Nehéz ilyenkor érteni, hogy mi és miért nem sikerül. A Filharmonikusoktól már hallhattam kiváló Berliozt, a koncertet vezénylő Vashegyi Györgytől pedig a francia romantikus zeneirodalom számos művének magas hőfokon és színvonalon abszolvált előadását – nem lehet arról beszélni, hogy a Berlioz-oratórium megszólaltatása ne lenne a résztvevők számára messzemenően testhezálló feladat. A hazai koncerttermekben ritka vendégnek bizonyuló, az NFZ által karácsonyi koncertjükként műsorra tűzött Krisztus gyermekkora mégis meghökkentően – a mű itthoni hanyagoltságát tekintve: fájóan – fádra sikerül.

Pedig Berlioz művében adott minden, ami emlékezetessé, megrázóvá, felemelővé tehet egy előadást. Az oratórium (Berlioz meghatározása szerint trilogie sacrée) 1850 és 1854 közt, lépésről lépésre jött létre: az elsőre zenei tréfacsinálásként megszülető ál-antik kórus, a Pásztorok búcsújából, majd annak tenor szólóval és zenekari nyitánnyal való kiegészítéséből született meg az 1850-ben még egy XVII. századi kismester művének tettetett Menekülés Egyiptomból. A tétel kiadása és lelkes fogadtatása ösztönözte Berliozt, hogy 1853–4 során az eredeti anyagot két további tétellel egészítse ki: a Jézus csecsemőkorát bemutató mű így a Heródes álma és a Megérkezés Szaiszba epizódjaival, a tenor szólista elbeszélői keretezésével lett teljes. Az így megszülető mű Berliozhoz méltóan nem igazodott a bevett oratórium-formához: a kórus prominens szerepe mellett a szólisták zenei anyagát nem áriák, hanem recitativók és együttesek határozzák meg, a mű nyitány nélkül, az elbeszélő recitativójával indul, és a cappella kórussal zárul. A lazán összefüggő tablóképek láncolatát Berlioz a grandiózus zene- és énekkar használatával is bensőséges hangulatú és szuggesztív hangszerelésű, messzemenően érzékletes zenei ábrázolással kelti életre – az oratórium minden szent áhítatával együtt is a legjobb értelemben véve teátrális mű. Az énekesbarát szólamok stílusából és zenei szerkesztéséből pedig már többször „kihallatszik” az 1850-es évek második felében szerzett két mestermű, A trójaiak és a Beatrice és Benedict, főleg az előszeretettel használt, hasonló hangulatú jelenetekben vagy zsánerképekben (elég József és Mária rövid duettjét, majd az izmaelita apával közös, kórussal kísért terzettjét a Beatrice Nuit paisible kettőse vagy A trójaiak Tout n’est que paix együttese mellé állítani).

Vashegyi György azonban inkább levezényli, mintsem elvezényli a Krisztus gyermekkorát, tendenciózusan vontatott tempókkal, súlytalan frazeálással, tétova dinamikai árnyaltsággal – az ihlet lobogó lángja helyett legfeljebb parázsló hamvaival bíró olvasattal, mely a technikai megvalósítás tekintetében kikezdhetetlenül tiszteletreméltó Filharmonikusokat olvadékony hangfestésre inspirálja ugyan, de feszes és feszült, magával ragadó erejű játékra semmiképp. A koherens, átfogó vízió híján a zenekar teljesítménye részeiben ugyan kiemelkedő és emlékezetes: a koncerteken külön is előszeretettel játszott, két fuvolára és hárfára szerzett A fiatal izmaeliták triója bájos virtuozitással szólal meg, a fafúvósok dús tónusú, szuggesztív játéka végig pazar, ahogy előírásosan vérfagyasztóak a kürtök és a harsonák Heródes jelenetében. Az élénken felfestett színfoltok azonban nem állnak össze egységesen lenyűgöző képpé.

Ám nem lehet panasz a szólisták kiváló négyesére. Vashegyi előadásainak visszatérő vendégeként tisztelhetjük az elbeszélő fő-, és egy centurio epizódszerepében fellépő Cyrille Dubois-t. Hangjának gyors vibratóját és enyhe nazalitását megszokni ízlés kérdése, nemesen fénylő tónusa, érzékeny szólamformálása és sziruposság nélküli átszellemültsége azonban mind egy megkérdőjelezhetetlenül kiváló alakítás létrejöttéhez járulnak hozzá. Hasonlóan known quantity az NFZ Werther-koncertjén és az Orfeo Zenekar számos barokk előadásán közreműködő Thomas Dolié. A francia bariton sötét, érces hanganyagához, komor színpadi megjelenéséhez és vicsorgó énektechnikájához mind jobban illik Heródes nagyoperai zsánerjelenete, mint a szent családot befogadó jóságos izmaelita habitusa, az űzött király Ô misère des rois áriáját meggyőző drámai erővel, a szaiszi megmentő szólamát elégséges melegséggel szólaltatja meg. Anna Dowsley bársonyos, hajlékony, homogén mezzoszopránját a tavalyi évad Psychéjében is megcsodálhattam már, most Mária szerepében pedig igazán ragyoghat, mélyen átélt, megindító alakítást nyújt, elbűvölő az Ô mon cher fils bölcsődalának megszólaltatása. A látványosan fiatal Lysandre Châlon komoly és kötelességtudó József, meleg, dús, sötét basszbaritonja pompás orgánum, szólamformálása a szöveggel ápolt, helyenként kissé felületes viszonyával együtt is megkapóan élénk és markánsan szép. Dowsley és Châlon a mű egyszerre leginkább színpadias és meghatóan emberi epizódjában, a szaiszi menedékkérés jelenetében különösen remekelnek, megrendítően ábrázolják a menekült-lét kitettségét, a kétségbeesést, az el- és kiutasítás fájó sérelmét. A Heródes vérontást követelő jósaitól az angyalok karáig minden regiszterben megbízhatóan és otthonosan mozgó Nemzeti Énekkar talán a meghitt, kontemplatív tónusú zárókórusban ragyog a legszebben.

Békés, boldog, szent lötyögés karácsonyra.

(Fotó: Magyar Nemzeti Filharmonikusok / Csibi Szilvia)