PRAE.HU: Mindenki prüszköl, köhög, délután egykor már esti sötétség van, te meg napsugaras jókedvvel érkezel, mintha egy tengeri jachtozásról...

Annyira tele lett a hócipőm az elmúlt két évben, hogy komolyan elgondolkodtam azon, cimbik vagyunk-e még a színház világa meg én, kellett kis messzeség a helyzetértékelésre és a magammal való számvetésre, még egyszer látni akartam az Ulurut.

PRAE.HU: Mi bosszantott fel ennyire?

Húha! Sosem voltam híres a bátorságomról, egy igazi „színházi gyáva” vagyok, nem megalkuvó, de mindig kompromisszumkész. Amit ma úgy általában a szakmámról gondolok, az nem vonatkozik mindenkire, hála istennek még mindig vannak kivételek, itt és most véleményem van, amelybe belejátszik az is, hogy magam is egy színházi szörnyeteg vagyok, és nem egy szent szörnyeteg, hanem kellően cinikus – de remélem azért öniróniával teli –, színházi szörnyeteg. Nem vagyok sértett és nem nyafogok, de kölcsönözve Barta Mária színésznő hibátlan szófordulatát: lassan mindenhonnan kiviselkedem, vagy már kiviselkedtem magam.

PRAE.HU: Nem vagy te a színházi gyáva kaserolók táborában, veszíthetsz valamit?

Semmit!

PRAE.HU: Akkor újra itt a kérdés, mi bosszantott fel ennyire? 

Egy mondatban: a magyar színházcsinálás elmúlt tizenöt évének modus operandija. 

A 2020-as években a Karinthy Színházban mára már Nemzeti Színházbeli vezető színész igazgatása alatt napirendre került egy léha darab színrevitele. Előtte összeült a vezetői grémium, hogy ki is rendezze, és megegyeztek, hogy a Böhm, ő tudja a legjobban ezt a műfajt a trasht, a campet. Ekkor megszólalt valaki: tudja-e bárki, hogy a Böhm közénk tartozik-e? Hang fennakadt, csönd… és úgy döntöttek, hogy inkább rendezze az, akiről biztosan tudják, hogy közéjük tartozik. A poén: pár hónappal később egy „ellenkező előjelű” helyen lejátszódott ugyanez, ott az volt a kifogás, hogy Csurkát rendeztem a Karinthyban. Azóta is röhögök ezen, dacára annak, hogy ez a helyzet a mai napig tart. 

Visszatérve a kérdésedre: az, hogy a színházszakmában megszűnt a szolidaritás, a korrektség, és a legtöbb színházi vezető mára nem ismeri a színházi etikettet, mert olyan emberek vezethetnek színházat, lassan az összest, akik e művészeti ág iránt majdnem, hogy közömbösek, és ennyi erővel vezethetnének autókereskedést is. Az igazgatói székbe „bekerül”, mert kontraszelekció van, csak az a fontos, hogy politikailag megbízható ember üljön ott, még akkor is, ha nem a színházcsinálás az élete, pláne nem magas fokon űzve azt, hanem csakis a hatalom mások felett.

Magam úgy tartom, a színházigazgatás igazi kihívás, differenciált és izgalmas problémák megoldása napról-napra, éppen ezért én sohasem vágytam rá, tudom, hogy nem vagyok rá alkalmas, mert a színház – az összes bohémságával és improvizációival együtt – egy óraműpontossággal működő műhely, amelyet állandóan olajozni is kell. Azt tapasztalom, hogy a mai színházi vezetők többsége ezt nemcsak nem tudja, nem is akarja megtanulni, és nincs színházi viselkedéskultúrája sem. Például azt, hogy ne parádézzon luxusautóban, ne posztoljon a balatoni vitorlázásáról és versenyéről, amikor pénzhiányra hivatkozva nem fizet túlórapénzt, vagy még a nevetséges próbapénzt is sajnálja egy felújításnál a színészeitől. Vagy lehetőleg ne az általa vezetett színházban játsszon az összes gyereke, volt és leendő felesége, cimborája. Arról már nem is beszélek, ha egy színházigazgató a fővárosban él és játszik, ne vezessen színházat 250 kilométerrel arrébb, és végképp ne rendezzen egyidejűleg az ország másik végében, onnan 500 kilométer távolságra. Ráadásul a műveltségi deficit mára katasztrofális, az, hogy némely színházigazgató vagy művészeti vezető milyen tudással merészel működni, amikor felelős (színházi) vezetőnél elengedhetetlen a szélesskálájú műveltség, az ember-és szakmaszeretet.

