Ennek a szubkultúrának elkötelezett rajongója Ben, az autizmusban szenvedő kamasz, aki az éjszakákat BenX-ként, az Archlord nevű szerepjáték karaktereként tölti. BenX igazi mestere a játéknak, Carlite nevű állandó harcostársával együtt legyőz mindent és mindenkit, igazi győztes párost alkot(nak). Ben a valóságban sem kevésbé különleges, ám éppen emiatt válnak számára élhetetlenné a monoton rituálékból és állandó megaláztatásokból álló hétköznapok. A realitás talaja minden egyes alkalommal kicsúszik Ben lába alól: a külvilággal kapcsolatot teremteni képtelen kamasz így tökéletes célpontjává válik az iskolatársak válogatott kegyetlenségeinek. Ben saját (meg nem értett/lúzer) szerepe elől menekül a cybertér arctalan (vagy éppen sokarcú) világába, ám amikor egy iskolai videófelvétel felkerül az internetre, végleg felborul a féltve őrzött egyensúly.
 
Nic Balthazar az elsőfilmesek lelkesedésével fogott hozzá a BenX elkészítéséhez: a formai és tartalmi elemek egész tárházát hívta segítségül, hogy - kis túlzással - mindent elmondhasson, amit erről a világról gondol. A filmes karmesterek többségének beletörik a pálcája az ehhez hasonló vállalkozásokba, Balthazarnak azonban sikerült egy fordulatos, ám de átlátható, intelligens, mégis könnyen emészthető történetté alakítani a néhol absztrakt, máshol kissé didaktikus gondolati tartalmakat. 
 
Balthazar különc hőse ugyanolyan szerethető figura, mint hollywoodi elődei, az „esőember”-től a Nevem, Sam csökkent értelmű, jóravaló apafigurájáig. A Ben-t alakító Greg Timmermans is felnőtt a feladathoz, őszinte, visszafogott játékát talán nem teljes képtelenség Dustin Hoffman és Sean Penn emlékezetes alakításaival egy lapon említeni. Több közös vonást azonban nem találunk, Balthazar ugyanis komorabb tónusokkal, árnyaltabban és más módszerrel fest. A film első felében a rendező Ben belső, sajátos logika szerint működő világába kalauzolja a nézőt, akitől nem a szánalom kényelmes távolságtartását, hanem a megértést és a teljes azonosulást várja el. A film második felében pedig szinte észrevétlenül lépteti vissza a nézőt a kívülálló mit sem sejtő szerepébe, hogy azután kerek szemekkel kapkodja a fejét a végkifejlet fordulatai láttán. 
 
Ben belső világának szubjektív képei váltakoznak az álinterjú-betétek szikár dokumentarizmusával. A kézikamerával rögzített, realista stílusú képsorok közé ágyazott – a szerepjáték látványvilágát idéző – animációkkal a rendező a vizualitás szintjén felismerteti velünk, hogy a szerepjáték nem más, mint az „életjáték” egyszerűsített, a logika szabályait követő, javított kiadása.

Mert játék az élet is, ahol a résztvevők nem kattintással veszik fel a különböző álarcaikat, hanem a „felnőtté válás” nevű tanulási folyamat révén. Ben ezen a ponton látszik megtorpanni: nem képes más lenni, mint önmaga, és ezzel a játék legfontosabb szabálya ellen vét: kilóg a sorból.

A társadalmi büntetés nem marad el, ám Ben végül úgy dönt, harcba száll, és a 21. századi valóság Janus arcú fegyverével – kamerával – áll bosszút azokon, akik „nem tudják, mit cselekszenek”. Azt, hogy Ben végül az igazság feltárására, vagy annak manipulálására használja-e fegyverét, vétek lenne elárulni. Az viszont biztos, a dokumentum és a fikció e közvetítőeszköze nemcsak Ben, hanem Balthazar kezében is jó helyen van.

BenX
Színes feliratos belga-holland dráma, 93 perc, 2007.

Rendező: Nic Balthazar
Forgatókönyvíró: Nic Balthazar

Szereplők: Greg Timmermans, Laura Verlinden

Bemutató: 2008. szeptember 25.

Forgalmazó: Cirko Film