„A VILÁG LEGNAGYOBB / ÓRIÁSBÁLNÁJA / ÉS a természet egyéb TITKOS szenzációji” (K.L.)

A beszélgetést magát egy pár perces bevezető beszéd előzte meg. Daniel Gustavsson, Krasznahorkai László svéd fordítója olvasta fel a Nobel-fordítás és ellenállás című esszéjét (amit lejjebb teljes terjedelmében közlünk magyar fordításban). 

Amikor elhatároztam, hogy lefordítom az elhangzott esszét, furcsa gondolatom támadt. A fordítók a nyelvek szerelmesei, és picit más rugóra jár az agyuk. Nekem is, amikor eszembe jutott két svéd szó. Az egyik pont a Krasznahorkai-regénycím (Az ellenállás melankóliája) miatt: a bálna. Ez svédül úgy van, hogy val. A hangalakja megegyezik a választás jelentésű szóéval, de nyilván más az etimológiájuk (választás – val/et, Proto-Germ. *waljaną; bálna – val/en, Proto-Germ. *hwalaz, ’nagy tengeri hal’).[1] Nyilván közrejátszott az is, hogy hamarosan parlamenti választások lesznek Magyarországon, és ősszel Svédországban is. A fesztivál témája egyébként is éppen annyira irodalmi, mint politikai, sőt, aktuálpolitikai. Ezért is jogos az asszociációm a Gustavsson-szöveggel kapcsolatban. Csak aztán pont ez a szöveg mutatja meg, hogyan és miért lehet, mi több, kell is túlmenni az (aktuál)politikai vagy társadalmi dimenzióin az ellenállásnak.

Daniel Gustavsson:

Nobel-fordítás és ellenállás

Itt van ez a cím, amely számomra szinte önreflexív jellegű – mintha én magam fogalmaztam volna meg. És ráadásul éppen Krasznahorkai László decemberi, Börssalenben elhangzott Nobel-beszéde kapcsán! Mintha a címet választók a legbelső érzéseimre tapintottak volna rá.

Fordítás és ellenállás. Nagyon is konkrét, talán éppen ezért banális értelmű: az ellenállás azzal szemben, hogy egy más kéz által írott, idegen nyelven, nem az én nyelvemen megfogalmazott szavak fölé hajoljak. Bonyolult mondatok, néhol homályos utalások, olykor egyenesen zavaros gondolatmenetek. Az ellenállás azzal szemben, hogy ezeket a mondatokat, utalásokat és gondolatmeneteket kiemeljem abból a szövegből, ahol egykor egy bizonyos módon elhelyezték és elrendezték őket, felvegyem őket, és új mondatokká, utalásokká és gondolatmenetekké formáljam át, mivel most egy másik nyelven kell megszólalniuk, az én nyelvemen. És az ellenállás ezzel szemben.

Könnyű halogatni az ilyen munkát. Könnyű kételkedni. Könnyű feladni. 

Ellenállás.

Fizikaóráim ködös emlékei közül egy, amikor a számomra meglehetősen felfoghatatlan elektromosságról volt szó – hogyan lehet egyáltalán megérteni valamit, ami nyilvánvalóan létezik, mégsem látható? – volt egy fogalom, amelyet ellenállásnak, azaz rezisztenciának hívnak. Olyan komponensek, amelyek megakadályozzák, hogy az áram szabadon áramoljon egy áramkörben, és csökkentik az erejét. Ezeket a komponenseket rezisztoroknak nevezik.

Vajon a fordítás is rezisztorokból áll? – kérdem én. Nyelvi komponensekből, amelyeknek meg kell akadályozniuk az eredeti szöveg szabad áramlását, hogy a feszültség ne legyen túl nagy, ne töltse fel a lefordított szöveget túlságosan szabadon, úgy, hogy az érthetetlenné váljon? Hogy nekem, mint fordítónak, egy olyan kapcsolási rajzot kell összeállítanom, amely nem okoz rövidzárlatot a rendszerben?

Ez erőltetett hasonlat.
Elnézést is kérek. De próbálom megragadni az ellenállást.

Talán a címet úgy is értelmezhetjük, hogy az ellenállás mint cselekedet. Nem belső ellenállásként, és nem is szabályozó mechanizmusként, mint az elektromos áramkör ellenállásai – hanem inkább politikai, vagy legalábbis társadalmi fogalomként. Mint ellenállás egy fölérendelt hatalommal, elnyomással, hegemóniával szemben.