Egy igazi színházigazgató főkertész, akitől a színészek és a színpad is virágba borul.

Különben hogyan hozza elő a színészei legkedvezőbb arcát, hogyan támogatja azok művészi életútját? Pontosan tudom, mert irodalmi vezetőként csináltam eleget, hogy kibékíthetetlen ellentétek halmaza a társulatra szabott, ideális évadterv összeállítása, hogy a választott darabok mellett valóban fejlődjön is a társulat legtöbb tagja, a fiatal színészek különböző mesterektől tanulhassanak, legyenek vendégrendezők, akik új színekkel gazdagítják a játékstílust. Ehhez ismerni kell a drámairodalmat, a kortársakat, a kapcsolódó művészeti ágakat, nemcsak önkormányzati és minisztériumi spanokkal bírni. És imádni kell a színészeiket, a munkatársaikat, az egész társulatot. De egy közepes, vagy annál rosszabb színész-igazgató miért imádjon nála tehetségesebb embereket? A látszólagos pénzügyi siker – ami egyébként távolról sincs sehol, mert a közhasznúsági beszámolók mára nagyobb fikciók, mint Münchausen báró meséi – nem igazol vissza egy színházban sem semmit. Hány színházban látod, hogy az igazgató évadon belül rendez és főszerepet oszt magára, mindezt az igazgatás mellett, ami már magában is teljes embert kíván. 

PRAE.HU: Ki volt az a direktor, aki miatt most haragosan számonkéred a maiakat?

Hendikepem, hogy 18 évesen a Vígszínházban kezdtem bútoros segédmunkásként Várkonyi Zoltán, egy nagybetűs színidirektor birodalmában. Azóta is ez a mércém, mindent és mindenkit a ’70-es évek Szent István körúti működéséhez kell mérnem. Először csak kissé elmaradtak a többiek ettől, mára meg úgy tűnik, hogy nem ugyanabban a számban, a minőségi színházcsinálásban indulnak a legtöbben. 

PRAE.HU: Miért volt neked a Várkonyi-éra a „csodák palotája”? A Színház folyóirat 2021. évi decemberi számában Jákfalvi Magdolna a Vígszínház elmúlt 125 évéről kisebb tanulmányt írt (Korszak- és közösségalkotás címmel), benne a Várkonyi-korszakról. Az igazgatót „az államszocialista kultúra sztárjának" írta le, kiemelte továbbá, hogy „a figyelem és a munka megszállottjaként úgy hozza létre a szocialista kultúrát, hogy közben annak teljes teoretikus apparátusától meglehetősen távol tartja magát.” Összeségében egy izgalmas, de a bulvár mezsgyén elhelyezkedő populáris színháznak értékelte a szakíró Várkonyi 18 direktori évét. 

