Molnár Jacqueline elsősorban gyermekillusztrációkkal foglalkozik. A kiállításra olyan művészek munkáit válogatta be, akiknek az alkotásain keresztül meg lehet tapasztalni valamit a katalán életérzésből. Katalóniának három hivatalos nyelve van: a katalán, a spanyol és az aráni. A sokszínűség meghatározza az egész társadalmat, amelyre ezáltal a befogadás jellemző. „Katalóniában az illusztráció feltűnően élő dolog. Felnőtt- és gyermekillusztrációkkal vannak teli a napilapok, a magazinok, az utcák, a plakátok, az önkormányzat, minden. Minden egyes kommunikációs eszköz képi ábrázolással ismertet. Vállaltan jellemzi a művészetüket a sokszínűség. A katalán önreprezentáció bevállalós, szókimondó és dinamikus.”

David Torrents hozzáfűzi (méghozzá minden nyelvi nehézsége ellenére, a közönség iránti tiszteletét kifejezve, magyarul), hogy ez nem véletlen alakult így; a megfelelő oktatási rendszer alapozza meg ezt a hozzáállást. A katalán tervezőgrafikus nem tanult egyetemi keretek között illusztrációt. Gyermekkora képregényein keresztül vált otthonossá számára a műfaj.

„Amikor kicsi voltam rengeteg könyvvel találkoztam, és mind rajzokkal volt tele. Régen semmi nem volt katalánul, szükség volt a kiadásukra. A rendkívül színes illusztrációk azonban jelen voltak, ebben nem tér el a katalán a spanyol kifejezésmódtól. Az illusztrátorok gyakran társadalmi problémákat jelenítenek meg.” Akkoriban a képregényeket még kézzel szkennelték, eredeti rajztáblákról. Az 1970-es 80-as években kezdett érdeklődést kelteni Amerikában a spanyol illusztrációs művészet. Az egzotikus, lenyűgözően részletes ábrázolásmód az újdonság erejével hatott.

Katalóniában a klasszikus formátumú képeskönyvek terjedtek el, azaz nagyobb méretűek, ezáltal teret engedve a vizuális tartalom kibontakozásának. Itthon a kiadók úgy vélik, a szokásosnál nagyobb méretű könyvek nehezen eladhatók - állítja a Barcelonában élő művész. 

Bemutat egy klasszikus, realista festmény által illusztrált történetet: La colección del abuelo (Javier García Sobrino, Bruna Valls; Edelvives, 2018.). A cselekmény a főhős kisfarkas nagypapájához való megérkezésével veszi kezdetét. Az idős farkasról kiderül, hogy fotózás ürügyén barátokat, rokonokat és egyéb ügyfeleket invitál a házába, hogy a megörökítésüket követően megehesse őket. Az unoka riadalmát a nagypapa igyekszik eloszlatni, elmondja, hogy időközben vegetáriánus lett. Ekkor kopogni kezd valaki a bejárati ajtón, és belép a gólya, a megbeszélt fotózásra készen állva. Az utolsó képkockák egyike a kisfarkast ábrázolja, amint új fényképészként végzi a munkáját. A kötet záróképe pedig maga a nagypapa, és a róla készült utolsó portré.

Molnár Jacqueline ezután felhívja a figyelmet egy angol nyelvkönyvre, amelyet Luci Gutiérrez készített: English Is Not Easy (Blackie Books, 2013.). Az Amerikába készülő, nyelvi készségeit fejleszteni kívánó alkotó nyelvkönyve a mai napig újdonságot jelent a tankönyvpiacon. A kötet szeszélyes karakterei és normasértő, szemtelen párbeszédei korszerűsítették, életszerűvé, és ezáltal olvasóbaráttá tették a benne szereplő tananyagot. A hétköznapi oktatóanyagokban szereplő, kevésbé hasznos kifejezéseket elhagyva olyan finom különbségeket igyekezett érzékeltetni, amelyek megkönnyítik az élőbeszédet. (Például azt, hogy mikor kell a „whether”-t használni az „if”-fel szemben.) Az késztette alkotásra, hogy úgy érezte, ez az egyedüli módja, hogy megtanuljon angolul. Ábrákkal egészítette ki a leckéit. 

