PRAE.HU: Idén te nyerted az Annelie de Man csembalóművész emlékére létrehozott verseny zeneszerződíját. Pontosan mi a rangja ennek a díjnak?

A verseny névadója, Annelie de Man világhírű csembalóművész és nagy formátumú pedagógus volt. Pályafutását barokk csembalósként kezdte, majd később érdeklődése a kortárs zene felé fordult. Számos zeneszerzőtől rendelt új műveket; közülük Louis Andriessen volt az első, aki kifejezetten számára komponált szóló csembalódarabot. Annelie de Man férje, Roderik de Man jelenleg az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő holland zeneszerző, ő a fesztivál fővédnöke, és egyben zsűrielnöke is. Itthon alig hallunk e két kiváló muzsikusról, ám Hollandiában és a környező országokban jól ismert művészek, s a Prix Annelie de Man fesztivál mára Hollandia egyik legrangosabb kortárszenei fórumává vált. Magyarországon inkább a csembalóművészek figyelmét keltette fel az esemény, hiszen a fesztivál keretében egy háromfordulós csembalóverseny is zajlik. Érdemes megemlíteni, hogy idén egy magyar csembalóművész, Illés Adrienn is bejutott a középdöntőbe. A számok önmagukért beszélnek: a hetedik alkalommal megrendezett fesztiválra 16 ország és 4 kontinens zeneszerzői küldtek pályaművet. A Prix Annelie de Man fesztivál két zeneszerzőversenyt hirdet, meglehetősen szokatlan feltételekkel. Az egyik kategóriában kamaraműveket várnak, amelyekben a csembaló a többi hangszerrel legalább egyenrangú szerepet kap. Más megkötés nincs, ám erősen ajánlott, hogy a pályázó egy már bemutatott darab koncertfelvételével nevezzen – így történt a mi esetünkben is, amikor a PONS Trio BMC-ben készült koncertfelvételét küldtem be. A másik versenyt a fesztivál társszervezője, a Black Pencil Ensemble írja ki, amelynek különleges hangszer-összeállítása furulyából, pánsípból, ütőhangszerekből, brácsából és harmonikából áll. Itt új darabot kérnek, s a verseny ezúttal sem anonim. A csembalós zeneszerzőversenyen hat, a Black Pencil versenyén három zeneszerző jutott döntőbe; e kilenc mű a fesztivál két koncertjén el is hangzott.

PRAE.HU: Bartók egyszer azt mondta, hogy a versenyek a lovaknak valók.  Ahol az egyéni teljesítményt díjazzák, felül kell múlni más egyéni teljesítményeket. Nem gondolod, hogy egy ilyen verseny kényszerítő körülmény? Lehet ilyenre olyasmit komponálni, mely a hangszer természetes jellegzetességeiből fakad, mégis új?

Egyetlen egyszer éreztem úgy, hogy tudom, hogyan kell versenyre komponálni: életem legrosszabb darabja lett e vélt tudás eredménye; olyannyira, hogy a szóban forgó művet azóta töröltem is a műjegyzékemből.

Nem tudom, hogyan kell a zeneszerzésben versenyezni. Viszont kénytelen vagyok mégis, hiszen a lehetőségek szűkösek. Továbbá nem akartam sosem – és igazából nem is értem pontosan, mit jelent – újat írni. Nem arra tartalékolom a szellemi energiáimat, hogy újat írjak, hanem hogy a sajátomat. Vagyis azt, amit nem írhat le más; nem azért nem írhatja le, mert az enyém jobb-rosszabb, vagy újabb-régibb, hanem mert ez vagyok én és nem az. A Prix Annelie de Man konkrét esetére levetítve mindezt: a versenygyőztes Vadvirágok az Arka völgyében című darabomat, a PONS Trió (Lachegyi Anna, Lachegyi Róza és Pétery Dóra) rendelte tőlem 2023-ban. Számtalanszor jártam az Arka-patak völgyében, és 2023 nyarán, éppen amikor az általam jól ismert virágok nyíltak, egy hirtelen, erős és spontán inspiráció hatására néhány nap alatt megírtam a darabot, ami egyébként nagyon más lett, mint amilyeneket én korábban írni szoktam. Tele lett humorral, könnyedséggel, furcsasággal, csupa olyan dologgal, amelyekhez én egyébként nem értek, nem szoktam ilyet csinálni, ha erőltetem, sem szokott sikerülni. Meg se fordult a fejemben, hogy ezzel a darabbal valaha is versenyezni fogok. Dóra hívta fel a figyelmemet a versenyre, hiszen ő csembalósként nyilván jól ismerte a fesztivált. A darab a feltételeknek megfelelt, beadtam. Ez tehát nem versenydarab. De a másik, a Black Pencil együttesnek írott Florimina sem az. Elgondolkodó, merengő, filozofikus, a színekkel és az állapotokkal játszó mű, aminek a dinamikai skálája alig lépi túl a mezzofortét. Én voltam a legjobban meglepve, amikor megtudtam, hogy ez a mű is döntőbe jutott.

