyszerűen túl hosszú lett. Bár voltak követhető szálak – szerelem megtalálása, elvesztése, valamint a rajongók és kritikusok nyomása, hogy a legjobbját nyújtsa –, összességében mégis céltalan hatást keltett. Taylor mostanra karrierje azon pontján van, ahol gyakorlatilag „cheat code-okat” használhat: bármit megtehet, csak mert megteheti. És bár jelenleg minden körülötte forog, úgy tűnik, a The Life of a Showgirllel tényleg a gyökerekhez próbál visszatérni. Hogyan? Először is, levágja a felesleget: elhagyja a hosszú, kiterjedt projekteket, mint a Folklore, Evermore vagy a Tortured Poets Department, ami a Deluxe Editionnel gyakorlatilag két albummá nőtte ki magát. A projekt hangzásban és hangszerelésben is eltér a Midnightstól, mivel Taylor most eltávolodik megszokott producereitől, Jack Antonofftól és Aaron Dessnertől. Sok rajongó ugyanis egyre kevésbé kedvelte a melankolikus, levegős, visszafogott hangzásvilágot, amit ők képviseltek.

A Life of a Showgirlhöz viszont úgy döntött, hogy újra együtt dolgozik Max Martinnal és Shellbackkel – azokkal a producerekkel, akik évekkel ezelőtt végigkísérték első nagy váltását a countryból a pop felé. Már a cím, az üzenet, az album körüli kommunikáció és a dalok sorrendje is egyértelművé teszik, hogy ez a lemez Taylor hírnevét, a reflektorfényben töltött életét, a közelmúltbeli nyilvános megítélését és a vitatott eseményeket vizsgálja – például a Travis Kelce-vel való kapcsolatát. Talán még azt is, hogyan került a neve a politikába. Hiszen még augusztusban Trump „véleményezte” őt, „woke” énekesnőnek nevezve, aki szerinte már nem vonzó, és akit ki nem állhat – ami egy popcsillag számára felfoghatatlanul embertelen tapasztalat, különösen akkor, ha egy elnöktől érkezik.

Már az album elején egyértelmű, hogy Taylor most sokkal személyesebb anyagot akar közvetíteni. A nyitódal, The Fate of Ophelia, egy kapcsolatról szól – tipikus Swift-téma, de nem a megszokott szemszögből. Míg korábban ő volt a történetek irányítója, vagy ha becsapva érezte magát, bátran vállalta az igazát, itt azt mutatja meg, hogy Travis szerelme mentette meg: ha ő nem szeretné, ugyanaz a sors várna rá, mint Opheliára. Ez a „ha nem lennél te” perspektíva ritka tőle, és komoly narratív váltást jelez – amit a dalban maga is elismer.

Én kifejezetten élvezem a nyitódalt, mert a benne lévő túlzás jól illik a The Life of a Showgirl koncepciójához: minden kissé felnagyítva, dramatizálva jelenik meg. A produceri munka is remek – ütős, elegáns popzene, kifinomult, enyhén orkesztrális hangszereléssel. Bár Max Martin dolgozott rajta, ez nem egy újabb 1989-szerű, szintetizátoros sláger; inkább emlékeztet egy könnyedebb Florence + the Machine-dalra. Taylor vokáljában továbbra is érződik Lana Del Rey hatása, de most már magabiztosabban használja, így nem tűnik utánzásnak. Hasonló elemek jelennek meg a következő dalban, az Elizabeth Taylor-ban is, csak fokozva: nagyobb dobok, grandiózus zongora, vonósok és erőteljesebb vokálok. Van benne néhány igazán aranyos sor is, például: „Be my NY when Hollywood hates me.” A dal leginkább arról szól, hogyan fonódik össze szerelem és hírnév Taylor életében.

Ezután jön az Opalite, amely szintén kiemelkedő darab, és erős nyitószakaszt ad az albumnak. A verzék laza, pop-rock hangszerelése akár egy Fleetwood Mac-klasszikusban is megállná a helyét, majd hirtelen berobban a ’60-as éveket idéző lánybandás vokálharmónia. Nagy kontraszt, de Taylor és a közreműködők ügyesen működésre bírják. A hangzást modern elemekkel – szekvenszelt dobokkal és digitális reverbekkel – frissítették, ami csillogó, mégis letisztult hatást ad. Összességében ez az egyik visszafogottabb dal a lemezen, mégis fülbemászó és kellemesen könnyed váltás a Tortured Poets nehézkesebb, vontatottabb tempói után. Ugyanakkor a Showgirl még így sem válik teljesen egyszerű hallgatnivalóvá – Taylor gyorsan elkezdi bonyolítani a dolgokat a dalok üzeneteivel és nézőpontjaival.

