József Attila 1905. április 11-én született a Gát utca 3. szám alatt. Az ezt jelző első emléktábla 1949-ben került az épület falára. Az ötvenes években Szántó Judit vált a József Attila-hagyaték kezelőjévé a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ekkor megkezdődött a törekvés, hogy emlékhely létesüljön a szülőházban. 1964. április 11-én megnyílt az emlékszoba, de nem jelenlegi terében, hanem egy másik földszinti lakásban. Ugyanezen évtől kezdve vált József Attila születésének dátuma a magyar kultúra napjává. A József Attila Emlékhely jelenlegi kialakítása 2015-ben készült el. Fehér Renátó mindezt részletesen, de nem száraz módon foglalta össze a tárlatvezetéshez fűzött bevezetőjében, mielőtt útjára bocsátotta volna a jelenlévőket, hogy negyedóra szabad foglalkozás keretén belül maguk fedezzék fel a teret és kiállított tárgyait. Habár ő is kifejtette, hogy mindezen adatok fontosak, és hozzátartoznak ehhez a térhez, de ahogy az később mindenki számára nyilvánvalóvá is vált, ez a műveltségfetisizmust kielégítő adatdömping közel sem fő feladata a tárlatvezetésnek. Az ezt követő események sokkal tartalmasabbak voltak a puszta információátadásnál, a közösségi kommunikáció lehetőséget teremtett elmélyíteni, rétegeiben láttatni az életművet és a tárlatot.

Csendes felfedezőutak vették kezdetüket, mindenki elolvashatta a falakat lefedő verseket, szövegrészleteket, megtekinthette a képeket és emléktárgyakat, vagy azok rekonstrukcióit. A tér hirtelen mozgásba lendült. Méreteiből adódóan a terem leszűkíti a kurátori lehetőségeket, és a tárlatvezetést is gúzsba köti. Amikor mindenki ösztönözve lett, hogy a maga útján adjon irányt, sorrendet, narratívát a kiállításnak, a teret élet töltötte meg: mozgásba lendült, valami változóvá vált mindazon nézőpontok által, amelyek érvényesülni kezdtek. A nézelődést követő beszélgetés pedig levált a térről, benne folyt, motiválta, mégis kívül került rajta: a feltérképezés túlmutatott a fizikai tér megismerésén.

Az emberek egymást követve gyűltek lassan a terem egyik végébe, és amíg mindenki helyet foglalt, elhalkult az addig szóló Kurtág György-szerzemény is. Fehér Renátó elsőként erre a hirtelen keletkezett csendre reflektálva elmondta, hogy szemlélődésünk alatt Kurtág Márta előadásában a Foszlányok egy kolinda emlékképéből című darabot hallhattuk. Ha valaki nem használta volna az utóbbi hetekben a tömegközlekedést, és nem szembesült a hírrel, ennek a zene választásnak az apropója Kurtág György zeneszerző február 9-én ünnepelt századik születésnapja volt. Ferencvárosban ez különösen fontos esemény, hiszen a művész ennek a kerületnek a lakója, ahogy egykor József Attila is volt. A költő születése után 1920-ig élt a kerületbe, ahova Kurtág György 2015-ben költözött, ezzel száz éves szakadék tátong a két élet helyszíni találkozása között, míg az egyikük munkásságát száz év távlatából figyeljük, addig a másik századik születésnapjának lehetünk tanúi. A lokáció mellett mélyebb kapcsolat is van a két alkotó között: József Attila fontos alapanyag Kurtág György munkásságában, életművének egyik legfontosabb darabja a Töredékek vokális feldolgozása.

Fehér Renátó hozzánk intézett első kérdése a tér keltette asszociációkra, emlékekre, új felfedezésekre vonatkozott. Lassan el is indult a beszélgetés: a falakon kihelyezett képekre, a csillebérci kirándulásra terelődött a szó. Egyesek elmondták, hogy a személyes tárgyak vonzzák leginkább egy emlékkiállításban, ami kapcsán Fehér Renátó mesélt a rekonstrukcióként kiállított fehér hintalóról, amit állítólag Szántó Judit vásárolt az ecseri piacon, miután eredetije még a költő gyerekkorában került tüzelőként a paprikás krumpli alá. A gyerekjáték feláldozása József Jolán könyvében jelenik meg, az ideológiailag eléggé motivált mű legendát épített ki a család szegénységéről, kézzelfoghatóvá téve azon körülményeket, amelyek a kor proletár munkáskörzetében nagyon gyakoriak és hétköznapiak voltak.

