Az adaptáció készítőinek nem volt könnyű dolguk, amikor négy évados, 26 epizódos angol sorozatot kellett egyetlen színházi estébe sűríteni. Derekasan helytálltak: két fő történetszálra koncentrálva épül fel a két felvonás, így könnyen követhető annak is, akinek semmilyen előzetes tudása nincs az eredetiről. Zöldi Gergely pedig abszolút mai, élő magyar nyelvre fordította az angol szöveget, tökéletesen ritmizált, egyszerre pontos és játékos stílusban. 

Nagy elvárásoknak kellett megfelelni, hiszen a sorozatnak komoly rajongói közössége van nálunk a kilencvenes évek óta. Talán amiatt, hogy a rendszerváltás után először láthatott ilyen műfajt a magyar közönség, ráadásul a korszak legismertebb színészei szinkronizálásában, talán az angol arisztokrácia életébe való bekukucskálás öröme miatt, de ma is megdöbbentően sokan szeretik és ismerik a karaktereket. Az előadás nem is távolodik el nagyon a tévésorozat világától a szereplők megjelenítésében. A zene (Mátyássy Szabolcs) és a jelmezek (Pető Kata) egyszerre idézik meg az 1920-as évek Angliáját, miközben finom, külön ízt is adnak a magyar változatnak.

Jól felismerhető az egyszerre édesen suta és talpraesett, szemüveges Ivy (László Lili), az orrát fennhordó, merev testtartású lakáj, James Twelvetrees (Rohonyi Barnabás), vagy a wodehouse-i Psmith-re hajazó, a jég hátán is megélő komornyik, Alfred Stokes (Debreczeny Csaba). Az előadás egyik – külön megtapsolt – gyöngyszeme Molnár Piroska, aki Lady Lavendert (és papagáját) még kerekesszékben ülve, csupán apró mozdulatokkal és hajlékony hangváltásokkal dolgozva is tökéletesen életre kelti.

Minden karakter jól felismerhető a sorozatból, ám sokszor kicsit átszíneződik az eredeti alak a magyar színészek tehetségének köszönhetően, és ez jót tesz az előadásnak. 

A tipikus angol sitcom sajátos színészi játékot követel: egyszerre kell könnyednek lenni, a közönséggel és a játszótársakkal együtt lélegezve, halálpontosan ritmizálni a dikciót, testtartással-mozgással rajzolni karaktert, és egyben néha meg-megpendíteni komolyabb húrokat is az egyértelműen szórakoztató játékmód mögött.

Debreczeny Csaba és Gyabronka József ennek mesterei, szinte lubickolnak szerepeikben. Debreczeny túlélésre kalibrált, az erkölcsökkel gáláns lazasággal bánó Stokes-ja megidézi nemcsak az angol karaktert, hanem a Sinkovits Imre-féle Tizedest is a magyar nézőknek – itt, a világ ezen szegletén valahogy mindig meg kellett élnie a kisembernek. Gyabronka József sziporkázik az arisztokrata George Meldrum szerepében: komikai vénája és ritmusérzéke tökéletes, egyszerre angol lord és magyar főúr, miközben mindkettő alakjához finom iróniát adagol az egész előadás alatt. A tápiókapudinghoz való viszonya pedig komoly érzelmi ívet rajzol meg.

A fiatalabb generációk is kiválóan teljesítenek: László Lili Ivy-je a történet mozgatórugója, a fiatal Henry-t játszó Sipos László Márk hajlékony fizikai és hangbéli komikai tehetsége áll szemben Rohonyi Barnabás James-ének merevségével, de az arisztokrata lányokat játszó Bíró Panna Dominika és Rezes Dominika is jól kivehető, szépen megrajzolt ellenpontozásban alakítják a vágyvezérelt, felelőtlen Poppyt és a társadalmilag is érzékeny, fiús, komoly Cissyt. Az ‘alsó világ’, a személyzetet irányító Mrs. Lipton (Cseh Judit) és a mindig hoppon maradó Mable (Lass Bea), valamint a potyaleső rendőr (Ficzere Béla) formálják kerek egészre ezt az 1920-as évekbeli angol úri-szolgai világot.

Az előadás ötletesen használja ki a nem sok trükkre alkalmas színházi teret: a Belvárosi Színházban, e volt moziban nincs süllyesztő, forgó, komoly színpadi gépezet, de még a függőleges tagolás is nehezen megoldható. Épp ezért különösen szép és dicsérendő, hogy Darvay Botond díszlete gúzsba kötve is tud táncolni. Csodálatos pillanat, amikor jobboldalon a lord az asztalra csap, és a baloldali cselédasztalnál ülők fejére hullik a vakolat. Lady Lavender külön tere megteremtődik csupán egy sarok-díszletelem beforgatásával. Az I. világháborús jelenet Stokes-szal, James-szel és Teddyvel a színpad előterében, csak fénnyel kiemelve szintén okosan, kreatívan oldja meg a lehetetlent. 

Az előadás valóban interaktív: a közönséggel kokettálva indul és végződik, a nevetés azonban itt sosem konzerv, hanem valódi, szívből jön. Élmény ez az este a színészeknek, a nézőknek, jólesően távoli, angol és csak annyira közeli, hogy a szórakozás édességébe csupán pillanatokra, ízfokozóként kerüljenek bele más, komolyabb gondolatok. Tökéletes a maga nemében, akárcsak Mrs. Lipton meggyes pitéje.

(Korábban Cseh Andrea Izabella két Orlai-produkcióról szóló kritikájában hasonló elismeréssel írt az előadásról – a szerk.)

Fotók: Éder Vera