Például a Father Figure szám, ami igazán megmarad a fülben, instrumentálisan és dallamilag egyaránt. Érdekes, ahogy a dal drámája illeszkedik a showgirl-album esztétikájához, hangulatához és atmoszférájához. Valamilyen szinten úgy tűnik, Taylor itt karaktert ölt, mintha álarcot venne fel, hogy elmondhassa azt, amit valóban szeretne mondani. Ebben a dalban Taylor hatalmi fantáziát játszik el, beszél egy protezséről, akiről úgy gondolja, hogy a fiatalabb énjére emlékezteti. A dal mélyebb rétegeiben azonban a dalszöveg inkább Taylor saját karakteréről szól, ábrázolva őt, mint egy jóságos apafigurát, aki védi a családot és vezeti, segíti ezt a személyt, és cserébe csak hűséget kér.

Míg elsőre ez az alak kedvesnek és megértőnek tűnik, a működés módja valójában hidegvérű: üzletcentrikus, „my way or the high-way”. 

Ugyan a dal szerintem fülbemászó, bizonyos részei mégis kissé felkavaróak, mert erősen átüt rajtuk az őszinteség – ami által azonban nem a „kisvárosi lány”, hanem egy számító üzletember karaktere rajzolódik ki.

Bár ennek a dalnak van néhány, enyhe, kritikán aluli része, az album valódi mélyrepülést vesz az Eldest Daughterrel, ami zeneileg olyan, mint a tipikus millennial melankolikus zongorabalada. Taylor itt visszaveszi a karmokat, és inkább egy olyan személyt ábrázol, aki teljesen elborul a szomorúságtól az internet sötétsége és cinizmusa miatt, olyan sorokkal, mint: „Everybody's so punk on the internet / Everyone's unbothered til they're not / Every joke's just trolling and  / Sad as it seems, apathy is hot.” Nem arról van szó, hogy ezek az érzések vagy megfigyelések teljesen alaptalanok lennének – a probléma inkább az üzenet közvetítője és az üzenet tartalmában rejlik. Itt ugyanis maga Taylor Swift szólal meg: nem egy magányos, vérző szív a trollok és gyűlölködők tengerében, hanem egy tudatosan építkező, önmagát precízen pozicionáló alkotó. Ahogyan működik a világban, és ahogyan megmutatja magát, ugyanolyan kiszámított, mint bármelyik hater, aki igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy semmi sem érdekli. A dal disszonáns, fantáziavilágát tovább fokozza olyan sorokkal, mint: „I've been afflicted by a terminal uniqueness / I've been dying just from trying to seem cool.” Milyen stádiumban van ez a végzetes egyediség?

Ezután következik a Ruin the Friendship. Nem ez a legkülönlegesebb pop-dalszerzői munka, de ha szereted a régi Taylor Swiftet vagy Jewelt, legalább találhatsz valamit a dal nagyon személyes és tragikus történetéből: a szám egy középiskolai szerelmi crushról szól, a nosztalgiáról, a képi világáról és a feszültségről, hogy meg akarsz csókolni valakit. De hirtelen meghal — igazán szívszorító pillanatban. És Taylor tanulsága és tanácsa innentől kezdve az, hogy mindenképp meg kellett volna csókolnod? A dal kapcsolatállapota kicsit zavaros.

Innen néhány gyengébb pont következik, például az Actually Romantic, egy pop-rock szám bevált akkordmenettel. Sajnos az előadás nem igazán ragad magával: a dal végig vékony és merev marad, még akkor is, amikor a dobok teljes erővel szólnak. Ez kár, mert egy ennyire cinikus, kissé szétesett számnál Taylor akkor tudna igazán hatásos lenni, ha teljesen belemerülne az érzésbe. A szöveg szerint valaki megszállottsága felizgatja, és az interneten már sokan találgatják, hogy a dal Charli XCX-hez köthető, utalva Charli Sympathy as a Knife című számára a Brat albumról. Ha Taylor valóban az, akiről Charli énekel, az nem dissz, hanem egy bizonytalan, szorongó nézőpont lenyomata. Így ha ez valóban Taylor válasza lenne valakinek, aki látszólag megszállottan figyeli és kritizálja őt, jobb lett volna, ha ezt a dalt tényleges érzelmi kitöréssé formálja –

mert így inkább úgy hat, mint egy tweet, mintsem egy valódi zenei reakció.

Ezután következik a Wi$h Li$t, ami hangzásában egészen rendben van. Nagyon aranyos, nyugodt, csillogó üteme van, csilingelő szintikkel, amelyek majdnem téli hangulatot adnak a dalnak. Nem lepődnék meg, ha decemberben a plázákban hallanánk ezt a számot. A dal egyszerű üzenetet is hordoz: Taylor lényegében arról énekel, hogy letelepedni, gyerekeket vállalni, kosárlabdakosarat szerezni, esetleg önellátóan élni – szemben mindenki más túlzó, anyagi vágyával. Nem vagyok tőle lenyűgözve, de kicsit bájos, és valahogy bevezeti Taylor „tradwife” korszakát. Ismét egy hallgatható szám.