PRAE.HU: Mi kell ahhoz, hogy darabot törölj, azon kívül, hogy a keletkezési érveit hamisnak érzed? Szerinted a szellemi tevékenység szavatossága örökérvényű?

Hálás vagyok ezért a rendkívül nehéz kérdésért! Sokféleképpen gondolkodtam erről korábban, és amit itt elmondok, az sem biztos, hogy a végleges elképzelésem (majd ha erre a kérdésre meg sem próbálok válaszolni, talán elértem valamit). Szóval Kamp Salamon mondta azt egyszer, hogy amikor majd pár millió év múlva a Nap bekebelezi a teljes naprendszert, minden elhamvad és elpusztul, végül a világ egésze is megsemmisül, a Jóisten akkor is emlékezni fog a h-moll misére. Ezt megpróbálom lefordítani magamnak: a h-moll mise minden olyan szemponttól és szempontrendszertől függetlenül íródott, amit a világ „kívülről” kínál(t) fel az alkotója számára; ez a mű valami teljesen más szempontrendszernek igyekezett megfelelni, ha egyáltalán használhatjuk erre a valamire a „szempontrendszer” szót. Ha a „világ megsemmisül”, vagyis semmissé válik minden olyan feltételrendszer, amelyet fogalmilag meg tudunk ragadni, a h-moll mise akkor is érvényes marad. Én akkor törlök egy darabot, amikor utólag úgy érzem (gyakran sajnos már munka közben is; ilyenkor miért nem hagyom abba a munkát?), hogy túl sok kívülről érkező, a világ által felkínált (pedig én nem kértem) szempontnak engedelmeskedett a darab; mert a külső szempontok tökéletes kizárását egyelőre nem vagyok képes realizálni. Fontos viszont egy félreértést elkerülnünk: a reflektálás a tapasztalataimra, a kultúra, művészet, tudomány valaha volt bármely megnyilvánulására nem külső szempont, hiszen mi másból élnék, mint a tapasztalataimból. E tapasztalatokat önmagammá konvertálom; tehát például az egyes darabjaimon érezhető Messiaen-hatást egyáltalán nem tartom, legalábbis önmagában a jelenséget nem tartom olyan „kívülről felkínálkozó” szempontnak, amit minden áron el kellene kerülnöm. Igen, azt hiszem, a szellemi munka szavatossága örök érvényű, ha valóban szellemi munka, vagyis spirituális, pneumatikus, aminek realizálása viszont olyan mély, belső önazonosságot feltételez, amit egyelőre csak keresgélek.

PRAE.HU: Komponálsz egyházi zenét is. Hogyan tudod összeegyeztetni az egyéni meglátásaidat egy olyan környezetben, mely a kollektív képzeletre épül?