Én ezt ahhoz hasonlítanám, amikor olvastam egy írást 2020-ban a Theatron januári kiadványában Ruszt József (színházi rendező, színigazgató, művészeti tanácsadó – a szerk.) 1989-es Nemzeti Színházbeli Vidravas rendezéséről. Galgóczi Erzsébet regényét én írtam színpadra, a cikkben meg is kaptam a magamét Ruszttal együtt. Lehet, hogy volt igazsága az ifjú szerzőnek, dramaturgnak, illetve nem, mert azt elfelejtette közölni, hogy a bemutató idején kétéves volt, és a világot megváltó kinyilatkoztatásai egy pocsék, egykamerás home videofelvétel alapján születtek. A darab nem ment sokat, mert jött Grósz elvtárs, és kinevezett egy miskolci elvtársat igazgatónak, aki a „veszélyessége” miatt már novemberben levette a műsorról a márciusban bemutatott művet. Én ott voltam kilenc évig a Vígben, a tanulmányíró meg valószínűleg életkoránál fogva nem. Egy színházkutató munkájában biztos vannak remek meglátások, de amikor úgy közöl kinyilatkozásokat, mintha ott lett volna, akkor elveszíti az összes addigi igazságát. Magam élőben láttam az előadásokat és a közönséget is. Egyébként mi lennénk a Broadway meg a West End együtt, ha ma ilyen lenne itthon a bulvár. Várkonyi színháza világszám volt, morálja volt, mára meg, Sík Ferencet idézve, a legtöbben: „A morált még insanityből sem ismerik.” Várkonyi ismerte, ő maga volt a színház. A Víg a ’70-es években parádésan működött, mert kiváló érzékkel választotta ki a stábját, a közvetlen munkatársait. Mellette Horvai István, Kapás Dezső, a fiatal Marton László és Valló Péter rendezhetett. Ötük között nemcsak generációs ellentétek voltak, de életszemléletben és ízlésben is jelentős különbségek, homlokegyenest más munkamódszerrel dolgoztak. Ez adott a színháznak egy furcsa dinamikát. Mindenki tisztelte és elismerte Várkonyit, egy szó nem sok, annyi nem hangzott el, ha főpróbahéten változtatásokat kért a produkció rendezőjétől. Miért? Mert furcsa mód, talán maguk is látták, hogy majdnem mindig jobb lett az előadás. Várkonyi két lábbal állt a földön, félszavakból megértett, átlátott mindent, és emellett iszonyatosan művelt és tájékozott volt. Olyan, amiről Várkonyi ne hallott volna, olyan egyszerűen nem volt. Ízig-vérig direktor volt, színészügyben egyenesen tévedhetetlen. Lehet, hogy nem gubbasztott a színházban napi 12 órát, de mindenről tudott, bejött, vihart kavart, ha kellett beavatkozott, de nem igen kellett. Talán csak bejönnie is azért, mert imádta a színházát, érezni akarta az illatát. Nagyon nyitott volt a világra, kiváló stílusérzékkel. Közben meg nem volt közvetlen, megközelíthető ember, főleg nem nekem, aki az akkori vígszínházi hierarchiában meglehetősen alul voltam. Az egyik utolsó munkája színészként Eugene O’Neill darabjában a Hosszú út az éjszakában James Tyrone-ja volt. A darabban asszisztens voltam Horvai mellett, pontosan emlékszem, hogy Várkonyi milyen előzékenyen segített összefésülni a darab példányokat, hiszen ő velem ellentétben kiválóan beszélt angolul. Amikor munkáról volt szó komolyan vett és partnernek tekintett. Fontos, hogy a felelősség is mindig az övé volt, ő volt az igazgató, nem keresett bűnbakokat, sőt vállalta, hogy más hibáját is rajta verjék le.

Én a „működő” szocializmusban nőttem fel, amiben meg ma élek, az meg a működő dilettantizmus. Az a démoni a mában, hogy körülnézel, gyülevész had a legtöbb helyen, és mégis működik, nem omlik össze. Az más kérdés, hogy milyen színvonalon. Pontosan láthatod te is, mintha összeülnének az évad vége felé, és az igazgatóinak kiosztja a vezér, hogy ki, hol és még talán azt is, hogy mit fog rendezni a következő évadban. Határozottan van mintaszerűség az elmúlt másfél évtizedben. Még azon sem csodálkozhatunk, hogy a díszlet-jelmezt is átpasszolják egymásnak, dobnak egy körmailt: kit érdekel a levett darabunk jelmeze-díszlete? Olcsón eladó! 

A sok tényfeltáró, leleplező cikk után már nem bátorság kimondani, a színházi intézményvezetők között jócskán van, akinek véletlenül sem szabadna igazgatói székben ülnie és ez súlyos árnyék a mai színházi életen.

A saját bőrömön tapasztaltam az előző átkosban, hogy akkor is voltak a megbízhatóságuk miatt kinevezett direktorok, ám az akkori követelményrendszer szerint a legutolsó képességű színházigazgatónak is ismernie és tudnia kellett, hogyan működik a színházüzem, miként kell e közegben mozogni, viselkedni! Nem a közpénz elveszti közpénz jellegét alkalmazása, nem a közhasznúsági jelentéssel való hókuszpókusz, az előadásszámok és nézőszámok összehuncutkodása fontos, hanem a társulatra szabott műsorterv összerakása, a színészek testi-lelki jólétének felügyelete. Sokaknak mára a színház csak munkahely, ahonnét a munka után gyorsan hazamennek. Várkonyi mondta egyszer egy társulati ülésen, elege van abból, hogy egyesek úgy tekintenek a színházra, mint a nyilvános WC-re: bejönnek, elvégzik a szükségletüket és hazamennek. Az is igaz persze, hogy közben elviselhetetlenül zárt, hierarchikus és nagyon kicsi halmaz a színházi világ, és ahogy mondtam, szörnyetegek vagyunk benne, mindenkit kibeszélünk, semmi sem jó, mindig mindent jobban tudunk a másiknál, kritizálunk. 