Ami viszont nem igazán hallgatható, az a következő Wood, ami alapvetően olyan, mintha a Maroon 5 2000-es évek eleji számát hallanánk. Egészen aranyos dal a szerelem megtalálásáról, az első vonzalomról, de aztán teljesen elcsúszik, tele lesz utalásokkal Travis Kelce „dolgaira”, Taylor énekel a „redwood tree”-ről, a „magic wand”-ról, a kulcsról, ami megnyitja a combokat, és a „hard rock”-ról. Igen, bár Taylor szívét-lelkét beleadja bizonyos szinten, nem vagyok biztos benne, hogy a bujaság lenne Taylor erőssége.

Azonban még inkább felkavar a Cancelled! című szám. Nem, nem csak a szövegre gondolok, ami arról szól, hogy túl közel repülsz a naphoz, girlboss-stílusban. Sokkal inkább zavar, amit a szöveg tartalma sugall: Taylor arról énekel, hogy vannak barátai, akiknek azonos sebei vannak, és egy alvilágban élnek, valamint arról, hogy mindenki, legalább egyszer, elvette valaki férjét, mindenkinél vannak csontvázak a szekrényben. Arról is beszél, hogy megtanulta, hogyan ne kapják rajta. Ne kapják rajta miben? Milyen barátokról beszél? Milyen alvilágban él? Ez a dal vagy az egyik, vagy a másik: vagy Taylor túlzó módon felnagyítja, mennyire ellenszenves és „cancelled” a baráti köre, ez esetben a dal csak mű és cringe. Vagy pedig tényleg körülötte vannak borzalmas, szörnyű emberek – de mennyire szörnyűek?

Hány test van a padláson? Hány férfit loptak el ezek az emberek? Van-e köztük valaki, aki feltűnt az Epstein-listában?Azt gondolom, hogy egy olyan korban és helyen, ahol sok borzalmas ember nem vonható felelősségre a nyilvános tetteiért, ez egy nagyon furcsa dalkiadás.

Nagyon elszakad a valóságtól, és teljesen tone-deaf. Ezután következik a Honey – erre egyszerűen nem is tudok mit mondani, mert tényleg értelmetlen, unalmas szám. Nem ad hozzá semmit az albumhoz, amit az előző dalok már ne adtak volna. Igazából ez a lemez legnagyobb „nothing burger”-e.

Végül pedig ott van a záródal, The Life of a Showgirl, ami véleményem szerint egyszerűen gyenge lezárás. Vannak persze aranyos hangszerelési változások, amelyek kétségtelenül adják a showgirl-vibe-ot, az esztétikát és a perspektívát, amivel az album próbál operálni. De minden ez a változás, minden felépítés, nem csúcsosodik ki egy nagyszabású, emlékezetes befejezésbe, ami méltóvá tenné az The Life of a Showgirl címet. Persze, a dal nyilván a hírnévről és a performanszról szól. De őszintén szólva, a pop világából már rengeteg szám és album vizsgálta pontosan ezt a témát. Mit ad hozzá ez a dal, amit az összes többi nem? Nem sokat, leszámítva egy korrekt Sabrina Carpenter közreműködést. Sajnos ez tényleg egy felejthető lezárása egy olyan albumnak, ami sokkal erősebben kezdett, mint ahogy végződik.

Sajnos nagyon megosztott vagyok abban, hogy mit nyújtott Taylor ezúttal. Egyrészt tényleg tetszik, hogy az album poposabb, fülbemászóbb, ütősebb és közvetlenebb lett. Rövidítve a Tortured Poets Department hosszú játékidejét és levegősebb hangzását. Ugyanakkor, ez az egyik legrosszabb Taylor-szövegkorpusz, amit karrierje során valaha készített. Legrosszabb, legolcsóbb, leginkább a valóságtól elrugaszkodott, leggyermekdedebb. Azt gondolom, hogy vannak dalok, amelyeket tiniként vagy a húszas évei elején írt, amelyek az The Life of a Showgirlhöz képest sokkal érettebbek és költőibbek. És nem is kell visszamenni olyan régre: elég csak megnézni a szövegeket a Folklore-ból és Evermore-ból. Öt évvel ezelőtt Taylor sokkal érettebb, okosabb dalokat írt, amelyek érzelmi mélységben, történetmesélésben és sok minden másban is gazdagabbak voltak. Sajnos úgy érzem, az album legnagyobb problémája az, hogy tényleg lebutították.

Fotók: Taylor Swift Facebook-oldala