Liturgikus használatra alkalmas darabom viszonylag kevés van (éppen most készül nagyon lassan és komoly nehézségek mentén egy ordinárium-cilusom a capella kórusra). A kollektív képzelet – ahogy fogalmaztad – és az egyéni út az Egyházban mindig is egymás mellett élt, és az esetek többségében bizonyos mértéktű konfliktusban állt egymással. Ez most sincs másként, sőt vannak, voltak korok – és a miének az éppen ilyen – amikor az egyéni belátásnak extrém mértékben megnőtt a jelentősége. A 16. század környéki ún. devotio moderna is ilyen volt; sokak szerint ma új devotio moderna korszak van. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy erős szellem-szomjúságának enyhítésére (valószínűleg általában ezt nem így szokták megnevezni) nem kap kívülről, pl. az adott kor egyházától segítséget, noha az önnön lénye legmélyéről érkező hívó szóra nagyon nehéz önerőből válaszolni. Ilyenkor az ember rosszabb esetben álspirituális iskolákhoz és praktikákhoz nyúl, jobb esetben a nehezebb megoldást választja, és rátér egy önmagába befelé vezető útra. A művészek a művészetükön keresztül igyekeznek bejárni ezt az utat, egy ilyetén elmozdulás az egyéni realizáció felé jól érzékelhető az európai kultúrában a világháborúk idején, illetve után. Miközben az itt leírtakkal magam is azonosulok, sokakkal ellentétben egyáltalán nem gondolom, hogy az Egyház ma mindezekhez ne lenne képes hathatós segítséget nyújtani. Furcsa is lenne, ha másként gondolnám, miközben gyakorló katolikus vagyok, és szkólát vezetek Nagykovácsiban, mellyel liturgikus szolgálatot látunk el. Három pontot kiemelnék ezzel kapcsolatban. Egyfelől az eucharisztiában az Egyház kétezer éve őriz valamit, amit megérteni nemigen tudunk, de a jelentősége minden jel szerint még mindig óriási; a hivatalos tanítással szemben ugyanakkor annak a módnak, vagy tudatállapotnak, ahogyan az egyén közeledik az eucharisztiához, óriási jelentőséget tulajdonítok. Másfelől ma ismét – mint oly sokszor korábban – hatalmas a szerzetesrendek jelentősége, közülük kiemelném a jezsuitákat, akik a saját spiritualitás egyéni felelősségét hangsúlyozzák és akik ehhez segítséget és útmutatást is tudnak adni. Végül: a liturgikus éneklés fontossága rendkívül alulértékelt ma, ami igen szomorú. Ha az ember vallási érzületének felhevülésében nem énekel többé (mert nincs ilyen felhevülése), az olyan, mintha a madarak beszüntetnék az éneklést; katasztrófának tartom a csendes misék elterjedését. Ha kielégít bennünket az, hogy a szent szövegeket prózai hangon mondjuk – úgy, ahogyan, teszem azt, veled beszélgetnék az utcán –, akkor végképp elfelejtettünk valamit a valódi spiritualitás tapasztalati tudásából.

PRAE.HU: Korunk legnagyobb kihívása a mesterséges intelligencia (műész). Sokan konkurenciát vélnek benne, mások segítséget várnak a jelenségtől, és vannak, akik evolúciós lépcsőfoknak tartják.  Te melyikhez állsz közelebb?

Egyetértek azokkal, akik evolúciós lépcsőfoknak tartják, ami persze nem jelenti azt, hogy egyértelmű lelkesedéssel viszonyulok felé (bár magam is használom – nem az alkotásban, természetesen). Az AI csak abból tud élni és létrehozni, amit mi emberek definitív módon bele tudunk táplálni, amit viszont mi magunk sem tudunk definiálni, azt az AI sem lesz képes reprodukálni. Jellemzően ilyen a „remekmű” fogalma. Egyetértünk abban, hogy létezik a remekmű, bizonyos kompozíciók esetében abban sincs vita köztünk hogy az valóban az, mindezeken túl azonban hatalmas a bizonytalanság, és ami a legfontosabb: nem tudjuk a fogalmat mindenki számára elfogadhatóan meghatározni. Az AI ilyen módon jelen pillanatban nem képes remekművet létrehozni, mert nem tudja, mi az (azért nem tudja, mert mi se tudjuk). Na most, az én prognózisom az, hogy ez a helyzet később sem fog megváltozni, ugyanis a „remekmű” természetéből fakadóan definiálhatatlan, mondhatni a meghatározhatatlanság az egyik lényege. Vagyis mindig lesz a kultúrának egy igen kis szelete, amit kizárólag az ember fog tudni megvalósítani.

PRAE.HU: Az úgynevezett multidiszciplináris alkotók közé tartozol: a zenédbe belevonsz külső tudományokat, keresed az egyezési pontokat. Ez is egyéni alkotói preferencia?

Egyáltalán nem. Fiatalabb koromban egy ponton feltűnt, hogy a legnagyobb 20. századi zeneszerzők többsége komoly érdeklődést mutatott nem zenei terültek, leginkább természettudományos kérdések iránt. Néhányan közülük egészen mélyen ásták bele magukat bizonyos kutatási területekbe és ez láthatóan (hallhatóan) hatással lett alkotóművészetükre. Ez egyike a legizgalmasabb kérdéseknek: miért változik meg valakinek a zeneszerzői hangja amiatt, hogy foglalkozni kezd, teszem azt, a botanikával? Sejteni vélem a választ, bár mindenfajta magfogalmazás csak elvesz a dolog értékéből, de valami olyasmiről van itt szó, hogy maga az ember formálódik az újszerű élmény által, és ez a formálódás, alakulás, következményként hozza magával a művészi kifejezésmód változását is, hiszen az ember nem elválasztható a kifejezésmódjaitól. Szerintem ember nélkül zenéről sem lehet beszélni – tudom, ezzel nem mindenki ért egyet – de ha az ember és a zene azonos, akkor az lenne a meglepő, ha egy új élmény, mely az egyén teljes egzisztenciáját átlelkesíti nem eredményezne változást az illető zeneszerzésében.

