bezár
 

zene

2008. 10. 11.
A fél faun, a verseny-hegedűs és a méltatlanul mellőzött szimfónia
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye 2008. szeptember 25-én
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A fél faun, a verseny-hegedűs és a méltatlanul mellőzött szimfónia A Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó koncertjén majdnem csalódás ért: közepesen szürke Debussy után feleslegesen és károsan virtuóz Beethoven hegedűversenyt darált le Vadim Repin. A szünetben gyatra egészségi állapotomra hivatkozva már-már hazaindultam, ám érdemes volt kitartani, mert a második félidőben megszólaló Rachmanyinov-szimfónia nagy durranás volt. Pedig a ritkán hallható műtől nem csak én idegenkedtem a hangverseny előtt.

Kezdem a keserűséggel. Jó ideje rendszeresen zarándokolok el Beethoven: Hegedűverseny-előadásokra, és bizony a felületesen virtuózkodó előadással szemben mindig a megfontoltan patetikus interpretációt részesítem előnyben. Ezúttal az előbbi változatot hallhattuk, és Repin Beethoven-koncertjeinek és -felvételeinek külföldi sajtóvisszhangját bogarászva korántsem tűnik egyedi botlásnak vagy napi formának a MÜPA-béli előadás. Az orosz hegedűművész pestiesen szólva: hudlizott, vagyis pátosztól, tragikumtól és késő-bécsiklasszikus stilaritástól idegen versenytempókat vett, s az intonációt, a csak ráérősen kijátszva jelentéses átmenőhangokat, gyöngyöző futamokat elnagyolta. A kényes fülűek több alkalommal még felszisszenni is kénytelenek voltak: hamisságokat, pontatlanságokat is hallhattunk ugyanis.

Repin játékának minden negatívuma a kadenciákban összpontosult: egyetlen művészi (?) célt véltem bennük meghallani, mégpedig azt a túlságosan is földi kívánságot, hogy „érjünk má’ a végére”. Nem tudom, a jelenlévő közönség milyen elvárásokkal tekintett a Hegedűversenyt illetőleg Repin játékára; taps és ováció mindenesetre bőven kijutott a produkciónak. Nem hiába: az „istenadta nép” megkapta, amire vágyott, mégpedig egy Paganini-darab képében. Bevallom őszintén: pontosan erre számítottam – ugyanis olyan koncertetüdöt hallhattunk (Velencei karnevál-variációk), amin jobbfajta cirkuszi trombitások szokták a tudásukat fitogtatni. Egyébként tényleg boszorkányos Vadim Repin technikája, csak kár volt a Beethoven-versenyművet demonstrációs célokra feláldozni. A közkézen forgó szentpétervári koncertről készült felvétel alapján nyilvánvaló: Vadim Repin higgadtan is elő tudja adni ezt a művet. Megunta volna mostanára, vagy megváltozott volna a koncepciója? Nem tudom, mindenesetre sajnálom.
 

Ezen a felvételen tetszik Repin játéka
 

prae.hu

A szünet után mintha másik koncertre mentünk volna vissza: Rachmanyinov II. (e-moll) szimfóniája egész egyszerűen lenyűgöző volt. A darab legalább akkora szabású, mint a vele egyidőben íródott Mahler- és Bruckner-szimfóniák, ám míg amazokban a (posztbeethoveniánus) formafejlesztés nehézkességei, a dallamok megszületésének és elhalásának végtelen folyamatai könnyen megfekszik a hallgató gyomrát, Rachmanyinov szintén bő órás műve igazi telitalálat: minden üteme feszes, élettel teli, és szorosan összefügg – üresjárat sehol. A mű ténylegesen „történik”, és – persze finnyás formafétisiszták számára talán geil – éneklő dallamok, néhol kissé Richard Straussra emlékeztető, rivalgó betétek és briliáns hangszerelés teszik élvezetessé. Igazi későromantikus összegző nagy mű – igazán szerepelhetne többet német kortársai rovására.[*] No igen, és a Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltánnal az élükön olyan átéléssel, olyan meggyőző magabiztossággal adták elő a darabot, hogy egészen egyszerűen semmi kifogásolnivalót nem hagytak a kritikus számára!

