A Vígszínház nagyszínpadán egy teljes vitorláshajó forog ide-oda, szétszedik és összerakják, az árbocon föl-le szánkáznak a vásznak, rájuk vetítik a színészek arcáról streamelt közelképeket, míg a hajótest belseje és a fedélzet külön-külön izgalmas térként szolgál. Sajnos azonban hatását tekintve a színészi erő és a történet alulmarad a hajóval szemben: sem a Teremtő, Frankenstein, sem a Teremtmény, a Szörny nem tud a közönségre oly erős hatást tenni, mint a látvány. Így az eredeti Mary Shelley-regény kérdésfelvetései sem késztetik a nézőket közös töprengésre. 

Az előadás vizuálisan nagyon okos, egyszerre ambíciózus és egyszerűen követhető: a teret domináló vitorláshajón kívül csak egy mélyből előbukkanó és eltűnő boncasztalt látunk, és a hajó elemeiből áll össze a bírósági tárgyalás tere is. A díszlet (Fekete Anna) és a jelmezek (Kálmán Eszter) szépen, pontosan jelzik az idősíkok egymásba csúsztatását is. A múlt emlékeiből Frankenstein történetmesélésében felbukkanó alakok többnyire egyszínű, sötétebb, régiesebb ruhában jelennek meg: szerelme, Elizabeth (Radnay Csilla), apja (Méhes László), öccse (Gál Réka Ágota), barátja (Horváth Szabolcs) és öccsének nevelője, Justine (Varga-Járó Sára), vagy az egyetemi professzort és a bírót játszó Nagy-Kálózy Eszter. Ez a régiesség és szerepeik-szövegeik erős megvágása egyben némi merevséget is jelent: Radnay Csilla még meg-meg tudja csillogtatni kiváló színészi tudását a neki jutó pillanatokban, de a többieknek csak eléggé egysíkú érzelmi alakításra ad lehetőséget az előadás. 

A jelen vizuálisan is más: színesebb, mozgalmasabb. Az Északi-sark jegében rekedt matrózok, Walton kapitány (Medveczky Balázs) és legénysége Frankensteinhez hasonlóan sárga viharkabátban, kötött sapkában, nagy, bozontos szakállakkal, videokamerával felszerelve jelennek meg: akár a Halálos fogás című mai tévésorozatból is kiléphettek volna. Nem véletlenül utalnak a matrózok a kora 19. századhoz képest jóval későbbi expedíciós traumákra, például Shackleton és az Endurance 1915-ös tragédiájára, vagy Milton és a Biblia mellett az 1986-ban elhunyt Jorge Luis Borgesre – éreznünk kell, hogy ez a történet kapcsolódik a mához. Sőt, az egyik matróz, Csendes, a videós (Molnár András) még jelnyelven is beszél. Neki köszönhető az előadás egyetlen felhőtlen komikus pillanata: mikor izgatottan jelel, a másik, a többieknek tolmácsoló matróz rászól: „Ne hadarj!” 

Az előadás alaphangja komor és elég száraz: sok itt az önostorozó én-narratíva, az unalmas professzori előadás, kevés igazi drámai konfliktus jelenik meg még a dialógusokban.

Hosszú mondatok, hosszú szavak uralják Frankenstein elméjét és az előadást („véghetetlen önhittség”, „nemcsak a kudarc kibírhatatlan, de a siker is elviselhetetlen”, „manipulatív és számító korcs”), és ez a kevéssé színpadképes szöveg nem teszi könnyűvé, hogy a néző bevonódjon Frankenstein inkább filozofikus, mint érzelmi útjának követésébe. Mert ne szépítsük: itt a Teremtmény mellékes, a doktor, a Prométheusz-féle lázadó tudós az előadás fókusza. Ez sem tűnik szerencsés választásnak. 

Sajnálatosan gúzsba köti a jelmezekkel kapcsolatos döntés sokszor a „jelenbeli” színészeket is: a nagy, bozontos és láthatóan műszakállak, a homlokba húzott kötött sapkák, a mindent eltakaró pulóverek és viharkabátok erősen lecsökkentik a színészi kifejezés lehetőségeit. Orosz Ákos Frankensteinje végig ugyanúgy jelenik meg, és ez néha disszonánssá válik. Amikor emlékeiben ifjú egyetemista, aki épp az élet és a tudomány nagy kérdéseiről vitázik professzorával, ugyanúgy középkorú tengeri medvének tűnik, ugyanúgy liheg, köhög és szenved, mint egyébként.

A Szörny (ifj. Vidnyánszky Attila) kapcsán is kérdéses marad, jó döntés-e ugyanolyan fiatalnak és szépnek ábrázolni végig, dús hajjal, petőfies szakállal, csak néhány halvány, alig látható heggel a mellkasán, aki ráadásul az első morgások után szépen, tisztán beszél, ékesen követeli párját teremtőjétől.

Ebben a Teremtményben semmi félelmetes nincs, semmi taszítóan szörnyszerű. Furcsa döntés, hiszen még a regényt nem olvasók is jól tudják, hogy Doktor Frankenstein hullák darabjaiból rakta össze teremtményét, és a történet egyik fő kérdése épp ez: mi tesz valakit szörnnyé vagy emberré, hol a határ élő és halott közt? 

A komor és száraz történetmesélést csak néha töri meg egy-egy lírai pillanat. A Vígszínház tere alkalmas emlékezetes színpadképek megteremtésére: a történetet bevezető vihar hatásos, még a nézőtéri lámpák is bevillognak. Gyönyörű és fájdalmasan szép, amikor Frankenstein öccse, William meghal, sötétbe való felemelkedése majd eltűnése lassú, úszó mozdulatokkal igazi költői kép, az ártatlanság elvesztése. Gál Réka Ágota kisfiú-alakítása egyébként is az előadás érzelmileg leghitelesebb része. Szép, emlékezetes az is, ahogy a történet végén Frankenstein és a Szörny a gumicsónakban kiúszik felfelé a színről, ugyanolyan piros színnel megvilágítva, mint amit William halálakor láttunk. Elveszett ártatlanságról is szólhatna ez az előadás, de sajnos ez is csak részletekben jelenik meg. Nem sikerült igazán jól összefércelni ezt a színházi Teremtményt: vannak szép részei, de összességében nem átütően életrevaló. 

Fotók: Dömölky Dániel