PRAE.HU: Egy olyan komponista generációhoz tartozol, amely az esztétikai érveken felül etikai érveket is figyelembe vesz. Fontosnak tartod, hogy a zenédet ne csak a szakma értse?

Ha az „értés” szót kiterjesztjük a megfogalmazhatóság határain túlra, akkor igen. A legtisztább – és ez által szerintem a legmagasabb rendű – érzés-élmény, amit az ember átélhet, amikor egy bármilyen inger, esetünkben művészi alkotás elér hozzá a csodálkozás-csodálat: a tudatnak az a tiszta és kizárólag a tapasztalat befogadására irányuló állapota, ami nem értékel, mert időben megelőzi az értékelő agy bekapcsolódását. Tudom, hogy sok laikus zenehallgató képes a kortárs zenét – az enyémet is – így hallgatni. Persze beszélgetek is a hallgatóimmal, és ez is fontos. Sokat segít a hallgató és a hallott élmény kapcsolatának elmélyülésében. Ugyanakkor az élő koncerten egészen intim „párbeszéd” jön létre a zeneszerző és a nyitott szívű hallgató között. A darabom nem egyéb mint az a mód, ahogyan önmagamat, a világot és a kettő kapcsolatát (amennyiben elfogadjuk, hogy a kettő nem azonos) személem. A hallgató persze nem úgy fogja hallani-gondolni a darabot, ahogyan én, hiszen ő a hallott tapasztalatot saját maga szemlélésévé alakítja át; viszont az ő konkrét önszemlélése, melyet a hallott zene ébreszt föl benne egy adott pillanatban, történetesen azért valósul meg, mert én írtam egy darabot és éppen azt a darabot írtam meg. Csodálatosan bensőséges viszony ez, amihez semmilyen szakmaiság nem szükséges. Természetesen szakmai közegben is megvalósulhat. Nem gondolom azt, hogy a szakmai felkészültség egy ilyen viszonyrendszer létrejöttének kifejezett akadálya volna. Ha valami akadály, az az előítélet-mentes várakozás, nyitottság és elfogadás hiánya.

PRAE: A huszadik században a hang aspektusai közül a hangszín szervezése került előtérbe, a hangszerelés expanziója és az elektronikus zene megjelenése révén. A hangzás forradalma ma is tart. Te miként veszel részt ebben a fejlődési  folyamatban?

Nekem nagyon fontos a hangzás, a hangzó felület. Fontos az út is, ami a hangzó felülethez vezet, de nem fogadok el olyan utakat, bármily tetszetősek is, amelyek nem eredményezik az általam vágyott hangzást. Engem ugyanakkor nem a hangszín érdekel elsősorban. Harmóniákban gondolkodom és harmóniai rendszereket használok, jelen esetben a 12 félhangból álló teret képzeletben kiterjesztem 13, illetve 15 hangú rendszerré, vagyis az alaphang után a következő tonikai hang nem annak az oktávja, hanem pl. a 13. félhangja. Nekem – úgy tűnik – sokkal fontosabb a harmónia, az akkord, mint amennyire ma szokásos erre odafigyelni, bár lehet, hogy ennek megítélésében engem is befolyásol a nem eléggé letisztult és előítéletmentes hallásom. De a helyzet az, hogy gyerekkorom óta „szól” bennem valamifajta ideális „hangzás” (minden szigorúan idézőjelben), ami arra hív, hogy valósítsam meg; még sose sikerült tökéletesen, lehet, hogy nem is fog. Ennek az egésznek a kapcsolódása a kérdésedhez az, hogy ha az alkotást kiemelem a személyes teremből és figyelni kezdek arra a szempontra, hogy ezt közönség fogja meghallgatni (nagyon is fontos szempont ez!), akkor én a hallgatók fülét igyekszem megszólítani mindenek előtt, a hangzáson keresztül próbálok tudatuk mélyrétegeihez utat találni, és velük párbeszédet kezdeményezni.

Fotó: Weber Kristóf