„1955. február 3-án nyitott meg a Kígyó utcában a Mézes Mackó, ami csemegeüzletek (aka élelmiszerboltok) és büfék hibridje volt. A bolt termékeit el lehetett fogyasztani helyben állva, de volt mód az elvitelre is. A kínálatában szerepelt többek között aszpikos sonkatekercs, izlandi kaviár, francia- és ököruszály-saláta, hűsítő italkülönlegesség, frissen sült, édes és sós cukrászsütemény, szárnyas, hal- és sertéskocsonya, krémkávé.” Gasztrorégész

„Onódy Lajost fantasztikus gasztronómiai inventorként is ismerték, nevéhez fűződik a Mézes Mackó megalapítása is. Bár nem ezért fogták perbe, hanem azért, mert involválódott a magyar közéletbe, pontosabban politikai valóságba, és ez nem sok embernek tett jót – már akkoriban sem. Olyan hatalmassággá nőtte ki magát, aki rálátott a teljes magyar gasztronómiai és szállodaipar vertikumára. A tenyeréből evett a rendőrkapitány, az ügyész, a légitársaság igazgatója, a színházdirektor, és lényegében mindenki, akit a hasán keresztül meg lehet fogni. Megfogni bármivel és bárkivel.

De Ikarosz története óta tudjuk, hogy aki túlságosan magas régiókba jut, az túlságosan magasról zuhan a mélybe. Ez történt Onódy Lajossal is, s bár sorsa sokakat a mélybe rántott, mindaz, amit a gasztronómiában maga mögött hagyott, ma is érvényes igazság.” Degusztátor

A háború után nem sokkal született nemzedékek számára ez a bolt nem feledhető emlék. Különbözött a kínálata, de még a falainak a díszítése is, tükrök és mackó-freskó (de hatalmas és nagyon barátságos), és ami ennél fontosabb, a tágas, folyosó alakú üzlet jobb oldalán a vásárlók számára jól átlátható, üvegezett hidegpultok tömkelege állt egymás mellett olyan hidegkonyhai készítményekkel és süteményekkel, lúdlábtól a gesztenyepüréig, dobostortától a legfinomabb sós süteményekig, és akkor még nem beszéltem a tormakrémes dolgokról, a mindig friss és illatos kaszinótojásokról, művészi gonddal elkészített ételek sorakoztak az üvegezett bolt polcain. Ez a pultrendszer úgy lett megalkotva, hogy minden vásárló mindent láthatott, amit ez az üzlet kínált, az egyes étkek ára is eléje volt tűzve a tányéroknak, tálaknak, lehetett rendelni is, hazaszállítást is vállalt, ami akkoriban páratlan volt, röviden szólva a Mézes Mackóban minden volt, ami sehol másutt, nem csak Magyarországon, de sehol a szocialista országokban, odáig vetemedem, hogy azt állítom, így ebben a tálalásban és ebben a minőségben, az étkek minőségében, Nyugaton sem lehetett látni effélét.

Amikor először keveredtem a bolt elé - amelynek az ablaka szintén tele volt ezekkel az étkekkel, de be lehetett látni a belső világába is a boltnak -, alig mertem bemenni, olyan volt, mint egy látomás. Hasonlót sem láttam még életemben, egyik ételből sem, talán a cukrászsüteményeket kivéve, de még azok is sokkal jobb állapotban voltak, mint bárhol másutt egy cukrászdában; olyanok voltak, mint egy-egy kis mestermű, mindegyik. Belépve azt láttam, hogy zsúfolásig tele a bolt, a jó tágas folyosó bal oldali részén egy tükörfalra szegezett pult mellett álldogáltak azok, akik helyben fogyasztottak, ám a vásárlók többsége csomagokat állíttatott össze magának és úgy vitte (én úgy gondoltam) haza; a terem túlsó végén az italpult állt, ha nem tévedek, az első gyümölcsturmixgéppel, amivel életemben találkoztam, jobboldalt gyönyörű, hatalmas presszógép főzte a méregerős feketéket, de lehetett kérni jeges-tejes kávét, tán még fagylaltot is, bármit, nem csodálkoztam volna, ha a csillagos eget is ott lehetett volna kérni, és ha lehetett kérni, kaphattál is belőle, amennyit csak akarsz. Az étkek és az italok árai nem voltak túlságosan drágák, ezen aztán még a felnőttek is meghökkentek, mert öt emelettel magasabb színvonalú volt az egész, mint bármi, amit Budapesten én valaha láttam. Azt hiszem, először én nem vettem semmit, hanem rohantam haza, mint az őrült, hogy megmondjam otthon: van egy Mézes Mackó a Kígyó utcában, innen vásároljunk a szombati vendégséghez kajákat, könyörgöm, Anya, Apa, nézzétek meg ti is! Mi már láttuk, mi is észrevettük, csak mindig akkora a tömeg, hogy sose volt időnk kivárni a sort… De azért a következő hétvégi vendégség nálunk már a Mézes Mackó kínálatának egy töredéke volt; Apa vagy Anya jó érzékkel sokkal többet vásárolt belőle, mint amennyi elvileg kellett volna nekünk, vagyis a vendégségnek, mert előre tudták, hogy nem fogom tudni abba hagyni a kajálást, de nem csak én, ők se, és a felnőttek egyfolytában azon álmélkodtak miközben ízlelgették a „csudafinomságokat”, hogy ez hogyan létezik egyáltalán? 

Kádár új csele? De akkor már nem haragudtunk Kádárra, kezdtünk emberként gondolni rá, aki azért tudja, mi kell a népnek, már ha a nép a Kígyó utcába jár, hát ott megkaphatja…

És még azt is mondták: 

-        De milyen finom! Hihetetlenül friss és jóízű. 