A kiállításon szerepelt továbbá Christian Inaraja Genís The Barcelonian projektre készített illusztrációsorozata, amelynek célja Barcelona bemutatása az ott élő művészek szemén keresztül.

A tárlat részeként magyar alkotók műveivel is megismerkedhettek az érdeklődők. (A teljesség igénye nélkül: Budai Lotte, Csefó Vivien, Deák Kitti, Dobos Beatrix, Góg Emese, Hajtó Zsuzsi, Hatházi Rebeka, Iván Zsuzsanna, Jásdi Júlia, Jaskó Emőke, Kárpáti Tibor, Kórodi Helga, Korbuly Ágnes, Kovács Lehel, Kuti Luca Kamilla, Kürti Andrea, Lázár Flóra, Lőrincz Gergő, Marcell Tamás, Molnár Eszter, Molnár Jacqueline, Nagy Norbert, Papp Eszter, Petrovszki Hanna, Szalma Edit, Schnell Fruzsina, Szepesi Gergely, Szinvai Dániel, Török Eszter, Vörös Botond.) 

Dr. Révész Emese a kiállítás anyagával kapcsolatban megjegyezte, „a minőségi képeskönyv nem ismer korosztályos határt”, nem kimondottan csak gyermekeknek szól, nem korlátozódik a gyermekközönségre. Vizuálisan izgalmas, érdekes produktumok ezek, amelyek a felnőttek figyelmét is felkeltik. 

A katalán illusztrátorok bemutatását egy kerekasztal-beszélgetés, úgynevezett „kibeszélő show” követte, amelynek során Révész Emese moderálásával osztotta meg tapasztalatait Herbszt László, Kárpáti Tibor, Molnár Jacqueline és Sirály Dóra. Olyan aktuális kérdéseket jártak körbe, mint a szakmai érdekvédelem, az ügynökségi munka, a külföldi jelenlét, a honoráriumok, az alkotók és a kiadók viszonya, illetve a pályakezdők helyzete. Az esemény zárásaként a diskurzust kibontva párbeszéd alakult ki a meghívott szakmai képviselők és a megjelent diákok, pályakezdők, illetve a pályán szintén jártas hallgatóság között.

A négy meghívott gyakorló illusztrátor a munkájának köszönhetően más-más megközelítésből találkozik a magyar illusztrációs kultúra akut problémáival.

Révész Emese elsőként az információáramlás kérdéskörét vetette fel, azon belül is azt, hogy milyen csatornán keresztül értesülhetnek a szakmabeliek az adott lehetőségekről, eseményekről. Herbszt László a megfelelő fórum hiányának problémáját hangsúlyozta, egy olyan csatornáét, amely nemzetközi szinten, tagjait hatékonyan támogató struktúraként van jelen. Kiemeli, hogy ezt a hézagot némiképp javítja a pályázati és egyéb lehetőségek láthatósága a szociális médiában.

Sirály Dóra a lényegi információ kiszűrésére való képesség fontosságát emelte ki. Molnár Jacqueline úgy véli, az algoritmusoknak való kiszolgáltatottság elkerülhető lenne egy Magyarországon is elérhető és működő érdekvédelmi szakszervezet létrehozásával, amely eleve szűrt hírlevelek mentén tájékoztatná az érdeklődőket. Az adatok kanonizálása szempontjából Révész Emese nyomatékosította a ténylegesen megélt tapasztalat mentén történő filterezés jelentőségét. A természetes funkcionálás példájaként említi Kárpáti Tibor (interjúnk vele a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektben itt olvasható) azt az esetet, amikor egy, már korábban bevált pályázat/esemény új alternatíváiról értesül az alkotó a korábban megadott csatornákon keresztül.

