Nehéz már azért is, mert Joseph Haydn öccse, Michael (1737–1806) 1771-es c-moll Requiemje egyértelműen a Mozart-mű egyik előképének tekinthető, s ráadásul számos szállal kötődik a fiatal Mozart életéhez. A Requiemet Haydn Sigismund von Schrattenbach salzburgi hercegérsek temetésére szerezte, melyen 1772 januárjában a Haydnhoz hasonlóan a hercegérsek szolgálatában álló (és jóvoltából egyik itáliai turnéjukat éppen befejező) Leopold és Wolfgang is részt vett. A két gyászmise születése közt eltelt húsz évnyi idő távlatából is tiszta a Haydn és Mozart Requiemje közti áthallások sora, az Introitus súlyos, kontrapunktális nyitányától és a kórusnak a basszustól egyenként felfelé építkező szólamok belépésével való megszólaltatásától a Quam olim Abrahae majdnem egészében átvett témájáig.

Kevésbé látványos a kapcsolat Salieri és Mozart Requiemjei közt. A császári udvar Kapellmeisterét Mozart és Salieri saját mestere, Florian Leopold Gassmann befejezetlenül hagyott Requiemjei is ihlethették arra, hogy még ereje teljében, 1804-ben megírja saját c-moll piccolo Requiemjét. A zenei nyelv és a stílus egységén, a gyászmise bizonyos konvencionális zenei megoldásain (a Tuba mirum alatt megszólaló harsonák, a Quam olim Abrahae fúgája) túl inkább a különbségek szembetűnőek: a Sequentia és az Offertorium tételeinek egybefüggő, minimálisan tagolt szerkesztése, és különösen a szólisták kis ensemble-ként való használata. (Mintha Salieri már előre nem bízott volna abban, hogy virtuóz előadók állnak majd poszthumusz rendelkezésére.)

Mindenesetre W.A.M. és gyászmiséje ide vagy oda, két meghallgatásra méltó (és negyven-negyven percnyi hosszukkal rendkívül közönségbarát) művel találkozhatott a Müpa közönsége - többnyire tiszteletre méltó színvonalú előadásban. Howard Williams felénk úgy tűnik, rekviemekben utazik: 2022-ben Berlioz, idén a klasszikusok, és sajnos a grandiózus francia romantika jobban kézhez állt a brit karmesternek, mint Haydn és Salieri művei.

Williams következetesen súlyos, vontatott vezénylete egy idő után már határozottan didaktikussá tette a művek olvasatát, figyelem, itt a végítélet meg a kénköves füst, tessék megrettenni. Csak sajnos Haydn Dies irae-tételének szögletes, rugalmatlan frazeálása, Salieri Introitusának mázsás elnyújtottsága és a Dies irae iskolamesteri pedantériával való tagolása pontosan e várt és kívánt drámai hatásuktól fosztotta meg a műveket

(Salieri esetében kifejezetten olyan mellékízzel, mintha Williams csak azért is bizonyítaná szeretné a gyászmiséjében többnyire tisztességes iparosmunkát végző, helyenként azonban meghatóan ihletett szerzőről, hogy mégiscsak egy kismesterről van szó).

Helyenként persze működik ez a vehemensen súlyos megközelítés, sőt: Haydn Cum Sanctis zárótétele fojtóan szörnyű és sötét a maga véglegességében.

Az összhatást tekintve azonban mégsem ártott volna egy némileg árnyaltabb, érzékenyebb megközelítés.

Nem lehet panasz azonban az Orfeo Zenekar és a Václav Luks vezette Collegium Vocale 1704 teljesítményére. Vagy legfeljebb minimális – a vonósok száraz, kissé vékony hangzása kevésnek tűnik Haydn Requiem aeternam-tételének nyitányához, teltebb, drámaibban zengő megszólaltatást vár az ember. (Egy tétellel később, a Dies irae-ben ugyanakkor kifejezetten előnyükre válik ez a szárazság, egészen kegyetlen élt kap tőle a tétel.) Kiválóan hatásosan szól ostinatójuk Haydn Confutatisában, Salieri Dies irae-tétele a kifogásolható vezénylettel együtt is sötét és feszült. A rézfúvósok érces, fénylő játéka végig markáns erejű, a fafúvósok lágy, gazdag tónusa ragyogóan szól a Salieri-mű során (az említett ihletett pillanatok egyike az Introitus nyitányának angolkürtre írt szólószólama). Operai viharjelenetbe illő intenzitással zeng Salieri Tuba mirumja, végtelen egyszerűségével is fenségesen ragyog a Sanctus C-dúr crescendója. A Collegium Vocale 1704 kristályos, homogén tónussal, plasztikus frazeálással, átszellemülten énekli végig mindkét művet: a szopránok gyönyörűen szólaltatják meg a Haydn Kyrie „Christe, eleison”-frázisát, a kórus és a szólisták kommunikatív kapcsolata érzékletesen érvényesül a Haydn-mű alatt.

S végül, de nem utolsósorban a szólisták kiváló kvartettjéről: (a Pasztircsák Polina helyett beugró, időnkénti disztonálásaiban így méltányosan szemlélendő)

Szutrély Katalin, Corinna Scheurle, Horváth István és Konsztantyin Fedotov karakteres énekhangjukkal együtt is ideálisan összeolvadó, Haydnnél illően virtuóz, Salierinél gyönyörűen összecsengő négyese végig megingathatatlan, Haydn Benedictusában emlékezetesen, felemelően szép. Osanna in excelsis.

(Mormogó, elégedetlen utószó: amennyire tisztelem Vashegyi György együtteseinek azt illető misszióját, hogy a magyarországi közönséggel a zeneirodalom kevésbé ismert – vagy teljesen ismeretlen – műveit is megismertessék, annyira kevéssé értem, miért irtóznak attól, hogy ezeknek a műveknek az előadásához a megismerésüket és megértésüket minimálisan is segítő programfüzeteket készítsenek.)

Fotó: Posztós János / Müpa