Ha egyetlen tanulságot vitt magával az ember a harmadik ég kötetbemutatójáról az az, hogy 10 oldalnál többet kell adni egy regénynek, mielőtt végleg ítélkezünk fölötte. Miután több, személyes olvasmányélmény története is elhangzott, kiderült, hogy Török Ábel második könyve nemhogy nem kivétel ez alól a szabály alól, de miatta találták ki. A beszélgetés elején Lackfi János elsőként Mészáros Sándort kérte fel, hogy a Kalligram Kiadó nevében mondjon pár szót a regényről. Ő vallotta be elsőként, hogy 13 oldal elolvasása után azt mondta a könyvre, hogy nem jó. Aztán valamiképp mégis újra visszatalált hozzá, és a 123. oldal után már vitathatatlan volt számára, hogy Török Ábel személyében igazi íróra talált. A szerző maga is elmondott egy hasonló történetet, amit egy olvasó mesélt neki, aki 10 oldal után letette volna a regényt, majd a beszélgetést lezáró, nézői kérdések elhangzásakor is kibukott valakiből, ő sem járt másképp: elkezdte, hamar fel is adta, kényszerből mégis visszatért hozzá, és nem bánta meg. A szerző bevallotta, hogy a regény darabjaira szedve nem működik: a kiragadott mondatok és részletek nem állnak meg a maguk lábán, szükségük van a gondolatfolyamba való beékelődésre.

Lackfi János már a kezdést megelőzően több oldalnyi jegyzetet lapozgatva ült a színpad szélén, és lehet, az én megfigyelésem csalt, de kétlem, hogy sikerült volna teljes kérdéssora végére érni az esemény során. Bevezetésként saját élményéről mesélt: hogyan is találkozott elsőként a regénnyel, ami bevallása szerint egyből hanyatt vágta. Az ő esete talán azért tér el mások tapasztalatától, mert nem az első tíz oldallal, hanem a Kalligram folyóiratban megjelent részlettel találkozott először. Máris kész írónak látta általa Török Ábelt, nem csiszolni, formálni való tanítványnak, annak ellenére, hogy a harmadik ég közel 10 évvel ezelőtt született, amikor a szerző még csak 17 éves volt.

Kiderült, hogy Török Ábel nemcsak az íráson keresztül, de fizikai valójában is megjárta Norvégiát: a dühödt északi tenger és a vidék ormótlan hegyei mellett élt egy ideig cserediákként. A regény írását mégsem az itt töltött idő ihlette, kiutazásakor már tudta, hogy el fog készülni ez a könyv, a történet vázlata is megvolt már, saját élményei főként a szöveg hangját és hangulatát határozták meg. „Valami szépet szerettem volna csinálni. Ha marad valami valaha utánam, legyen valami szép” – vallja be, majd hozzáteszi, hogy az írásaiban mindig kihívásokat, új formákat és eszközöket keres, felfedezése ez annak, hogy meddig feszíthető a szöveg, és meddig tud ő maga feszülni benne. Miután kiderült, hogy nem a nagy norvég kaland volt az ihletforrás, Lackfi János további kérdésekkel igyekezett eljutni a regény kiindulópontjához: a szerző elbeszélésmódjával, amely inkább marquezi, miért kanyarodott mégis ilyen hideg éghajlatra Dél-Amerika helyett?

Török Ábel sokkal szenvedélyesebbnek látja a dél-amerikai prózát, és habár ez sem egy szenvedélymentes történet, mégis habitusából adódóan választotta ezt a csendesebb, mozdulatlanabb világot.

Lackfi János a sóvárgás regényeként határozta meg a harmadik eget. Mindenki sóvárog valami után, mindenkinek megvan a maga mániája. Arra volt kíváncsi, mennyire volt ez tudatos társadalomépítés a szerző részről, vagy csupán egy alapvető emberi rezdülés megragadása történt-e. Török Ábelnek csak utólag állt össze a cselekmény vezérfonala, ami egyszerűen abból fakadt, hogy mindenkit kicsit máshogyan próbált furcsává tenni, feltárva hogyan és hányféleképpen lehet ezt a hasonló érzést megélni, kibontakoztatni.

Ezt követően jutott el a beszélgetés ahhoz a komponenshez, ami miatt sok olvasó megáll a tizedik oldal után. A legvitatottabb döntésként tűnik fel a regény narrációs technikája. Lackfi János hatalmas körforgásként írta le: ember, állat, szenvedélyek egyaránt egybeolvadnak egy nagybetűk és dialógusok hiányában töretlen gondolatfolyamba. Egyedül a pontok szabnak néhol határt a mondatok megállíthatatlan hömpölygésének, de mint az a szerző magyarázatából kiderült, sokszor ezek sem a megfelelő helyen lettek kitéve. A párbeszédeket is elbizonytalanítja ez a technika, ami fontos mozgatórugója a cselekménynek. Része a történetnek, hogy nem tudjuk, ki mit mond, hol ér véget a párbeszéd, hol kezdődik el egy belső monológ. A határozatlanság teszi működőképessé a jeleneteket. „Nekem az a meggyőződésem, hogy olvashatatlan lenne más formában” – magyarázta Török Ábel, és azt is beismerte, hogy olvasói visszajelzés hatására megpróbálta nagybetűkkel újraírni a regényt, de gyorsan el is vetette, mert idegennek találta: „Ha kiragadunk egy-egy mondatot a szövegből, azok nem működnek. Nem jó ebből a könyvből idézni vagy részleteket felolvasni. Azt érzem, csak egyben működik, ha látja az ember folyni.”