A megrendelők eléréséhez nélkülözhetetlen egy olyan fórum létrehozása, ami „működik”, amely által hitelt nyer az alkotó – emelte ki Herbszt László. Példaként hozta fel az Illusztrációs Fesztivált, mint olyan működő platformot, ahol az illusztrátoroknak lehetőségük van a bemutatkozásra, önmegjelenítésre.

Sirály Dóra a szakma széleskörű lehetőségeinek feltérképezésére hívja fel a figyelmet. Véleménye szerint „határterületen maradva is lehet izgalmas és változatos a feladatpaletta”. Ő maga sokáig szabadúszó illusztrátorként és tervezőgrafikusként tevékenykedett, majd a vállalati lét stabilitása mellett döntve épített fel egy olyan karriert, amelyben az alkotás szabadsága és az anyagi stabilitás egyaránt megfér egymás mellett. Az állandóság árnyoldalaként emelte ki a képviselt termék behatárolt vizuális megjeleníthetőségét, amelyen belül bár korlátlan változat lehetséges, mégis alkalmazkodni kell egy konzisztens alaphoz. Elmondása szerint azonban sokszor maga a munkáltató várja el egy-egy nehezen megfogható fogalom illusztrálását, így a monotonitás egyáltalán nem garantált. „Amikor más területekről érkező szakemberekkel dolgozol együtt, akkor csakugyan tudni kell kontextusba helyezni azt az illusztrációt.”

A kettős identitás kérdése Molnár Jacqueline esetében a területi szemponttal egészül ki. Tapasztalata szerint nagy az eltérés a két főváros között. Az animáció szak elvégzése után egy filmstúdióban helyezkedett el Magyarországon, ahonnan már automatikusan ment a más produkciókba való betagozódás. Mindeközben az új, ismeretlen közegben való érvényesülés feltétele a házalás volt, amely akkoriban még a portfólió személyes bemutatását igényelte. A Robotok (Móra, 2017.) című kötetével indult egy katalán pályázaton, ahol bekerült a döntősök közé. A pályázatot ugyan nem nyerte meg, de a katalán intézményrendszernek köszönhetően külföldön megjelenő illusztrátorként kapott támogatást. Katalóniában a demokratikus rendszer pozitív értelemben eredményez átláthatóságot. „Mindenkinek kikérik a véleményét, ami lassítja a munkafolyamatokat, de egyben hatékonyabbá is teszi azt.”  Mindemellett hangsúlyozta, hogy a támogatás önmagában keveset ér. „Ha nem állunk ki magunkért, mint alkotó, más sem fog kiállni értünk.”

Kárpáti Tibor a Piroska és a farkas (Csimota, 2007.) című kötetével került be a köztudatba, majd kezdetben könyvvásárokon, jelenleg pedig online platformokon képviseli magát. Mára már a referenciái között szerepel a The New Yorker, a New York Times, a Wired, a GQ France, illetve a MIT Technology Review magazin és a Hermès; mégis kiemeli, hogy a rengeteg szerencse mellett ehhez a kitartáson túl türelem is kellett. A könyv megjelenése után tizenkét évvel látta meg a Hermès egyik művészeti vezetője a potenciált a 80-as évek számítógépes grafikáit idéző pixelekben. Bár Hamupipőke cipője is csak Hamupipőkére illik, a Herbszt László által emlegetett „jelentős első lehetőséggel” a mostoha körülmények között élő hercegnőnek is élnie kellett. Hamupipőke az ellene irányuló szabotázs ellenére is eljutott a bálba, ahogy Kárpáti Tibor a hosszas bolognai házalás után a későbbi sikert hozó francia kiadóba.

A különböző életutak szemléltetése és az illusztrációs közeget támogató fesztiválon való részvétel önmagában nem oldotta meg a közös információs bázis hiányát. Elindított azonban egy gondolatfoszlányt, amelyet elültetve idővel akár létre is hozhatunk egy kollektíven otthonosabb jelent.

Nincsenek egyértelmű válaszok, egyetlen kérdésben azonban minden megnyilatkozó egyetértett. Bár a bizalom kulcsfontosságú, fontos a szerződés, a saját érdekeinket tudni kell képviselni. 

Fotók: Kabai Henrik