PRAE.HU: Hol tapasztaltad meg az elmondottakat?

Ott, ahol az elmúlt években rendeztem.

PRAE.HU: Ha utánanézek annak, hogy mondjuk az elmúlt öt évben hol rendeztél, finoman szólva – meg ne bántsalak –, az intézmények jelenleg nem a minőségi színházcsinálás fellegvárai… 

Nem, elismernem, mára a színházcsinálásnak abban a szegmensében ténykedem, amely nincs művészszínházi címkével ellátva, és az utóbbi 15 évben véletlenül sem olyan színházi vezetők között forogtam, akiknek „barátja” a kényes ízlésű kulturális újságírók szűk csoportja. Ráadásul sem az aktuális kulturális kormányzat újságírói, sem a magukat náluk különbnek tartó kulturális újságírók nem veszik a fáradtságot, hogy megnézzék, mit is csinál a Böhm. Jó, nem mondok igazat, ha tiszteletjeggyel véletlenül eljön egy „színikritikus”, hosszan ír arról, hogy milyen hideg volt a nézőtéren, talán egy lesajnáló sort arról, hogy mi volt a színpadon. Ezt még Molnár Gál Péter (magyar színikritikus, újságíró, dramaturg, színháztörténész – a szerk.) sem engedte meg magának. Pontosan tudom, hogy a szakmán belül van a személyemmel szemben – ahogy szülőhelyemen mondták – egy kis averzió, nem vagyok elég jó, és persze nem vagyok rendező sem. Soha nem voltam benne a mainstreamben, mert amit én csinálok, az sokak szerint léha műfaj és nem a nagybetűs művészet. Amit én magam boldogan vállalok, mert számomra az a jó színház, ami 70%-ban szórakozás, hozzácsempészve 30% művészetet.

És erről megint mesélek egy történetet, ami egészében lefedi, amit mondtam. Éppen húsz évvel ezelőtt rendeztem a Budapesti Operettszínházban Michael John LaChiusa Hello Again! című musicaljét. Remek volt, Náray Erika, Janza Kata, Szinetár Dóra, Kékkovács Mara, Szemenyei János, Földes Tamás játszottak benne és a színház akkori feltörekvő csillagai, Homonnay Zsolt, Mészáros Árpád Zsolt, Bereczki Zoltán, Kerényi Máté. Csabai Attila és Duda Éva voltak a koreográfusok. Eljött megnézni egy, napjainkban közéleti kérdésekben sokszor és hangosan megnyilvánuló színházkritikus, aki egyébként az ELTE Bölcsészkarán egy évvel felettem járt. Előadás után azon melegében lelkesen gratulált nekem: „Ez valami fantasztikus!” Én lükepék megkérdeztem tőle: És hol írod meg? Mire a válasza: „Csak nem képzeled, hogy én rólad írok!

PRAE.HU: A pályád tényei, hogy a ’70-es években a Vígszínházban a Várkonyi-érában (annak is fénykorában), majd Ruszt József műhelyében „inaskodtál” (Ruszt mellett hat éven át), a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház alakulásakor is jelen voltál, ahol létrehoztad a Nyílt Fórumot. Ruszt és Várkonyi színházi múltunk felkent papjai. A Rock Színház nagy korszakában voltál a dramaturgjuk, mellette a Vígszínház dramaturgja, majd egyik alapítója a Budapesti Kamaraszínháznak, közben a Friderikusz Show gagmanje, a Győri Nemzeti Színház vezető dramaturgja és rendezője. A Budapesti Operettszínházban – kifejezetten sikeres korszakában – tíz évig voltál irodalmi vezető és rendező, miközben szintén egy évtizedig a Művészetek Palotája szerkesztője és művészeti tanácsadója.
Mire gondolsz, mit érhettél volna még el? Vonhattál volna magad köré egy buborékot, mint a „nagy Kaposvár” oszlopos tagjai, áthághatatlan falakkal? Éppen most írta le Szacsvay László életrajzi könyvében ennek a buborék-létnek a sötét oldalát is. 

A „nagy Kaposvár” szétszálazását most kihagynám.

Nem az alkotói önbecsülésemmel és a saját helyzetem megítélésével vannak kétségeim, hanem azzal, ami mára körbevesz.

