PRAE.HU: Egy igen izgalmas, alternatív előadás született a rendezésedben, Ákos. Nem csupán vizuális, akusztikus megjelenítésében, hanem üzenetében is. Mai olvasatában is vannak benne politikai áthallások, hatalmi megosztottságot, társadalmi feszültségeket jelenít meg. Hogyan esett a választás Szabó Magda 1975-ös történelmi drámájára és miben rejlik az aktualitása számodra?

Kukovecz Ákos: Nem akarok panaszkodni, de nekem úgy tűnik, elég bonyolult állapotában van most a világ, amiből el kell indulnunk. A mi generációnkban, azt hiszem, gyakori, hogy a saját hajunknál fogva akarjuk kihúzni magunk a földből, mert bizalmatlanok vagyunk a szerencsénkkel szemben, én legalábbis az vagyok. Amikor olvasok, olyan szemmel is olvasok, hogy miből lehetne valamit előteremteni, nem csak várni rá, hogy egyszer megtaláljon, hanem belevágni.
Nem fogok tudni pontosan idézni Susan Sontagtól (amerikai író, filmrendező, emberjogi aktivista), de azt írja valahol, hogy az igazán jó fényképeknek az a dolguk, hogy kísértsenek bennünket. Ebben a darabban is volt egy mondat, egy helyzet, ami elkezdett kísérteni, és utána akartam járni, hogy ez miért talált szíven annyira: Géza mondja Vajknak, mikor a címadó pogány dalról beszélgetnek, hogy „milyen szép dal, holnap betiltom”. Én úgy érzem, ennél pontosabban senki sem fogalmazta meg ennek az égtájnak, a mi történelmünknek a tudathasadását. Azt hiszem, Géza alakja hitelesen mutatja meg azokat az embereket, akikké válunk, vagy úgy érezzük, válnunk kell a túlélésért. Szabó Magda sokszor groteszkbe hajló humorral írja le ezeket a saját hatalmuk felelőssége alatt történelmet írni kényszerülő politikusokat. Mindenki jó szándékkal indul, de a gyakorlat senkit sem kímél.

Ahogy olvastam, egyrészt megszántam őket, másrészt megijedtem tőlük. Nem kellene sok ahhoz, hogy én is ilyenné változzam. Sőt, még az is lehet, hogy már most a legjobb úton vagyok hozzá. Hisz az egészhez elég egy kevés hatalom és egy kevés sértettség, hogy összekeveredve keserű, kegyetlen embereket szüljenek. Abban bíztam, hogy a kulcs az empátia lehet vagyis, hogy ezeket az alakokat ne démonizáljuk, ne tegyük le a voksunkat emellett vagy amellett, ne tagozódjunk be egysíkú odamondogatással, hanem három dimenzióssá, körüljárhatóvá téve az emberi sorsukban lássuk ezeket a történelmi alakokat.

PRAE.HU: Az előadást nézve az a benyomásom támadt az újszerűsége, kompaktsága alapján, mintha egymással igen jól kooperáló, a színházon belüli minitársulat született volna (jelmezt Elise Paris Turco tervezte, aki a tánctagozat oszlopos tagja, zenét Balázs-Bécsi Eszter színművész szerezte), ami közvetíteni akar a nagyobb társulati halmazon belül is elkülönülve valamit, hiszen térben is elszakadt a szokványostól. Ezt jól érzékelem? 

Szász Gabriella: Szerintem ez az előadás sok szerencsés találkozás kivetülése. Én például most kezdem a második évadomat, és már az elején azt éreztem, hogy ezekkel az emberekkel nekem dolgom van, mert tudom, hogy hasonló az ízlésünk, és hasonlót akarunk. Ebben az előadásban meg nagyon pontosan megvolt az, hogy mit akarunk. Például amit Ákos elkezdett mondani, hogy nagyon sok energia van bennünk, amit nem biztos, hogy minden helyzetben ki tudunk magunkból csatornázni, na, ez erre az előadásra például nem igaz. Olyan volt már az egész próbafolyamat, hogy az megengedte nekünk színészileg, emberileg, hogy ezek az energiák, feszültségek felszabaduljanak, és hogy a kreativitás kijöjjön belőlünk – erre nem mindig van lehetőség egy kőszínházi működésnél. Mondani akarunk közösen valamit, és azt képviselni. És igen, van most egy ilyen mag a fiatalok között, mi is így érezzük.