A múzeum falain nem vezeti a látogatókat kurátori szöveg, a narratíva a Curriculum vitae és a Szabad ötletek jegyzékének részleteire van felfűzve. Kérdésként fermerül ennek a módszernek az értékelése, hogy milyen tárlatvezetést kíván egy, a látható, olvasható információkat ilyen módon szervező kiállítás. A Curriculum vitae, amit József Attila 1937-ben adott be egy magántisztiviselői állásra, számot ad életének fontosabb momentumairól, így érthető szervezőelemként való funkciója. A Szabad ötletek jegyzékének falakra kerülésével kapcsolatban már másfajta dilemmák merülnek fel, amelyek túlmutatnak az itteni tárlaton. Az eredetileg terápiás naplóként funkcionáló mű nem a nyilvánosságnak íródott, nem volt benne megosztási szándék, így felmerül az etikai kérdés, hogy szabad-e megjelentetni, az életmű szerves részeként kezelni. Mint minden tárgyalt kérdés és téma, ez is a résztvevők tapasztalataiból és emlékeiből állt össze: felvetődött, hogy 1993-ban a Szabad ötletek jegyzéke megjelenése mekkora döbbenetet válthatott ki az emberekből, milyen felejthetetlen élményt nyújthatott Jordán Tamás felolvasásában. A Szabad ötletek jegyzéke ma is meghökkentő anyag, szaktanárok bevallása szerint sokszor ez az a mű, ami tabudöntögető, provokatív és szabados jellegével izgalmasabbá teszi az életművet a diákok számára. Keletkezésében a Nagyon fáj című kötet megírásával esik egybe, melynek a kötetcímként szolgáló verse maga is felfogható egyfajta terápiás szövegként, a kettő nagyon hasonlít beszédmodorában, lejtésében, prozódiájában is, mindamellett, hogy ugyanazon pszichoanalitikus időszaknak a terméke.

Egy hirtelen asszociáció hatására valaki bedobta a közösbe, hogyan gyártottak munkásköltőt József Attilából, és máris új fonálon kezdett el futni a beszélgetés. Fehér Renátó ehhez kapcsolódva arról beszélt, hogy mennyire különböző narratívái vannak az életmű elmesélésének, és ezek mögött mindig fellelhető valamilyen érdekmotiváció, politikai behatás. Az első Kossuth-díjak kiosztáskor József Attila posztumusz megkapta az elismerést, ekkor már folyt egyfajta kultuszépítés a költő körül. Sokban befolyásolta az ekkori narratívát József Jolán írói munkája, amelyben kifejezetten úgy vitte színre az életművet, hogy az adott kultúrpolitikai keretek között maradjon. Fehér Renátó rövid, témákhoz fűzött körítéseit mindig irányító kérdésekkel zárta le, ezzel adva át a stafétát a beszélgetőknek. A negyvenes évek végét jellemző, erősen kurzusorientált olvasattól eltávolodva a mai nézőpontot illető tapasztalatokat igyekezett összeszedni. El is kezdődött a közös szövet összefoltozása: az öngyilkosság meghatározott volta, a pszichoanalízis, ami erős értelmezési keretként van jelen, az irodalmi színpadokon, zenés feldolgozásokban való jelenléte, de valaki azt a kérdést is hozzáfűzte a sorhoz, hogy van-e ma meghatározó mértékű és minőségű diskurzus József Attiláról a nagyközönség körében.