Az alkotói térvesztésem törvényszerű, mögöttem a fiatal nemzedék, kell a hely, ahogy nekünk is kellett a ’80-as években, így nem kíváncsiak egy hetvenes „kivénhedt rocker” dörmögésére. Én a pályám során sohasem vitatkoztam, amikor azt éreztem, hogy nem kellek, vettem a kalapomat, még kifizettem a büfészámlám, és csendben távoztam. Persze belülről azért rágott, ha nem tudtam a miértjét, az okát, és még mindig nem tudom elfogadni – ötvenöt év után sem –, hogy ebben a kis szakmában miért van annyi árulás, hálátlanság és kicsinyesség. A hála nem érdekel, de a korrektség hiánya nagyon bosszant. Az, hogy magukat nagynak vizionáló harmadrendű segédszínészek az igazgatói székbe ültetve, kézzelfogható értékteremtés nélkül uralkodhatnak művészóriások felett – ez alatt nyilvánvalóan nem magamat értem – és tönkre tehetnek életeket, művészpályákat, abszolút minden következmény nélkül.

PRAE.HU: Akkor beszéljünk arról, amit magad tapasztaltál, és amit én is meglestem melletted az elmúlt években a munkáidat követve. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházzal való együttműködésed kerek történet, fiatal diplomásként majdnem ott kezdted a szakmát, egy ma is zsinórmértékül szolgáló színházi műhely alapjainak a lerakásánál, amelynek a 40. évfordulóján a színház örökös tagjává váltál. Az elmúlt években láttam, ahogy munkáid révén a színház kitört kicsit a középszer állóvízéből, a társulat kiválóan muzsikált a kezed alatt. A 2023/2024-es évad közönség szavazata alapján a legjobb előadás az Annie című musical volt, a leglátogatottabb előadásuk pedig az Indul a bakterház, mindkettőt te rendezted.

Legyek szerénytelen? Leszek, magam is így gondolom. Könnyű a fővárosban, értelmiségi rétegnek különleges művészszínházat csinálni, válogatott, kinevelt színészekkel, akik a legjobb rendezők mellett fejlődhetnek, mindezt 80-150 fős termek előtt. Amit lehet Budapest belvárosában, azt Zalaegerszegen nem lehet eladni, mert máshoz szokott a közönség, akik amúgy Ruszt József zászlóbontásakor voltak tinédzserek, és ez a befogadóképességükön ma is látszik. Ez a színház ma egy olyan közösség tagjaként működik, ahol egymás bemutatóit kopírozzák, nagyrészt – vetésforgóban – ugyanazokat a darabokat játsszák azonos karakterű, korú, megjelenésű színészekkel, hasonlóan bedíszletezett és elrendezett színpadon, maximum némi húzás, kis szerepkihagyás, ha nincs rá épp színészük. A színházvezetők nem törekednek arra, hogy tájékozódjanak a világban, és ismerjék is a világszínházat. Holott már a ’70-es és ’80-as években az volt a deal, hogy csökkentették az operettek, a zenés vígjátékok, a könnyű komédiák és krimik számát, helyettük igényes műveket, klasszikus és modern színdarabokat mutattak be, amihez tudatosan formálták a közönség ízlését. Mára ennek az ellenkezője igaz, a rossz műsorpolitika, a humán erőkkel való gondatlan bánásmód, a könnyen fogyasztható, zömében igénytelen darabválasztás, ad hoc színrevitellel. 

Az, hogy odajutott a szakmám, hogy az intézmények zöme a kormányoldal térfélére csúszott át, csakis a színházi világ teljes megosztottsága miatt lehetett véghezvinni.

Ugyan a reflektorfény a vezéré, de ne becsüljük le a kormányoldal által színházvezetővé „buktatott” résztvevők szerepét sem. Törvényszerű, hogy az „eredményeknél” számít az emberi minőség, a szakma szeretete, a tehetség, a közönség iránt érzett tisztelet, és ebben a színházak mai vezetői között is igenis van különbség. Nem igaz általánosságban, hogy a mai kulturális holdudvarhoz tartozók között ne lennének tehetséges és tisztességes színházcsinálók, de nem feltétlenül az igényesség a vezérelvük. 