Pálóczi Bence: Igazából ezt az elkülönülést nem mondanám tudatosnak. Emlékeim szerint az ötletről egy szilveszteri bulin hallottam Ákostól. Valami formabontóban, valami másban gondolkodott, ami segít kissé kilépni a kőszínházi konvenciókból. Amikor ott elmondta nekem, bátorítottam, határozottan visszajött bennem az egyetemen tapasztaltak érzése. Akkor egyeztette Halasi Dániellel (Csokonai Nemzeti Színház művészeti vezetője 2025 január- szeptember között), aki zöld utat adott, és onnantól kezdve úgy éreztük, hogy minden megy magától, álomszerű volt az egész. Nem gondoltam volna, hogy egy kőszínházban létrejöhet egy ilyen előadás, de nagyon örültem annak, hogy Ákos rám gondolt, és részese lehetek ennek a folyamatnak. A munka során olyan, mintha egy jó értelemben vett kommunában éltünk volna, teljesen kiszabadultunk a megszokott színházi közegünkből.

K. Á.: Ez valóban nem volt tudatos cél, maximum önmagától előálló képződmény, melyet több dolog alapoz meg: egyfelől a kudarcot és a hibát is megengedő bizalom. Ideértve, hogy olyan embereket kerestem meg ezzel a partizánprojekttel, akik, ha például én tökéletes csődöt mondanék rendezőként, megbocsátanák azt. Másfelől közös ügy, hogy ez nem, vagy nem csak egy állomása a pályának-kenyérharcnak, hanem esetleg képesek lehetünk olyan témát találni, amihez magánemberként is közünk van, és azt önkéntesen, közösségbe szerveződve körül tudjuk járni. És mindezeken felül a bizalom és biztonság az intézmény, a környezet felől. Hangzatos dolgok ezek, de ha nem egy kőszínház pincéjében álltunk volna neki, hanem ténylegesen függetlenként, akkor könnyen lehet, hogy mindenféle erős közösség létrejötte előtt elhasalunk a bizonytalanságban. Így viszont abban a ritka kegyelmi állapotban volt részünk, hogy egyszerre voltunk biztonságban, és szabadok is voltunk. Jó volt így dolgozni, luxus.

PRAE.HU: Az esztergomi várat a Csokonai Teátrum alszószínpada (színpadi forgó alatt) jelenítette meg. A néző azonnal egy sejtelmes térbe lép be. Úgy érezni ebben a térben, hogy most olyan titkokat tudhatunk meg, amiket eddig nem, ez egy titkos fórum. Ez a tér jelképezheti azt, hogy az új születése és a régi lerombolása a felszín alatt zajlik? Eltemettük ezeket a történelmi emlékeket, élményeket? Mit gondoltok?

Sz. G.: Ezt elég alternatív módon próbáltuk nyár elején, az évad végén. Mindenki próbák vagy előadás után, este tíztől hajnali kettőig itt volt. A vezetőség nagyon kedves, együttműködő és nyitott volt az egész munkafolyamatra, és a helyszínre egyaránt. Számomra behozott ez a tér, ez a kis fekete lyuk egyfajta nosztalgiát. Nemrég végeztünk az egyetemen, és visszajött az a műhelymunkaérzésem, amit nagyon szerettem, és nagyon hiányzik a mai napig. Ott, abban a térben és abban az idősávban tudtuk, hogy nem zavarunk senkit, és minket sem fog senki zavarni. Madár se jár arra, senki. El voltunk szigetelve az egész külvilágtól, és nem csak térben, hanem időben is, amikor mások lefeküdtek aludni, mi mentünk próbálni hajnalig. Mindemellett szerettem, hogy kis saját térképe van annak a térnek ott lent. Nekem például sokkal jobban kinyitotta a fantáziámat az, hogy igazából semmi nincs ott, csak oszlopok, láncok – ez egy műszaki tér. Semmi nincs, és pont ezért bármi lehet. És nem is kell hozzá díszlet, kellék, hanem olyasmi, mint a gyerekkorban egy szoba. Csodálatos volt így újra átélni. Mert semmi nincs ott, csak elhiszed, elképzeled. Bármiből bármi lehet. Nagyon örülök, ha kívülről, külső szemmel is átjön ez a másik világ.