Konkrétan, amikor a Nobel-díjas Krasznahorkai László fordításáról van szó, ez talán önmagában is ellenállás egy – ha nem is kifejezetten politikai, de mindenképpen nyelvi és kulturális – hegemóniával szemben. Egyrészt az inszularitással szemben – amikor rövidlátóan önmagunkat kezdjük a világ mércéjének tekinteni, és egyre kevésbé érdeklődünk a külvilág iránt, ami nagy meglepetésemre és megdöbbenésemre ebben az országban, ahol felnőttem és élek (t.i. Svédország – a ford. megjegyzése) is már megtörtént. Másrészt pedig egy globális kulturális hegemóniával szemben: az angol nyelvvel és a mozgóképpel mint domináns kulturális kifejezési formákkal szemben.

Egy olyan szerző fordítása, aki makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy egy kissé szokatlan nyelven írjon – amelyet legfeljebb 15 millió ember beszél a Földön –, és aki ráadásul egyáltalán nem jön zavarba attól, hogy olyan mondatokat alkot, amelyek akár egy egész könyvön át tartanak, mielőtt pontot tenne a végükre – vajon ez nem illik bele az ellenállás fogalmába?

De térjünk vissza az ellenállás politikai, illetve társadalmi értelmezéséhez. Mert amikor a tavalyi Nobel-díjasról beszélünk az ő ismeretlen nyelvével és kimondhatatlan nevével, óhatatlanul egy másik irányból érkező ellenállásra is gondolunk. Mintha belülről fakadna.

A 2025-ös irodalmi Nobel-díjas első regénye, amely svédül megjelent, valójában a második regénye volt, a különös című Az ellenállás melankóliája. 1989-ben jelent meg magyarul, de csak 2014-ben vált itt is olvashatóvá – legalábbis azok számára, akik nem olvasták eredeti nyelven. Vagy esetleg angolul, franciául, németül, illetve más nagy nyelveken, amelyekre Krasznahorkai műveit jóval azelőtt lefordították, hogy a híre idáig eljutott volna. De milyen szerencse, hogy végül eljutott! Mert ez egy olyan regény, amelyet érdemes elolvasni és átgondolni.

Egy kisvárost – ami nem is annyira különbözik a Nobel-díjas szülővárosától, Gyulától – a regényben egy bizarr katasztrófa sújt egy vándortársulat formájában, amelynek egyetlen látványossága egy kitömött bálna. A társulat megjelenése erőszakos események láncolatát indítja el egy olyan közösségben, amelyet már amúgy is áthat a lelki és fizikai romlás, és ahol senki sem marad érintetlen. Egy apokaliptikus összeomlás során egy csavargókból álló horda szó szerint szétveri a várost – gyilkol, erőszakol, gyújtogat –, és a társadalom lenullázódik, hogy egy új rend jöhessen létre egy új vezető, a vaskezű, teljhatalmú Eszterné uralma alatt.

Természetesen könnyű lenne a regényt az államszocializmus erkölcsi hanyatlásának allegóriájaként olvasni, de Krasznahorkai mélyebb tudati rétegekben dolgozik. Mint sok más – talán a legtöbb – története, ez a regény is a hatalomról és a tehetetlenségről, az egyénről és a kollektívről szól, és nem utolsósorban azokról a struktúrákról, amelyekkel körülvesszük magunkat, és amelyek újra és újra olyan rendszerekbe vezetnek bennünket, ahol egyesek elkerülhetetlenül elnyomottak lesznek, mások pedig felemelkednek.

Mint más műveiben, itt is megjelennek a hamis próféták és a gátlástalan opportunisták – azok, akik átlátják az emberi törvényeket, és ki is használják őket –, fanatikusok és bolondok, egymást váltó vezetők, lázadó alattvalók, felemelkedő elnyomottak, elveszített kiváltságok. De ott van a kisember is, aki ezen erők között őrlődik, és aki mintha sem jóra, sem rosszra nem lenne képes.

Az ellenállás melankóliája.