Így egybeszövődnek a dialógusok és a monológok, de Lackfi szerint az az érzés is hatalmában keríti az olvasót, mintha lenne egy meghatározhatatlan narrátor, egy ősi hang vagy dal, amiből részletek szűrődnek be az elbeszélésbe. Mindez mégsem jelent egyhangúságot: narrációs technikák változatos egyvelege inkább, amiben nem tárható fel szisztematikus működés.

Van más elbeszélési sajátossága is a szövegnek, aminek eszközszerű használata már nehezebben érhető tetten, Lackfi Jánosnak mégis sikerült rábukkannia. A történetet stiláris figurák, szólásszerű fordulatok szövik át, ezek közül példák is elhangzottak: „hogyan forgassuk meg talpunk alatt a reggelt”, „ördögöt cipelek a hátamon, nem akar leugrani”, „megeszem a kesztyűmet”. Ez utóbbi bizonyult az árulkodó jelnek a bevett szóképek tudatos kifordítására és elkerülésére, amit Török Ábel nem is tagad le: beismeri, végig játékként szolgált számára ez a fajta szólás-újraírás, és azt is hozzáteszi, a kesztyűs megszólalást ebben a pillanatban bánta meg teljesen, és ha lehetne, most azonnal kihúzná a szövegből.

Szó esett a névválasztásokról, amik mind óészaki eredetűek, és sokban hozzájárulnak hangzásukkal a hangulathoz, de emellett jelentésbeli szempontok is szerepet játszottak a kiválasztásukban. Török Ábel kifejtette, hogy mindegyik névnek megnézte a jelentését, és aszerint válogatott közülük. Egyetlen szereplő kivételével elkerülte a viking neveket, mert szeretett volna elhatárolódni minden más, a térségre jellemző mondakörtől.

Lehet ugyan meseszerűséggel is vádolni a regényt, de Török Ábel szerint hosszú idő alatt finomított tudástár a mese, és töményebb, mint a regény. Ha mégis igyekszünk a harmadik eget ekképpen megragadni, akkor igencsak nyers és erőszakos mesét kapunk.

A kegyetlenség ábrázolásáról beszélgetve kiderült, hogy a regény ezen részletei okozták a legnagyobb kihívást a szerzőnek. Ha kimértséget szeretnénk találni az organikusan folyó történetben, akkor Török Ábel szerint ez az, ami a legtöbb számítással járt. Ez a kegyetlenség tartozéka egy összetett ember-természet kapcsolatnak: egyszerre történik egy misztikus összeborulás és egy harc a természettel. Ennek a szemléletnek az eredetéről a szerző a következőképpen számolt be: „Alapvetően így él szerintem az ember. Így születünk, aztán megtanulunk máshogy élni, vagy elfelejtjük, hogy milyen szoros kapcsolatunk van a természettel, az állatokkal, meg úgy mindennel körülöttünk”. Minden ember alkotta dolog ennek a kapcsolatnak az elnyomásához járul hozzá, de ő fontosnak érzi, hogy visszautat találjunk társadalomként, és mostanra ezt egy tudatos küzdelemként érzékeli. Ez a nézőpont meghatározó abban is, hogy amikor a regényében megjelenik az erőszak, akkor ezeket a történéseket ellensúlyozni igyekvő, kisebb események veszik körül, amelyek szórakoztató ellenpontjai lehetnek, rámutatva, hogy sok minden párhuzamosan történik, és a mérleg nem billen el egyik irányba sem.

Török Ábel görög irodalommal foglalkozik, ebből írja doktori disszertációját is, így talán nem lesz meglepő, hogy következő regényével mediterrán vizekre evez. Az új hangulatot és szerkezetet ígérő történet az archaikus görög líra és bukolikus költészet hatása alatt áll, elsősorban az ókori költőkkel való párbeszéd megteremtésének igényéből indult ki, de a szerző szerint ez inkább saját szórakoztatását szolgálta, nem annyira szervező elve a történetnek, hogy az olvasóknak ismerniük kelljen Theokritosz összes alkotását a megértéshez. Az est lezárásaként felolvasott egy részletet a megjelenésre váró kötetből, ami a Kalligram folyóirat novemberi számában jelent meg.

A hideg, északi ború után a bőrünk szinte izzani kezdett, ahogy a forró, görög este leírásának felolvasása zajlott, a hangulat egészen más habitusról árulkodik, mint amivel a harmadik égben találkozhattunk, de nem hiányzik belőle Török Ábel líraisága.

Az utolsó percekben elhangzó olvasói kérdések nem csak a harmadik éggel, de az új művel is kapcsolatosak, habár még mindig az északi világ felvetései a hangsúlyosak: befogadói élmények, megfejtések, reflexióban gazdag végszavak hangzottak el.

Képek: Pavlovits Gitta