P. B.: Szerintem szuper, és örömmel tölt el, ha valakiből nézőként ilyen meglátásokat hoz ki ez az alternatív tér, mert tényleg különleges aurája van, nem véletlen az, hogy ilyen sokat ad hozzá az előadáshoz. Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy amikor a néző belép ide, egyből rájön arra, hogy nem egy szokványos előadásra érkezett, nem klasszikus módon kell majd szemlélnie azt, ami rá vár, hanem megkíván tőle egy nagyobb mértékű nyitottságot, és azt is, hogy nézzen a dolgok mögé, jelen esetben képletesen szólva (a tér által is generáltan) a dolgok alá, azok mélyére.

K. Á.: A konkrét tér ötletét Halasi Daninak köszönhetjük. Én csak azt sejtettem, hogy jó lenne a teret „elcsenni”, és úgy megtalálni. Mert ha egy helyet még nem használtak színházi térként, de én elkezdem színháznak használni, akkor színházi értelemben nincsenek kliséi, hagyományai, hiszen nem volt még ott előadás. Viszont azokat a kliséit, amiket köznapi használatában hordozott, azokat meg leveti, hiszen arra, legalább pár órára, alkalmatlanná válik. Így ingyen kapjuk azt, amiért más esetben véres harcokat kell vívni egy próbafolyamatban, hogy a térnek mágiája legyen. Megható volt a színházzá konvertálódás folyamata: a műszaki oldalról a kollégák szép lassan beszivárogtak a próbákra, egyszer csak megjelentek egy-egy kelléknek a jobb verziójával, vagy hoztak még négy olyan lámpát, ami nekünk eszünkbe sem jutott. Elképesztő volt az összefogás.

PRAE.HU: Beszéljünk még a tér és a jelmezek összhangjáról! A drámában szereplő oppozíciókat láthatjuk visszaköszönni a fekete-fehér jelmezeken, textúrákban, kellékekben. Gabi ruhája (ami személyes kedvencem) jelképezi a státuszát, személyének súlyosságát, felelősségét. A Bencéjéről pedig az jut eszembe, hogy a ruha szaggatottsága egyfelől az egykori csatáihoz, szenvedéseihez, a régi értékeinek védelméhez kapcsolódik, másrészről pedig talán azt is üzeni, hogy ez a múltbeli világ, amit ő képvisel, már szellemként távolodik el a jelen idő eseményeitől. Hogy állt össze ez a látvány? 

K. Á.: Amikor elkezdtünk gondolkodni Elise-szel, világos volt, hogy nem akarunk a naturalizmus felé indulni, nem akarunk cserzett lóbőröket, kaftánokat, kucsmákat. Ezek nagyon szép dolgok, de tekintettel arra, hogy Géza fejedelmet egy huszonéves nő játssza, és a 70 éves Gyulát is egy fiatal férfi, ezért nem lett volna azoknak létjogosultsága. Alapvető jellemvonásokból indultunk például, hogy a Tatát alakító Csata Zsoltnak kiemeljük a kezeit, hisz ő az, aki mindent megpróbál összerakni, összetartani, mint egy száz ujjú zongorista. Ebből lett a jelmezét domináló sokrétegű fehér ingujj.

Sz. G.: Szerintem a jelmeztáras kollégák vérszagot fogtak arra, hogy igazából mi most divattervezünk, és a régi jelmezekből csinálunk valami atom újat. „Hogyha itt felvágjuk, akkor vágjuk fel itt is?” Egymással ötleteltek a varrodában. Csodálatos volt! Az én jelmezemben például a cipő Elise-től van, aki odaadta a sajátját, és abban kezdtem el próbálni a nulladik pillanattól. Elise, mivel táncos, tudta, hogy mozogni kell ezekben a jelmezekben és nem is akárhogyan. Meg közben viselni is kell őket. Ami nem mindig egyértelmű…

PRAE.HU: A zene és akusztikus elemek, amiket a darabban alkalmaztok, még inkább megtöltötték, teljesebbé tették ezt az erős atmoszférát. Itt Balázs-Bécsi Eszter színművész kollégátok volt az, aki beadta a kreatív energiákat és az ötleteket a közösbe.