A tormakrémmel töltött sonkatekercs két végén a töltelék széle cakkozva volt, általában véve kivétel nélkül minden étek egy mű-remek hatását keltette; és ott helyben a vacsora összes résztvevője megállapodott abban, hogy eztán, amit lehet onnan fogunk hozni, ki-ki magának is, a családjának is…

Egyszercsak megjelent a málnaturmix. Nekem úgy tűnt, fagyasztott, de idejében a hűtőből kivett málnaszemek leve keveredett a legfinomabb tejbe s voltak ott más turmixos dolgok is, csak én azokra már nem emlékszem.

hát, mondjuk, jó, emlékszem, 

volt csokis tejturmix is meg vaníliás, 

meg mindenféle más…

Mesevilág.

A Mézes Mackó a Kígyó utcában önmagában, kívülről is valami jelenség volt, olyasmi, ami a (sose hitt) szocialista jövőből adott kostolónak hatott, egészen addig - a dátumra pontosan nem emlékszem, a ’60-as évek első fele végén? vagy a második felében? –, amíg meg nem hallottuk, hogy a rendkívül barátságos üzletvezetőt (akinek mi nem tudtuk a nevét, még kevésbé képzeltük volna, hogy ez az egész úgy ahogy van az ő tervezése és az ő irányításával készült alkotások) letartóztatták, súlyos pernek néz elébe, de hogy miért…?!

A legkülönbözőbb pletykák keringtek: korrupcióval vádolja a Párt, Apám azt mondta nem nézte volna ki belőle, hogy korrupt, nem is gondolja, hogy az; más meg azt mondta, hogy Kádárnak abból lett elege, hogy Komócsin Zoltán elvtárs a Mézes Mackóból hozat az „orgiáihoz” amit csak akar és amennyit csak akar, fizetnie sem kell érte, mert ő a Komócsin, az ’56 utáni megtorlások egyik legkegyetlenebb elrendelője és végrehajtója; rémlik, de lehet, hogy rosszul emlékszem, mikor megalakult a KISZ 1957-ben, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, ő volt a Központi Bizottsága első titkára, vidéki dúvad, sötét, mint az éjfél télen, és veszedelmesen hideg szemekkel meredt a filmhíradóból a közönségre, ha a kamera olykor feléje fordult; azt is hallottam, hogy különféle, akkoriban a legcsinosabbnak mondott színésznő(k), Onódy Lajos Mézes Mackója konyháján gyártott hatalmas, habos-krémes torta közepéből bukkant elő meztelenül a szűkkörű pártelit előtt, Komócsin vagy Biszku Béla, vagy Gáspár Sándor (mindenki más nevet mondott) megrendelésére - egy a jelszó, Párt és béke, állj közénk és harcolj érte - nem az ingyenélő elvtársakat ültették le, hanem az ezermester üzletvezetőt; voltaképpen mindegy volt ez nekünk, az emberek csak azért izgultak, hogy be ne zárjon a Mézes Mackó és az üzletvezető meghurcoltatásáról senki se beszélt nyilvánosan, hanem csak egymás közt, a felnőttek egymás fülébe suttogva, és engem a kiskrambót ezekből kizárva részletezték a keringő híreket, míg meg nem jelent a Népszabadságban vagy talán az Esti Hírlapban egy szűkszavú, de rendkívül fenyegető hangütésű cikk, aminek az volt a lényege, hogy „leleplezték Onódyt és a bűnbandáját” valami ilyesmi. 

Mindenkit elgondolkodtatott, hogy mi folyik itt. Mi folyik itt?!

Apa azt találta a legvalószínűbbnek, hogy Kádár puritán, és a bolt túlságosan jó volt, túlságosan minőségi, „nyugatias”, „flancos”, és valami helytelent is tehettek az elvtársak, ami a dührohamig és a koncepciós perig feldühítette Kádárt, feltehetőleg a sok potya-zabálása az elvtársaknak, talán ő nem is tudott a Mézes Mackóról addig, amíg ez a valószínűtlen jelenség, hogy a Kígyó utcában van egy remek üzlet, és hogy aki csak él, onnan hozat magának, amit csak akar - és ha főelvtársak, akiknek fizetnie se kellett érte – nohát, ezt nem szereti a Kádár, ezt rühelli.

De bízott abban., hogy az „imprilisták” keze van a dologban. Könyékig nyúltak a tortába. Ha ő nem tud róla, és az egész város ilyen Mézes Mackókban csámcsog újabban; ki tudja miket beszélnek azok, akiknek az a fedőnevük, hogy „Mézes Mackó-fogyasztók”… 

De, mondom, senki nem tudott biztosat.

A per lezajlott, az újságok megírták, hogy súlyos börtönbüntetést kapott a „hidegkonyhai készítmények császára”. 8 évet vagy 15-öt már nem tudom; elszörnyedtem.

És a bolt működött tovább, nélküle. Meglehetősen sokáig, nem emlékszem már mikor számolták fel az üzletet végleg, de annyi biztos, hogy az étkek minősége kicsikét, de folyamatosan romlott, mindaddig, míg meg nem érkezett arra a hétköznapi, nekem jószerivel ehetetlen minőségű szintre, ahonnan már nem jártam be többet.

Olyan lett, mint amilyet a Mézes Mackó hajdani kínálatának szánalmas töredékeként egyik-másik boltban, mint biztató jelet üdvözöl, akinek kedve van hozzá.

Nekem nincs.

Fotó: Fortepan / Bauer Sándor