Miért melankolikus az ellenállás? Azért, mert nem vezet biztosan valami jobbra? Mert az ellenállás a dac és a lázadás mellett a depresszió egy formáját is magában hordozza? Honnan ered ez? Az ellenállás bizonytalanságából? Egyfajta önvád, amiért az ellenállás kudarcot vallhat, és a lázadás – akár a francia forradalom, akár az orosz, vagy bármely történelmi felkelés – magában hordozhatja a zsarnokság kialakulásának csíráját is?

Egy Krasznahorkairól szóló cikkben, a Nobel-díj kapcsán, az Élet és Irodalom című magyar folyóiratban, Margócsy István irodalomtörténész és kritikus hasonlót fogalmaz meg: minden műve ellenállás, nem a politikával vagy egy rendszerrel szemben, hanem a világgal szemben. Mert a világ teljességével csak melankóliával lehet szembeállni – és ezért válik az ellenállás melankolikussá –, hiszen maga az ellenállás megjelenése már magában hordozza a vereség jóslatát is.

Krasznahorkai regényeiben, és talán leginkább Az ellenállás melankóliájában, valamit megjelenít nekünk. Valami fantasztikust és félelmetest: egy várost – egy világot, egy mikrokozmoszt – látunk, amit valami rothadt hat át, és ami pusztulásba tart, majd újjászületik. De nem paradicsomként. Nem. Semmiképp sem paradicsomként.

A játékteret felállították, a figurák egymás körül mozognak. És rajtunk, szemlélőkön múlik, hogy eldöntsük: ami előttünk zajlik, az jó vagy rossz, és hogy van-e egyáltalán vége a játéknak. Vagy inkább körkörösen mozog a világ, nem pedig egy olyan tengely mentén, amely előre, felfelé vezethetne bennünket.

„Az embereket nem lehet a jó felé vezetni, csak valahová lehet vezetni” – írja Ludwig Wittgenstein egy töredékben.

„Az embereket nem lehet a jó felé vezetni, csak valahová lehet vezetni.” És Wittgenstein még hozzáteszi, mintegy biztos, ami biztos: „A jó a tények terén kívül esik.”

És talán az a karneváli, féktelen, örvénylő világ, amelyet Krasznahorkai elénk tár, éppen ez a „valahová”. A tények terén kívül.

És talán ezért telik meg az ellenállás az ő regényvilágaiban mélyen emberi melankóliával – azzal a melankóliával, hogy a jó a tények terén kívül esik.

Amikor ebből a kiindulópontból tanúsítunk ellenállást – bármi ellen is: igazságtalanság, egy teljhatalmú vezető, egy rendszerhiba, egy politika ellen, amely különbséget tesz állampolgár és állampolgár között –, az melankóliával is eltölt bennünket. Mert legbelül tudjuk, vagy legalább sejtjük, magában az ellenállásban, az ellenállás cselekedetében, hogy valami már elveszett.

Talán éppen erről érdemes írni, és erről érdemes olvasni.

Talán az ilyen irodalmat érdemes lefordítani.

Talán ez önmagában is egyfajta ellenállás valami ellen, ami éppen elveszőfélben van.

Daniel Gustavsson 1972. október 26-án született svéd író és műfordító. Szépirodalmi szerzőként 2019-ben debütált az Odenplan (Norstedts förlag) című regényével, amelyet August-díjjal jutalmaztak. Második regénye, a Fine de Claire (2022, Norstedts förlag). 2009 óta fordít szépirodalmat magyarból és angolból svéd nyelvre. Regényeket, versesköteteket és drámai műveket fordított, többek között Nádas Péter, Bartis Attila, Tóth Krisztina, Gárdos Péter, Villányi László, Krusovszky Dénes és Krasznahorkai László műveit. Az Év Fordítása díjjal jutalmazták 2014-ben Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája (Motståndets melankoli, Norstedts förlag) című művének svédre fordításáért. 2024-ben pedig Az év fordítása díjjal Krasznahorkai László Herscht 07769, (Norstedts förlag) című regényének fordításáért. Aktívan támogatja a magyarról svédre fordítók új nemzedékének tevékenységét Svédországban. Magyarul a Stockholm, Odenplan (2026) címmel fordított regénye olvasható Kertész Judit fordításában, és a Polar Kiadó gondozásában.

A szerző fotóival

[1] A cikk szerzője nyelvész végzettségű