Sz. G.: Itt is jellemző volt a közös alkotás, a közös gondolkodás. F. Tóth Gergely megírta a dalszövegeket Ákossal egyeztetve, vagy éppen kerestek már meglévőket, és aztán mentek Eszterhez, ő pedig visszaküldött nekik zenei anyagokat. Nagyon sok ötlet és variáció volt zeneileg Pálóczi Bence, Bolla Bence vagy Komlódy Márk részéről is, mindegyik jó és helyénvaló volt.

K. Á.: Eszternek pár zenei referenciát mutattam, ő meg messzire szaladt velük. A magyar népzenétől indultunk, és ezt ő hol roncsolta, hol felhangosította-vadabbá tette, hol tisztán tartotta. Az élőzenének kivételes ereje van a színpadon, ez volt az egyik első dolog, amit az egyetemen megtanultam a mestereimtől: minden vizsgánkban élőzene volt. Jó alapot adott színházban működő színészzenekar, amely Bérletszünet néven fut, ennek az előadás minden szereplője annak tagja is.

PRAE.HU: Bence, te alakítod Böngét, Gyula barátját, aki megjárta az augsburgi csatát, egyben a szabad magyarság követője, őrzője. Értetlenül, nagy indulatokkal, érzelmi felfokozottsággal szemléli ezt a változást, átalakulást, ami zajlik. Hogyan építetted fel ezt a pogány karaktert? Mit jelentenek számodra a szabadság, változás fogalmai (akár ebben a darabban, akár a saját szakmádban)?

P. B.: Nagyon tudok menni Bönge igazságérzetével, és Ákos a rövid ismeretségünk ellenére is nagyon jól felmérte azt, ahogyan osztotta a karaktereket. A darab szövege nem túl könnyű, egyszerre láttam benne nehézséget és kihívást, de bele tudtam vinni a saját igazságaimat, problémáimat, igazságkeresésemet, indulataimat. Ákos arra biztatott, hogy akkor lesz érvényes, amit ezzel a karakterrel csinálok, ha azt a hevületet és a civil ügyekben rám jellemző heves habitust sikerül belevinnem a szerepbe. Azt gondolom, hogy Bönge az egyedüli a darabban, aki nem vette fel a körmönfont viselkedést, a politikusi magatartást, ami például a legtöbb karakterre jellemző.

A változás és a szabadság fogalmairól pedig az jut eszembe, amit ez az egész közös alkotófolyamat nekem jelentett: egy fiatal csapat, akik egyformán gondolkodnak, hasonlót akarnak, folyamatosan beszélgetünk is róla, hangot adunk neki, összefogunk, mert azt hiszem, csakis így lehet ebben a világban változást elérni.


PRAE.HU: A dráma kibékíthetetlen ellentéteket jelenít meg: a kereszténység, nyugathoz tartozás (jövő, az új rendszer, béke fókusz) vs. pogány múltbéli értékek, régi pogány erkölcsök (kelet, múlt, a brutalitás, elvetendő értékek). Ákos, gondolkodtál esetleg azon, hogy valami átmeneti árnyalatot is megmutass mindeközben?

K. Á.: Nem ismerhettem Szabó Magdát, dolgoznak ebben a színházban olyanok, akik igen. Velük is beszélgetve, például Csikos Sándor tanár úrral, vagy a szerző munkáit, interjúit a történelmi tényekkel párhuzamosan olvasva láthatjuk: az írónőt a történelem viharai elég erősen tépázták. A saját történelmi korában nemkívánatosnak bélyegzett, üldözött társadalmi osztály és hagyományrendszer tagja volt.  Én azt olvastam ki a szövegeiből, hogy minden veresége, az azok fölött természetszerűen érzett keserűsége ellenére – mert szövegeiben vitriolos tud lenni olykor –, egyvalamiben sosem hagyta, hogy legyőzze a kor vagy a kor szülöttei: mindig ő volt az elegánsabb. Szabó Magda szövegeiben ott van a humanizmus, ami azt segíti, hogy senkit se közelítsünk meg egysíkúan, hanem úgy érdemes gondolkodni, hogy helyzetek és cselekedetek vannak, egy hősnek lehetnek gyáva pillanatai, egy gyáva embernek pedig hősies tettei.