A zalaegerszegi színház régi-új vezetője egy joviális ember, akit pszichikailag nem roppant meg, ha leosztják neki, mit tehet és mit nem. Azt gondolta tavaly a pályázata benyújtásakor, hogy én legyek a színház művészeti vezetője, majd ezt meg is beszélte a helyi polgármesterrel is, aki közölte, hogy ehhez én már túl öreg vagyok. Majd bejelentkezett egy másik pályázó is a Nemzeti Színházból. Elolvastam a pályázatát, értelemszerűen összevetettem a pályázati kiírással. A tartalmi részéről nem beszélnék, ám az is kiderült, hogy a pályázata több ponton nem felel meg a kiírási követelményeknek. Ennek ellenére az önkormányzat be- és elfogadta a pályázatát. Én, idióta felajánlottam a színháznak, hogy írok az önkormányzatnak, hogy valami nem stimmel, a színház vezetői elolvasták az írásomat, azzal egyetértettek. El is küldtem, holott tudhattam volna, hogy örökös tagság ide vagy oda, az egerszegi pályafutásomnak vége lesz. Választ nem kaptam a „közlevelemre”, de a polgármester a mára régi-új egerszegi igazgatóval megüzente, hogy az elkövetkező két-három évadban nem akar látni, „kitiltott”, amit az igazgató szó nélkül végre is hajtott. A társulat persze félt, nem protestált. Az igazgató helyében sokan megalázónak érezték volna, ha a fenntartó: „kevesebbet játsszál, kevesebbet rendezzél, újulj meg és a család maradjon otthon” intelmekkel nevezi ki újabb öt évre. A társulatot és az igazgatót – áttételesen – megmentettem, ez is valami. Igaz, kicsit feledékeny volt az üzenet átadásában, mert a 2024 novemberi utasítását 2025 januárban egy hangbeállás közben telefonálta meg, amikor már készültem a korábbi felkéréseire. Természetesen visszaléptem, tudomásul vettem a döntést, mert dolgozni csak olyan közegben lehet, ahol „szeretni kell, és szeretve lenni jó”! 

PRAE.HU: A Veres 1 Színház, ott nagy sikereid voltak…

Voltak. 

PRAE.HU: Ennyi? 

Ennyi.

PRAE.HU: A Pécsi Nemzetivel sem volt szerencséd….

Amikor a jelenlegi igazgató–művészeti vezető páros először pályázott 2020-ban, ahogy a társulat, magam is támogattam őket, hiszen ott rendeztem akkor már tíz éve, ismertem őket, sőt a pályázatuk egyik szlogenje voltam: a sikergyáros. A városvezetés mást támogatott, majd egy sajtóbéli szolid ütésváltás után az állami fenntartó megüzente, ha nem mellettük voksolnak, egy vas nem sok, annyi állami támogatást nem kapnak, tartsák el a színházukat. Idén ősszel Pécs városa és a minisztérium újra ebből az öt évvel ezelőtti kottából játszottak, maradtak. 

Az igazgató, aki a saját művészi súlycsoportjában, bizonyos regiszterekben jól használható színész, számos pécsi rendezésemben szerepelt, vígjátéki karakterekben ügyes, de a kontrolláltsága erősebb annál, amit a színpad szeret. A művészeti vezető színészi eszköztáráról nem tudok ennyit elmondani. Kettőjüket a Boeing, Boeing című darabbal ráállítottam egy páros útra a színpadon. A művészeti vezető a magas, fess, bohém (volt akkor), az igazgató a kicsi, esetlen, de rafinált. Azóta majd minden évben kijöttek ezzel, óhatatlanul unja a pécsi közönség, hogy őket nézze majdnem mindig, de ugyanabban és ugyanúgy. Pécsett 2021-ben még színpadra állítottam a Miniszter félrelépet, majd a Maggi és Lillemort Királyrák krumplifészekben címen –, a következő évadra nem érkezett felkérés, annyi sem, hogy kösz az eddigi munkát. Ahogy mondtam a hála nem színházi kategória, de itt a korrektség tökéletes hiányáról van szó. Eközben egy 40 éves barátság (gondoltam én) ment a lecsóba! Sajnálom? Nem! 