József Attila munkásmozgalmi elköteleződése nem vitatható, ahogy erős baloldalisága és a szocialista párthoz való viszonya sem, viszont, ahogy Fehér Renátó rámutatott, több van az életműben ennél: habár baloldali alapállásától soha nem határolódott el, vannak markánsan agitatív költeményei, amelyek a költészetet a forradalom eszközeként festik le. Az Eszmélet és A Dunánál című versekkel előbb egy tágabb szocialista humanizmusnak, majd 1933 után antifasiszta humanizmusnak a stratégiái születnek meg. 2018-ban a József Attila Társaság értekező prózájának kritikai kiadását közli, amelyben körvonalat kap egy hatalmas gondolkodói életmű, amire először a munkásmozgalom elméletírói vannak nagy hatással, majd a betegségéből kiinduló intellektuális érdeklődés okán Freud pszichoanalízise. Az utolsó éveiben ezen irányultságok összeegyeztetésén dolgozott: a társadalmi kontextus, történelmi beágyazottság, materializmus, valamint a belső öntudat kihívásai mind formálják költészetének alakulását is. A rendszerváltás utáni értelmezések az egyén, egyediség olvasata felé billentek el. Jelenünkben a pszichológia hat a módra, ahogyan a világot látjuk, ahogy beszélünk róla, központi kérdéssé vált az öngyógyulás, önvizsgálat. József Attila költészete ma nem szövegszerűségében, hanem a pszichológia felől van megközelítve.

„Ez az életmű nagyon komplex, sokszínű. Nagyon sok elemből áll össze, számos olvasati lehetősége van, és akkor cselekszünk helyesen, ha engedjük, hogy ezek a különböző narratívák mind érvényesüljenek, hiszen eltagadhatatlan az öngyilkosság, a proletárság, a baloldaliság, a mentális betegség” – magyarázta Fehér Renátó.

Látható, hogy habár nem elsődleges célja a programnak, hogy életrajzi adatokkal terhelje a hallgatóságot, de az organikusan alakuló gondolatfolyamba bele-belekerülnek az életmű, illetve  utóéletének fontos eseményei, nevei, évszámai, mindezzel nem akadályozva, hanem gördülékenyebbé téve a felfejtést.

Alkalmam nyílt a tárlatvezetés kezdete előtt váltani pár szót Fehér Renátóval, aki decemberben kezdte meg munkáját az emlékhely szakmai vezetőjeként. A Körém gyűlnek szelíden programsorozat jövőjéről mesélve bevallotta, nem szándékozik egymagában vezetni ezeket a tárlatokat, vendégelőadók meghívásával célja szélesebb perspektívát nyitni, hogy ki-ki maga érdeklődésének megfelelően közelíthesse meg az életművet és a tárlatot. Már biztosan tudható, hogy márciusban Kránicz Bence újságíró érkezik majd, akinek József Attila tárgyai szolgálnak majd kiindulópontul, de várható még a tárlatvezetés élére sok művész, valamint a József Attila-ösztöndíj idei nyertesei is. Fehér Renátó azt vallja, hogy a kultúrához való közelítés spontán módon kell történjen, túlmutatva az egyszerű adatokon a fontos „a közös élményeink, érzéseink, a szerzőből származó közös víziónk, hogy beszéljünk a hazánkról, igazságosságról, indulatról, vigaszról, magunkról, a közérzetünkről, a korszakról, amiben mi élünk, mert tulajdonképpen az olvasás tapasztalata ez: hogy adaptáljuk kortárs, jelen időnkre olvasmányainkat.”

A tárlatvezetés rendhagyó módja rámutat arra, hogy a József Attilából és az emlékhely szűk teréből kiinduló beszélgetések milyen sokfelé ágazhatnak, annak megfelelően hogyan alakítják azt a változó látogatók érdeklődései, gondolatai, tapasztalatai. Minden Köréje gyűlnek szelíden új lehetőségként szolgál egy másfajta útra, másfajta végkifejletre. Ahogy nincsen két egészen azonos értelmezés, úgy hiszem, hogy a jövőben ennek a rendhagyó tárlatvezetésnek is mindig másfajta megvalósulásai jöhetnek majd létre.   

Képek forrása: FMKéptár / Mészáros Gábor