Négynyelvű termés

Szlovik Péter és Bódi Péter felkonferálását követően a Kontroll V Egyesület keretei között megvalósult Lines from Visegrad projekt fiatal prózaíróinak szövegei hangzottak el. A váci írótábor (2025. november 2‒9.) termésével, a szerzők szépírói és műfordítói munkásságával ismerkedhetett meg a közönség péntek délután.

A nemzetközi felolvasást izgalmassá tette, hogy a műhelymunka négy-négy résztvevője lépett a színpadra, és a szöveg haladtával saját nyelvükön (lengyelül, csehül, szlovákul és magyarul) folytatták a műveket, miközben az érdeklődők a teljes magyar fordítások kivetített változatát is nyomon követhették.

A lengyel Piotr Oprządek Centauromachy című prózáját követően Finta Viktória Valaminek a vége című írása hangzott el. A cseh Kateřina Bártková szövege (Részlet valamiből) után a szlovák Dorota Hinštová Hús apa és csont család című írását olvasták fel a műhelymunka résztvevői. Az ugyancsak szlovák Lenka Želonková Galambfészkek póznákon, György Alida Pű, pű, pű és a lengyel Nina Sikorska Cukor Királylányról és az ablaktalan kastélyról című szövege hangzott még el a programon. A tematikájukban eltérő szépirodalmi munkák közös vonásaként a humoros, groteszk hangvételt emelhetnénk ki; a szövegek több ízben nevetést váltottak ki a közönségből, és vidám atmoszférát teremtettek meg a helyszínen.

A létezés bátorsága

Grzegorz Musiał levélregényéről, az Én Tamaráról (Prae Kiadó), amelyet Mihályi Zsuzsa fordított, a szerzővel Fiala Borcsa beszélgetett. Musiał beszámolt arról a történeti kutatásról, amelyet a lengyel festőművész, Tamara Lempicka élete kapcsán végzett. Elárulta, hogy első alkalommal húszévesen egy londoni aluljáróban találkozott a festményeivel 1976-ban, és rájött, hogy a szocialista Lengyelország célul tűzte ki, hogy Lempickát kitörölje a köztudatból. Ennek ellenében kezdte el kutatni az 1980-ban elhunyt festő életművét.

Beszámolt az olasz Gabriele D’Annunzio szerepéről is, aki megnyitotta az utat Lempicka munkássága előtt Olaszországban, majd leszögezte, hogy a feltárt adatai alapján hamisak azok az információk, amelyek kettejük szorosabb viszonyáról szólnak. Hasonló megalapozottsággal részletezte a férjével való kapcsolatát és házasságuk megromlását is. Musiał azt is elárulta, hogy

műve eredetileg forgatókönyvként indult, és nagyjából az első harminc oldal után jutott arra a következtetésre, hogy ebből az anyagból nem filmes adaptáció, hanem regény fog születni.

A beszélgetés során felhívta a figyelmet arra az odaadásra, szorgalomra, illetve ‒ Lempicka szavaival élve ‒ bátorságra a létezéshez, amelyről a lengyel festő életvitele, kapcsolathálója és stílusban újszerű, sokáig csak Picasso által megértett munkái egyaránt árulkodnak.

És mi van a csönddel?

Inkeri Markkula A soha fel nem engedő föld című regényéről a szerzővel a mű magyar fordítója, Patat Bence beszélgetett. Az Európa Kiadónál megjelent kötet fogadtatásával kapcsolatban Markkula azzal magyarázta a finnhez képest szélesebb körű magyar recepciót, hogy a regényt eredeti nyelven épp a világjárvány idején adták ki, ezért az akkoriban megjelent könyvekhez hasonlóan kisebb népszerűségre tehetett szert. Patat kiemelte Peter Høeg Smilla kisasszony hóra vágyik című regényét, amely szerinte több aspektusból összevethető Markkula művével. A szerző megjegyezte, hogy a dán író alkotása valóban fontos kiindulópontja volt a történetének, ahogyan Rachel Carson Néma tavasz című munkája is.

Markkula többek között arról is beszámolt, hogy alkotói munkájának mozgatórugója a világ szépséges és szörnyű oldalának megismerése, műveiben egyúttal arra is keresi a választ, hogy ezek az oldalak hogyan képesek egybefonódni a mindennapi történésekben. És mi van a csönddel? ‒ Patat kérdésére Markkula válasza az volt, hogy

a regényében megjelenő sarkvidéki hallgatás a fordító koncepciójával ellentétben nem félelmetes, hanem épp megnyugtató keretet biztosít.

A hóból mint szigetelőanyagból épített igluk menedéket jelentenek a kötet szereplői számára a külső hatások, így a világ zaja elől is. A beszélgetés vége felé arról számolt be, hogy következő regénye várhatóan 2027-ben fog megjelenni, amelyet a későbbiekben egy autofikció követ majd.

Az anyák és nagyanyák történetei

Az olasz Silvia Avallonéval Száraz Eszter beszélgetett az Acél, az Egy barátság története és a Fekete szív című regényei kapcsán, amelyek közül az első az Európa Kiadónál, az utóbbi kettő a Park Kiadónál jelent meg. A szerző a határterületek gyermekének nevezte magát, és beszámolt arról, hogy regényhőseit is ilyen karaktereknek álmodta meg. A Fekete szív című regény cselekményéhez a sassaiai javítóintézetbe látogatott el több alkalommal. Az ott megtapasztalt nyomást és feszültséget is be akarta építeni a kötet atmoszférájába, Száraz Eszter pedig kiemelte, hogy szerinte ezt sikerült érzékletesen megvalósítania.

A kötetbemutató során Avallone arról is beszélt, mennyire fontos, hogy ne pusztán kimerevített pillanatokból álló személyként, hanem komplex történetegészként próbáljuk felfogni önmagunk és a másikat. Kiemelte, hogy

ars poeticája stimulálni az olvasót karakterei lelki világának megértésére és a velük szembeni empátiára,

a zárlatban pedig a kötetek megírását nagyban elősegítő olvasmányélményeiről (Morante, Fallaci, Ferrante, Durastanti) számolt be, amelyek ráébresztették, milyen fontos feladat a sztereotípiák ellenében fellépve bátran beszélni az anyák és nagyanyák történeteiről.

A fotók forrása: A PesText Facebook-oldala / Vörös Dóra