Kíváncsi vagyok a következő – benne színházi és egyéb – „rendszerváltásra” a tavasszal. Lehet, az ellenzék kultúrafelelős jelöltjei már el is szúrták, megüzenték – nem emlékszem, hogy Nagy Ervin vagy Radnai Márk nyilatkozta-e –, félnetek nem kell, senkit el nem mozdítunk, mindenki kitöltheti a mandátumát. Vagyis Thália univerzumában a helyzet konzerválódik, akár az ancien regimé. A miniszter és a helyi önkormányzatok hihetetlen gyorsasággal, pályázattal vagy pályázat nélkül, zsarolással vagy ezek kombinációjával nevezik ki az új vagy újra az igazgatókat, és ha ez így lesz, akkor két választást is túlélnek, a 2026-osat és 2031-est is. Holott az igazgató személye, személyisége feltétlenül rányomja a bélyegét a társulatra. A színházvezető feladata, hogy a belső aránytalanságokat megszüntesse, éljen a jogával, hogy azokat szerződtesse, akikre szükség van, a gazdálkodási lehetősége pedig csaknem korlátlan. A béralap kötött, de a létszám nem, szíve-joga, hogy abból az összegből, amellyel rendelkezik, hány műszaki dolgozót, hány színészt és kit szerződtet. Pécsett és Zalaegerszegen a társulatban minőségi szerződtetés, csere nem történt évek óta, holott a jelen állapotában egyik sem ideális társulat. Kicsik, mégis egyenlőtlen a terhelés, a darabokat a vezetők elsősorban magukra és pár vezető színészükre veszik elő, és azt maguk meg is rendezik. Persze, ha mindenki Hevesi, Várkonyi, Gellért lenne, kihez viszonyítanánk?

Magam missziónak, küldetésnek érzem a színházat ma is, nem munkának, és mindig csakis az elgondolt, a konkrét végcél vezérel. Vannak alapvető értékek, amelyekhez ragaszkodnom kell, ez ad egyfajta küldetéstudatot, hogy az ember valamit közvetíteni akar, azért csinál színházat ezer kihívással, még az én léha műfajomban is.

Persze mindegy a műfaj, a Szép nyári nap lehet pont olyan rendszerkritikus, akár a Bernarda Alba.

A világjárvány után, amihez hasonlót az én generációm nem élt meg, az a helyzet alakult ki, hogy a színháznak már nem mellesleg, hanem főleg nevelési funkciókat is el kell látnia, mert az oktatás olyanná vált amilyenné. Szerinted miért van benne minden darabomban valamiképpen Arany János, Brecht, Shakespeare? Ma az iskolákban – jó esetben – csak oktatnak, de már nem nevelnek, ahogy engem még Pécsett a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején, hogy máig abból élhetek, amit a tanáraim belém ültettek. Tisztesség, tudás, tartás, kompromisszumkészség, de sosem megalkuvás. Közben látom, hogy az egész magyar színházi élet átalakulása elér oda, hogy úgy, ahogy van, lassan elértéktelenedik. Buta, szlogenszerű klisék mindenhol a színpadon, alig vannak gondolatok. Egyszerűen úgy érzem, elfogyott a szellem a színházi életből, és ez nem műfaji kérdés! A színházművészet ma a legtöbb színházban pénzügyi alapon űzött kézművesmesterség, a legtöbb helyen ráadásul silány módon. Mutass nekem egy színészt, aki inkább játszik gatyaletolós blődliben, mint Csehovot, Spirót vagy egy értékesnek tartott új kortárs drámát.

PRAE.HU: Van neked egyáltalán ehhez még kedved?

Agyam, lelkem, sőt jobb napjaimon kedvem is lenne hozzá, de irritáló személyiség vagyok, ráadásul már nem szeretnék magamon változtatni, ha attól könnyebb is lenne az életem. Panaszra nincs okom, létrejöttek a Böhm-mentesített övezetek. Kit érdekel ez, senkit. De emiatt a 2025-ös év egy rendkívül összetett lelkiállapottal ajándékozott meg, mert a szakmám iránti szenvedélyem, az azonosulásom azzal, amit színházi emberként felépítettem magamnak, kérdésessé vált. Ez a hirtelen megkérdőjeleződés feszültséget, és nem kis fájdalmat okozott bennem, mert megbántható és lelkizős vagyok, néha sértődős is, és még szerencse, hogy tudom ezt magamról, ha tenni nem is tudok ellene. Az egész életemet tizennyolcéves korom óta a színház töltötte ki, és most azt tapasztalom, hogy a munkámat nem tartják értékesnek, relevánsnak. Ezt úgy élem meg, hogy a társadalom, a szakmai közegem, amelyet egykor szolgáltam, elfordul tőlem. Miután éppen abban a korban vagyok, amikor az ember számot vet, és megpróbálja megérteni élete értelmét, hatványozottan rosszul érintett. Persze tudom, ugyanerre ébred a világon és ugyanezen töpreng sok száz idős színházi ember, és vigasztalom magam, hogy nem a munkám minősége miatt szorulok ki, hanem személyes, politikai, generációs, meg mit tudom én, milyen más okból. De így is keserűséget szül. 

