Már kézbevételnél is szembetűnik, hogy a 176 oldalas könyv kiábrándítóan vékonyka. Élünk a gyanúval, hogy ilyen röviden nem lehet kifejteni egy ennyire komoly témát – és sajnos igazunk is van. A történet savát-borsát, amitől a film – még ha nem is feltétlenül igaz minden mozzanata – nagyon hatásosra sikeredett, Strasser kisajnálta a könyvből, és ettől nincs se valódi csattanója, se valódi levezetése A Hullámnak.

Az alapszituáció szerint egy amerikai középiskola diákjai nem értik, hogy miért követte a második világháborúban rengeteg német a nácikat, miért fogadtak nekik szót vagy hunytak szemet a tetteik fölött. Mivel a gyerekek nem tudják elképzelni, hogy milyen lehetett a harmincas évek Németországában élni, történelemtanáruk, aki amúgy is hajlamos az alternatív tanítási módszerek alkalmazására, néhány szigorító rendszabályt vezet be az órákon.

A vékony könyvecske felpörgő eseményei mindössze hat napot ölelnek fel – hat átlagos napot, amikor a diákoknak mindenféle óráik vannak, s engem személy szerint még az is meglep, hogy egyáltalán minden nap van történelem órájuk… A tanár egyre szigorít a szabályokon, s anélkül, hogy egyáltalán elárulná a diákoknak, miben mesterkedik, vagy hogy – mint a filmben – a tanulók választanák meg őt a Hullám névre hallgató csoport vezetőjének, mindent egymaga talál ki: a nevet, a köszöntést, a logót. Közben élvezi a hatalmat – mert az emberek ilyenek –, a diákok meg élvezik, hogy szabályozzák őket – ha ez akart lenni a pszichológiára épülő, fontos „tanulság”, akkor az éppen olyan csekélyre sikerült, mint a terjedelem.

Természetesen van olyan diák, aki nem ért egyet, és végül a tanár is rájön, hogy mégsem olyan jó móka a Hullám, mert nem tudja eléggé a kezében tartani az eseményeket. Így aztán a már iskolányivá nőtt mozgalom tagjainak levetít egy felvételt Hitlerről; a diákok pedig ettől varázsütésre mind észhez és jó útra térnek. Egyetlen problémás diák akad, akinek a Hullám adott lehetőséget, hogy kikerüljön a lúzer szerepkörből, de az ő problémáinak megoldásához is elég egy vacsora fölött elbeszélgetni – sugallja a könyv.

Strasser a nyolcvanas években Amerikában leforgatott tévéfilm alapján írta könyvét, bevett műfajt követve, így talán nem őt terheli a felelősség a szegényes kivitelezésért (amennyiben a húszéves film valóban ennyivel sekélyesebb volt a most bemutatottnál) – igaz, a stílushibákért nagyon is Strassert és a fordítót terheli a felelősség. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az új, német mozifilmben nem húzzák be a kéziféket, és egy tragikus esemény vet véget igazán a Hullámnak. A film mellett a Strasser-könyv csak gyáva "másolat". Önmagában sem állja meg a helyét – de mivel éppen egyszerre, egymást támogató kampánnyal jelentették meg a filmet és könyvet, még annak sincs valódi hatása a könyvben, ami egyébként érdekes lenne benne.

Az MTI híradása ezen a linken olvasható.