2026. március 20. és 29. közt Svájcban, a Zürichi Operaházban minden a barokk körül forog. Matthias Schulz, aki a magyar felmenőkkel rendelkező Andreas Homokitól vette át az operaház irányítását, ambiciózus tervekkel vág neki a munkájának: Zürichi Barokk Fesztivál néven hagyományt alapít. Aki kíváncsi az erős kezdésre, azaz az első fesztivál teljes programjára, itt megtekintheti, jelen írásban kizárólag a nyitóelőadásról lesz szó.

1708-ban Georg Friedrich Händel 23 éves volt, több éve Itáliában élt és dolgozott, Nápolyban pedig nagy sikerrel bemutatták az Aci, Galatea e Polifemo című serenátáját. A három személyes darab cselekménye a faékhez hasonlít: három szereplő közül Aci (pásztorfiú) és Galatea (nimfa) szeretik egymást, de Polifemo (egyszemű óriás) azt akarja, hogy Galatea az ő párja legyen, ezért egy nagy kővel agyoncsapja Acit, akit Galatea ezt követően forrássá változtat. A történetet Ovidius Átváltozások (Metamorphoses) című könyvéből ismerhetjük (érdemes beszerezni Csehy Zoltán fordításában, 2026., Kalligram).

Az Aci...-t koncertszerűen adták elő, a zenekar előtt ült a három énekes, és köztük állt a karmester. Külön felcsigázta a közönséget, hogy a karmester Philippe Jaroussky, aki korábban a világ vezető kontratenorjaként énekelte végig a leghíresebb barokk szopránáriákat. Számomra ugyanilyen fontos volt, hogy Aci szerepét a brazil férfiszoprán, Bruno de Sá kapta, akit a budapesti Zeneakadémián már volt szerencsénk kétszer is meghallgatni és megtapsolni, a 2024. november 30-i alkalomról írtam is a blogomon. (A férfiszopránok azon férfi énekesek, akik nem mutálnak, így hangjuk a gyerekkori magassága megmarad, annak ellenére, hogy minden külső nemi jegyük férfias, például Bruno de Sának szakálla és bajusza van.) Bruno de Sá kapcsán a fesztivál előtti megnyitón Jaroussky elmondta, hogy ma talán az ő hangja állhat legközelebb ahhoz, amit Händel korában a 20. század előtt a kasztráltaknál szerettek.

A La Scintilla zenekar végig puhán, lekerekítetten formálta a hangokat, fegyelmezetten követte a dirigens utasításait. Az énekesek pontosan tisztában voltak vele, hogy mi a feladatuk, és hogy ehhez minden segítséget, figyelmet megkapnak a zenészektől. Az operaház meghitt méreténél fogva alkalmas barokk zene befogadására, így minden hangot és felhangot jól ki lehetett hallani.

Galatea szerepében a rutinos amerikai mezzoszoprán érzéki, mély, inkább alt hangszínnel kezdett, egy ideig Bruno de Sá méltó partnere volt, majd mintha kifarolt volna belőle a lélek, és már csak becsületből maradt volna a színpadon a darab végéig, ahol aztán a szerelem hatalmát zengő záró trióban – Chi ben ama ha per oggetti – ismét megcsillant az életkedve. Amikor Nicolas Brooymans basszust átlagos nehézségű kihívások elé állította Händel zenéje, akkor szépen sikerült megfelelnie azoknak. Ám néhány ponton igen nagy hangterjedelmet kellett ugrania, néha két oktávnál is nagyobbat, magasról mély hangra (Fra l'ombre e gl'orrori), ekkor a mélyben kissé elbizonytalanodott, és elveszett a hangereje. Lehet, hogy e két énekest a csak a nyitóelőadás izgalma zavarta meg, és a március 29-i, 14 órai következő előadásra már helyrerázódnak majd. 

Tündökölt viszont Bruno de Sá, ő minden megszólalásával magával ragadta a közönséget. Ahogy egyre többet hallgatom, a barokk affektuselméletet nem pusztán a zene megértése, hanem az előadás miatt is tanulmányozta, és az érzelmeket igyekszik mindig pontosan visszaadni: legtöbbször mosolyog, de tud haragos is lenni, vágyódik, vagy épp sír, ha kell. A Qui l'augel da pianta in pianta című ária már eleve úgy kezdődött, hogy a bevezető zenekari résznél hátramosolygott, majd olyan egymásra figyelve énekelt a zenekarral, különösen fúvós párjával, hogy a végén a teljes operaház őrjöngve tapsolt. Ezt a figyelemben megjelenő intenzitást később egész másképp tudta felülmúlni a Bruno de Sá – Philippe Jaroussky páros, valamint a zenekar. Az Aci áriája haldoklása közben – Verso già l’alma col sangue – így a darab csúcspontja volt. Jaroussky vezényletével a bőgőst leszámítva a zenekar mind a 16 vonósa szólt, de olyan halkan (nem a színpadon, hanem a nézőtéren voltak halkak!), hogy mellette Bruno de Sá pianissimója egyszerűen kiragyogott. Ez az a pillanat volt, amikor senkinek sem volt kedve tapsolni, de még pisszenni sem – a döbbent csend volt a közönség részéről a leginkább méltó elismerés, de az ének hatása alatt az egyetlen lehetséges reakció is egyben.

A fentiek után okkal történt meg, hogy a száraznak gondolt svájci közönség az előadás után annyira tombolt, hogy Jaroussky vezényletével a zenekar és a három énekes kénytelen volt megismételni az utolsó áriát a szerelem hatalmáról. 

Ami bennem megmarad, az pedig Bruno de Sá egyre jobban kiteljesedő énekművészi munkája, a fent említett két ária nyomán, de azon alázat miatt is, ahogy a többi énekessel közösen dolgozott – az, hogy állandóan az ő hangja csillogását lehetett kihallani. Zürich pedig minden bizonnyal beírja magát a legjobb barokk fesztiválok sorába. Mert a fentiek mellett Cecilia Bartoli Kleopátra szerepét énekli Händel Giulio Cesare in Egitto című operájában, és egyik kedvenc francia barokk zeneszerzőm, Jean-Marie Leclair ritkán előadott Scylla et Glaucus című művét is hallani lehet majd, mégpedig Emmanuelle Haïm.

Fotó: Zürichi Operaház

(Csak megjegyzésképp, a fenti darab nem egyezik meg Handel Alcina című operájával, melynek Marc Minkowski által vezényelt felvételéről Gyárfás Orsolya írt a prae.hu művészeti portálon, és aminek egyik különlegessége épp Elizabeth DeShong kiváló szereplése volt.)