PRAE.HU: Ahogy korábban felidéztem, hosszan benne voltál a színházcsinálás sűrűjében dramaturgként, később rendezőként is. 

Igen, mindig jókor voltam jó helyen, gondolok Várkonyi Vígszínházára, Rusztra, a Rock Színházra, a Budapesti Kamaraszínház felfutására, a MÜPA nyitására. Jó emberek között forogtam és futott velem a színházi szekér, hosszan. A tanítás hiányzik, annak idején a Werk Akadémián tanítottam, a tárgyam címe: Hatásvadász technikák volt. Imádtam. Főiskolásokkal, bocs egyetemistákkal próbáltam nemrég A Szépség és Szörnyeteget, a próba végén a növendékek megtapsoltak és megköszönték a „tanítást”, elmondták, hogy az egy próba alatt többet tanultak, mint az elmúlt négy évben az egyetemen.

A ’90-es években kezdtem rendszeresen rendezni, de előtte (és közben is) dramaturgként, művészeti vezetőként mindig egy csapat fogaskereke voltam, amit élveztem, az volt a nekem való. Örömteli, boldog munkáim voltak, zömében mindig jó partnerekkel, jó műhelyekben. Rendezőként nem voltak a múltban akkora sikereim, ami a jelen valóságának a kontrasztjában fájdalmat okozhatnának. Ez azért nem igaz így, talán a Müpában a Bernarda Alba musical és Bernstein Candide-ja, a Vörös és fekete Győrben, meg húsz éve műsoron lévő A Szépség és a Szörnyeteg az Operettben, meg a ... Hagyjuk. Voltak! Azt sajnálom, hogy ebből a beszélgetésből kimaradnak most az imádott színészeim, munkatársaim, akik a barátaim is. Majd legközelebb.

És bírok nagy közhelyeket mondani, amikor becsukódik egy ajtó, mindig kinyílik egy másik. Inkább úgy mondom, ilyenkor mindig történik velem egy csoda!

Ötven év után, a Kenguru című filmben való 20 másodperces jelentemet követően újra forgattam az idén, Szabó Márton István Zajkapitány című filmjében, egy kivénhedt rockert játszottam, ez töltötte ki a nyarat, ősszel lesz a bemutató.

Az évre vannak már színházrendezői felkéréseim. Az agyam állandóan jár, több ötletem van, mint harmincévesen. Meglátjuk. Persze ez utóbbi nehéz, mert a jelenlegi színházigazgatók levelekre nem válaszolnak, dramaturg meg a legtöbb színháznál nincs, így hiába ajánlsz – nem magadat – darabokat. Még sikerült befejeznünk Korcsmáros György szerzőtársammal és barátommal a ZsaZsa című musical comedy-t és fogadott is a Madách Színház igazgatója, de mondta, hogy a személyiségi jogok miatt reménytelen. Most bemutatja majd az Evitát, vajon mi lesz Eva Peron személyiségi jogaival? Kállai Istvánnal a Miss Arizonát hoztuk tető alá, és még sorolhatnám, de minek! Újra és újra belevágok, minden nap a kis szakmai ius murmurandim ellenére, most éppen három fiatal szerzővel dolgozok egy fantasztikus Ady musicalen, szinte készen van, ezt még feltétlenül szeretném megcsinálni, igazi bumm lenne!

De jelenleg az a dolgom, hogy magamba szálljak és az önvizsgálatom eredményeképpen megtudjam, mik a teendőim még az életben.

Néha kínlódom, hogy kiöljem magamból az olykor igenis jogos indulataimat, amelyekről tudom, hogy senkinek sem válnak hasznára, maximum kis személyi igazságot hirdetek önmagamnak. És igen, van kedvem, mert amit csinálok, azt szívesen csinálom. És ha kedvemre van a munka, az sohasem fáraszt. De a körülmények, a mai valóságunk az számomra egyelőre tűrhetetlen. És az említett bummot még nem hagynám ki a nyüszítés helyett! Talán ez az interjú volt a nyüszítés, hogy érthető legyen, végezetül álljanak itt T.S. Eliot Üresek című költeményének utolsó sorai: „A világ így ér véget/ A világ így ér véget / A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.”
 

Fotók: Böhm György archívuma