Ha csak azt nem, hogy – gondolom én – a Rachmanyinov-szimfónia minden ütemének, motívumának, tempóváltásának és dinamikájának tökéletesre csiszolása miatt méltatlanul kevéssé mélyedtek el a koncert nyitószámának választott Debussy: Egy Faun délutánjá-ban. Ami a romantikusan hömpölygő dallamok és nagyszabású zenekari hangzások világában olajozottan működött, a jóval modernebb felfogású, valamint kisegyüttesre, némi túlzással szólóhangszerekre (egyébként másfél évtizeddel a Rachmanyinov-szimfónia előtt) írott Debussy-látomásban kívánnivalókat hagyott maga után. Míg cseppet sem kételkedtem abban, hogy Rachmanyinov darabja a lehető legautentikusabb előadásban szólalt meg, a Faunnál épp ellenkezőleg éreztem.

Molnár Szabolcs kritikája Kocsis Zoltán radikálisan új interpretációját véli körvonalazódni az előadásban, ám még ha így is van, annyi akkor is bizonyos, hogy Kocsis elképzelését egyelőre nem tették a zenekari tagok maradéktalanul magukévá. Magam azonban inkább arra gyanakodtam a hangverseny második felét hallgatva, hogy a szimfónia időigényes és minden kétséget kizáróan alapos betanulása miatt csak 1-2 leporoló próbát látott a darab. És az is a Rachmanyinov-darab felől hallgatva vált nyilvánvalóvá, hogy Debussy zenéjének valóban avatottnak ható interpretációja sokkal több erőfeszítést igényel, mint a magyar zeneoktatás által olyannyira előtérbe helyezett romantikus stílusú műveké. A romantikus zenei nyelvet láthatóan folyékonyan beszélte a NFZ, ám a dadogó Faunt hallgatva felmerült bennem a kétely: lehetséges, hogy a hangszeresek nem mozognak elég otthonosan más stílusokban, és bizonytalankodnak, amikor nem tuttit kell játszaniuk? Mivel nem kevés alkalommal meggyőződhettem már arról, hogy Kocsisék igenis kiválóak a Debussy- (és Bartók-) művek előadásában, arra hajlok, hogy a Faunt ezúttal csak nem sikerült olyan színvonalon kidolgozni, amit – épp saját produkcióik alapján – joggal várhatunk el nemzeti filharmonikusainktól.

De – szerencsére – nem a felemás Faun és nem a gyorsasági versennyé torzított hegedűverseny, hanem a lenyűgöző Rachmanyinov-szimfónia zárta a koncertet, így fanyalgás helyett lenyűgözve és feltöltődve vethettem bele magamat a lágymányosi éjszakába.


[*] Molnár Szabolcs a Rachmanyinov-szimfóniáról szóló
figyelemre méltó elemzésében éppen ellenkezőleg, az általam "régi"-nek titulált zeneszerzők modernitása mellett foglal állást. Mégis, épp a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén rajzolódott ki, mekkora különbség húzódik Rachmaninov és Debussy "új" (bár időben korábbi) zenéje között. Amint arra szintén a koncerten tapasztaltakból következtethetünk, a  Molnár Szabolcs által felvetett kanonizáció és ízlésváltozás meglehetősen problematikus kérdései mellett éppen az előadói gyakorlat lehet az a harmadik faktor, amely véleményem szerint életben tartja a századfordulós német zenét. Arról van szó ugyanis, hogy a (későromantika óta gyakorlatilag változatlan összetételű és szervezetű) nagyzenekarok nem alkalmasak a barokk és a klasszikus korszakok ma elvárt korhű megszólaltatására, de a XX. század második felének rendkívül bonyolult, minden zenekari tag számára kihívást jelentő, és gyakran extrém összeállítású (kis)együttest alkalmazó (és még jogdíjas) darabjai sem igazán fekszenek a világ filharmonikusainak. Annál inkább Mahler...vagy éppen Rachmanyinov!


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Platon Karataev: Napkötöző
Bartók György szerzői estje a Fugában
Platon Karataev: Napkötöző – négy szám
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről

Más művészeti ágakról

színház

Egy tökéletes nap Szenteczki Zita rendezésében a Hatszín Teátrumban
színház

A MáSzínház KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” előadásáról
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről
Bemutatták Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók című kötetét


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés