De Áprily könyve ennek ellenére csak a minap került a kezembe, és rögtön elbűvölt. A költő verseit már régen ismerem és szeretem, formavirtuozitásáért rajongok, természet-, és madárverseit gyakorta előveszem. Fia Jékely Zoltán hangja hatott többek között Tandorira is. Másik fiának Jékely Endrének Fogakkal és karmokkal című könyve már gyerekkoromban a polcomon díszelgett.

Nem csoda, hogy a gyermekei is ennyire állatszerető emberek lettek, ha az apjuk az egyik gyerekkori karácsonyukon egy kanárival lepte meg az egész családot, és arra is bátorította a fiait, hogy galambokat tartsanak.

Az előző, megható történetet A kanárimadár című írás dolgozza fel, míg az utóbbit A golyvásgalamb.

Az is kiderül Áprilyról, hogy nem volt egy hipochonder-típus, ugyanis akármelyik földön fekvő madarat fel merte emelni télen a hóból, hogy megpróbálja életre melengetni, erről szól A pintyünk című próza: „a ház fala mellett erdei pintyet találtam (…) Behoztam a dermedt madarat, de nem a kalitkába tettem, hanem a két összetett tenyerem odvában melengettem (…) egyszer csak kiszállt a tenyérkalitkából s felrepült a függönytartóra.” Ott is maradt egész télen, nem bajlódtak azzal, hogy kalitkába tegyék, majd tavasszal visszaadták a természetnek.

Ugyanígy nem tették ketrecbe a tengerimalacot sem, melyet Áprily a kislányának vett, az is szabadon élt a konyhában. Mondjuk nem is lett jó vége, mert a kéményseprő patkánynak hitte, és kilapította. Hát, abban az időben még ritkaság volt a házi kedvencként tartott tengerimalac. Azóta a tengerimalac-tartás nagy népszerűségnek örvend, a csúcsára talán a nyolcvanas évek végére ért.

De a kanáris írásra visszatérve itt egy igazi karácsonyi történetet kapunk, bár a háborús, a nehezebb időkből: „Abban az évben már sötét volt a karácsony.”

A kanári egyébként a díszmadarak között az irodalmilag legjobban reprezentált madár.

Már Reviczky Gyula is írt róla egy verset az 1800-as évek második felében. Talán kevesen tudják, de ez a madár egy egész regényt is kapott 1947-ben - tehát egy ugyanolyan háborús kanárit ábrázol, mint Áprily írása -, melyet nem kisebb nevű szerzőnk írt, mint Tersánszky Józsi Jenő: III. Bandika a vészben. (Tersánszkytól ez az egyik kedvenc könyvem.)

A második világháború alatt tehát Áprily elhatározta, hogy: „olyan ajándékot veszek, amely az egész család öröme lesz”. Meg is vásárolta a madarat az egyik ismerősétől, majd a karácsonyfa alá tette kalitkát.

De csalódás érte őket, mert a madár meg sem mukkant. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen egyrészt este volt, másrészt a madár teljesen új helyre került, amelyet meg kellett szoknia. Másnap reggel viszont meghallották a „kedves, tiszta hang”-ot.

Majd a kis Jékely Zoltán vagy a kis Jékely Endre megkérdezte: „Szól a madár?” Mire az apjuk ezt felelte: „Szól! ‒ mondtam. ‒ Örüljetek kisfiaim… És ők örültek. Úgy örültek, mintha minden karácsonyi kincsét elhozta volna nekik egy dúsgazdag angyal.”

Azért ez számomra egészen biztosan a legszebb karácsonyi történetek közé tartozik.  Pláne, ahogy Áprily a maga minimalizmusával, szűkszavúságával, műgondjával megírta. Egyetlen felesleges szó sincs benne. Nem volt egy szószátyár típus.

Azt, hogy a kanári végül „elesett” a háború alatt, már nincs is kedvem leírni, de az igazsághoz sajnos ez is hozzátartozik. A második világháború alatt az embereken kívül elpusztult a díszmadárállomány jelentős része is. „Sírkövet nem kapott, de ha kapott volna, egy rettenetes évszámot kellett volna vésni rá. S hozzá ezt: Háborús halott” ‒ végzi írását Áprily, és még hozzáteszi: „De nekem ma is fülembe cseng az az emelkedő karácsonyi ének”.

Lehetett-e akkoriban szebb karácsonyi ének, mint egy kanári dala?

Áprily Lajos portréjának forrása: PIM