Úgy gondolom, nem az szolgálja ennek a polgári gondolatnak az örökségét, ha roman à clef módjára egyetlen adott kortárs megfeleltetést találunk ezekre az alakokra, helyzetekre. Erre építve persze komoly érzelmi energiákat lehetne felszabadítani, hiszen polarizált társadalomban élünk, de ennél, azt hiszem, Szabó Magdához illően elegánsabb, ha megpróbáljuk ezeknek az embereknek, pogánynak-kereszténynek, keletinek-nyugatinak, fiatalabbnak-idősebbnek kivétel nélkül az esendőségeit, szenvedélyeit, mozgatórugóit átlátni és emberként, nem démonként foglalkozni velük.

PRAE.HU: Izgalmas csavar a darabban, hogy Gabi, te játszod Géza fejedelmet. Hosszú bőrruhát láthatnak rajtad a nézők, vagány rocker stílusban jelenik meg a fejedelem, kiegészülve a te füstös, határozott hangszíneddel. Szerinted mit akart ezzel megmutatni a rendező? Esetleg, hogy a személyiség, karakter ereje, akarata, lényegi üzenete nem nemfüggő? Mennyiben igényelt más játékot, eszközöket ez tőled?

Sz. G.: Géza nagyon komplex gondolkodású, és tőlem amúgy elég távol álló ember. Én Gézának az ellentéte vagyok, mert ami a szívemen, az a számon is van rögtön. Emiatt a szöveget, és a szövegnek ennek a formáját nagyon pontosnak tartottam. Azok a szövegrészek maradtak benne a szövegkönyvben, amik fontosak ahhoz, hogy dekódolni tudjuk, hogy ez az ember miért csinálja azt, amit csinál. Ezek alapján az egyik pillanatban elítélem őt, de egy mondattal később már ott van a tettének a miértje. Itt is fontos az Ákos által már említett elegancia, humanizmus.

Minden szerepben ez a nehéz, és ebben különösen nehéz az ő igazságát megtalálni. Olvasópróbán azért izgultam, hogy én leszek a csúnya bácsi, aki mindenkit gyűlöl. Mi a motivációja az én Gézámnak? Mivel kötök én össze egy augsburgi csatát? Mivel kötöm össze azokat az embereket, akiket elvesztettünk? Géza fejedelem egy férfi, de szerintem ezen már túl vagyunk. Már nem az számít. Már fontosabb embernek maradni emberek között és magyarnak, magyarok között, ami nem egyszerű. Kimeríthetetlen kút ez a diplomácia, hogy úgy mondjam.

Technikailag is összetett feladat, mert mi történik akkor, amikor nagyon az van a fejemben, hogy ez egy férfi, és egy csomó finomságot a nőiből elveszítek? Ez egy folyamatos pengeélen táncolás. Nem vagyok férfi, nem vagyok Géza, ez az én Gézám, és úgy fog kinézni, úgy fog beszélni, ahogy akarom.

K. Á.: Gabinak nem kell hitelesítenie magát olyan értelemben, hogy elhitesse velem, hogy ő lenne Géza fejedelem, és ő valóban egy ezer évvel ezelőtt élt középkorú államférfi. Ez az előadás nem azért történik, hogy itt időkapu nyíljon, mert nem fog. Abban bíztam, hogy az, hogy a saját alkatával külsőségeiben ellentétes a karakter, komoly alkotói energiákat szabadíthat fel, hisz aki a színpadon áll, egyszerre ő, és teljesen világos, hogy nem ő. Azt hiszem, ez a színészt saját konvenciói alól is felszabadítja. Úgy gondoltam Gabiról, hogy van egy csomó olyan érzelmi készsége, reflexe, emberi tudása, és általam inkább csak sejtett háttérországa a tudattalanban, amelyek a külsődlegesen hiteles egyezésnél izgalmasabb vidékekre vezetnek ebben az emberben, Géza fejedelemben.

PRAE.HU: Számomra emberközelibbé hozza a királyokat, uralkodókat, a történelem alakítóit az előadás, akiket amúgy az elérhetetlenség, a pátosz leng körül a történelem órákon tanultakban. Az ottani ismeretek és a darab létrehozása során keletkező ellentmondásokat, tapasztalatokat hogyan éltétek meg?

K. Á.: Nekem a hús-vér emberek az érdekesek. Persze mondhatjuk, hogy ezzel a történelmünk, a magyar panteon nagyjait illetlen módon közelítjük meg. De, ha van egy nagy tett, ami miatt valakire emlékezünk, hogyan lehetne azt helyesebben bemutatni, minthogy annak a kontextusába állítjuk, hogy egyébként ez egy olyan ember volt, akinek, amikor azt a beszédet elmondta, azt a történelmi szerződést aláírta, azt a csatát megvívta, akkor közben, mit tudom én, hasmenése volt, csalta a párja, vagy ő csalta a párját, rettegett, szorongott, akármi történt vele. Annak ellenére, hogy az életünket keddről szerdára mennyire kisstílű események írják le, az ember olykor egy-egy pillanat erejéig történelmien nagyvonalú dolgokra képes.  

P. B.: Bennem sok új gondolatot elültetett, hogy ezekről a történelmi alakokról gondolkodtam. Én valószínűleg sosem nyúltam volna ehhez az anyaghoz, de nagyon inspiráló volt, ahogy Ákos ezt kezelte, akit egyébként nagy tudású fiatal alkotónak tartok. Érdekesnek tartom azt, hogy sokan úgy gondolnak a népünkre, mint akik még mindig marhabőrökben szaladgálnak ostort csattogtatva, és közben pedig megéljük a jelen valóságát, ahol nagy megosztottság, erős széthúzás uralkodik. Az előadás hatására a jelen helyzet és a korábbi könyvszagú tapasztalatok, prekoncepciók feszültségei új megismerésben, meglátásokban oldódhatnak fel.

PRAE.HU: Milyenek voltak eddig a visszajelzések, amiket kaptatok? És kérlek, mondjatok egy szót, végül mivel jellemeznétek a közös alkotófolyamatot.

P. B.: Szerintem abszolút pozitívak a visszajelzések. Szerencsére nagyon vegyes a korosztály az előadásokon, így sokféle véleményt kapunk. Mivel kis létszámmal játsszuk az előadást, és közel is vannak a nézők hozzánk, ezért a közvetett reakciókat is jól érzékeljük. Ha az előadás végén például nincs taps egy ideig, és a nézők pár pillanat erejéig a sötétben ülnek, én azt nagyon jónak tartom. Nálam az az egy szó jellemzi a folyamatot, hogy az egyetem.

Sz. G.: Nagyon jó folyamat volt, nagyon jó volt csinálni, és nagyon jó egy olyan próbafolyamatban részt venni, amiben együtt gondolkozás van, mert az nagyon ritka. És az is jó, hogy viszonylag sok időnk volt megcsinálni. Nem éreztük azt, hogy sürgetve vagyunk. Én minden alkotó embernek kívánom, hogy egy évadban legalább egy olyan próbafolyamata legyen, amikor nem egyedül gondolkozik, nem egyedül hajt végre, hanem közösen gondolkozás, közös végrehajtás van, mert végülis a színház csapatjáték. Az én szavam a szabadság. 

K. Á.: Az én szavam pedig az, hogy közügy.
 

Szabó Magda: Az a szép, fényes nap 

Szereposztás: 
GÉZA fejedelem: Szász Gabriella 
VAJK, a fia: Komlódy Márk
GYULA, a fejedelem apósa: Bolla Bence József 
NÜRNBERGI HERMANN / A LÁNY: Balázs-Bécsi Eszter 
TATA, a fejedelem fiának nevelője: Csata Zsolt 
BÖNGE, Gyula barátja: Pálóczi Bence 
A SÁMÁN / ADALBERT püspök / A BORBÉLY: Berkó Boglárka

Ügyelő / Rendezőasszisztens: Császár Mónika
Jelmez: Elise Paris Turco
Zene: Balázs-Bécsi Eszter 
Koreográfus: Katona Gábor, Harangozó Gyula-díjas
Dramaturg: F. Tóth Gergely
Rendező: Kukovecz Ákos 

Fotók: Éder Veronika, Elise Paris Turco, F. Tóth Gergely