Hasonlóan például az Aardman Stúdió gyurmaanimációs filmjeihez, Travis Knight, a Coraline és a titkos ajtó és a ParaNorman egyik főanimátora, illetve a Kubo és a varázshúrok rendezője is a stop-motion technikára építette fel és építi a mai napig – egy-két élőszereplős kitérőt leszámítva – az életművét. Ez egy hihetetlenül precíz eljárás: kockáról kockára, mozdulatról mozdulatra veszik fel az egyes filmjeleneteket. Az animátorok lelkiismeretes munkájának köszönhető, hogy önálló, lélekkel rendelkező személyiségeket, szereplőket láthatunk a tévéképernyőkön és a mozik vetítővásznain, nem csupán mozdulatlan, merev, fröccsöntött műanyagfigurákat.

Óriási munka van abban, hogy a laikus filmfogyasztó ne lássa ezt a technikát izzadságszagúnak, hanem csak a dinamikusan gördülő történetre és a szereplők jellemének rétegeltségére figyeljen, majd eldöntse, hogy tetszik-e neki, amit látott, vagy sem, szórakoztatta-e, vagy sem.

Phil Knight (dollármilliárdos, Nike-alapító üzletember) az 1990-es évek végén kezdett el befektetni a Laika Stúdió elődjének számító Will Vinton Stúdióba, amely stop-motion filmeket és reklámokat készített, valamint egész estés filmekhez keresett pénzügyi befektetőket. Ugyanekkor kezdett el a stúdiónál dolgozni Phil fia, Travis Knight is, rajzfilmkészítőként (ma a Laika vezérigazgatója is). A Nike-tulajdonos 2002-ben megvásárolta az addigra igen komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő Will Vinton Stúdiót, 2005 nyarán pedig megalakult a Will Vinton jogutódja, a Laika Stúdió. Első stop-motion nagyjátékfilmjük a Coraline és a titkos ajtó, amely Neil Gaiman azonos című horror-fantasy regényén alapult. A film 2010-ben rögtön Oscar-jelölést hozott a stúdiónak, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: történelem.

A Laikára, ellentétben például a Disney-vel vagy épp a hasonló technikát használó Aardman Stúdióval, nagyfokú öntörvényűség és a megalkuvásra való képtelenség jellemző. Nem célozzák meg a lehető legnagyobb közönséget gyermeteg humorral, be-, illetve kiszólásokkal, hanem épp ellenkezőleg:

a Laika egyaránt operál horrorelemekkel (ábrázolja például a vért, amit más, nagy amerikai animációs stúdiók biztosan nem engednének meg maguknak, meghagyva azt a japán animéknek), és a nyelvezet, a szövegkönyv tekintetében is sok esetben magasabb intellektust követel meg a befogadóitól.

Nem igaz rájuk tehát az animációs filmstúdiókra gyakran ráhúzott sztereotípia, miszerint gyerekfilmeket, kisiskolásoknak szóló meséket készítenek. Kimunkált, érett filmkészítés az övék, még ha karaktereiket tekintve majdnem minden esetben gyermekek is a főszereplőik.

Nincs ez másképp a Laika legújabb mesterművével, a Wildwood – A tiltott Vadonnal sem. A történet szerint a hetedik osztályos Prue kistestvérét szülői tiltás ellenére játszótérre viszi, ám egy óvatlan pillanatban varjúsereg ragadja magával a kisbabát. A lány pedig levakarhatatlan osztálytársával, Curtisszel útra kel, hogy kiszabadítsa a foglyul ejtett kisfiút. Missziójuk egy Portland melletti rejtélyes erdőbe, a tiltott Vadon mélyére vezet, amelyről Prue sok rémtörténetet hallott különc édesapjától. Miközben beszélő állatokkal, különös szövetségesekkel és hatalomra éhes ellenfelekkel találkoznak, Prue rádöbben, hogy testvére megmentése sokkal több egy családi küldetésnél: döntéseivel és tetteivel egy teljes világ jövőjét határozhatja meg és formálhatja át, beleszólása lehet egy másik világ nagy háborújába.

A Wildwood könnyedén és magabiztosan dob be olyan témákat, mint a halál, a gyász, a veszteség és a lemondás érzése, nem beszélve arról, mire lehet képes az ember végső elkeseredésében, amikor úgy hiszi, hogy már szinte minden mindegy.

Ambiciózus vállalkozás volt ez a javából. Travis Knightnak és animátorainak nagyobb, hosszabb keretek között kellett gondolkodniuk, terjedelmesebb helyszínekkel és jóval több szereplővel kellett történetet mesélniük, mint akár a Coraline-ban, a Kubóban vagy más korábbi alkotásaikban. A vásznon a néző nem lát mást, mint a kreativitás diadalát. A Laika egy olyan, csak rájuk jellemző, kissé talán félelmetes, horrorisztikus fantáziavilágot teremtett, amely ugyan nem minden korosztálynak ajánlott, de kétségkívül fogyasztható a hasonló műfajú, sötétebb hangvételű filmekért rajongó, azokra fogékony nézők számára.

A horror és a fantasy műfaja újabb, frissebb, gördülékenyebb és nem mellesleg jóval szórakoztatóbb otthonra lelt a Laika mozifilmjeiben. Ezekben az alkotásokban sokkal jobban működik a bőr alá kúszó feszültség- és félelemkeltés, valamint a világépítés, mint egyes élőszereplős játékfilmekben. Egyszerűen azért, mert sokkal nagyobb az alkotók szabadsága: szabadjára engedhetik a képzeletüket, és nem kell a megvalósíthatatlanság rémével szembesülniük. A kreátorok bármit megtehetnek, semmi és senki nem szól bele egyéni ötleteikbe, elképzeléseikbe, kreativitásuknak saját maguk szabják meg a határait.

Még a forgatásra szánt idő szűkösségével sem kell törődniük az animáció alkotóinak, pont annyi idejük van a film elkészítésére, amennyi ahhoz szükséges. Mindenki tisztában van azzal, hogy a művészek mennyire időigényes műfajban, stílusban gondolkodnak. A Wildwood több mint egy évtizedig készült.

Felmerül azonban a minden animációs film keletkezése előtt felbukkanó kérdés. Vajon, ha a készítők számára maga az animáció teljes és tökéletes szabadságot biztosít a történetmesélés és a karakterábrázolás szempontjából, mi lesz az a kapcsolódási pont, amely két lábbal a földön tartja az alkotókat, és lehetőséget biztosít a nézők és a film szereplői között kialakuló azonosulásra? Travis Knight és társai ezt a kérdést is tökéletesen megválaszolták, és nem hagyták, hogy bármiféle kétség felmerüljön bennünk a zsenialitásukat illetően. Ugyanis a válasz a figuráikban keresendő. Egy gyermekien naiv, bátortalannak tűnő karakterrel, mint amilyen Curtis, mindig könnyebb azonosulni, mint egy határozott, minden nézőpontból szemlélve kompetens személyiséggel.

A főhős, Prue a szemünk előtt formálódik felnőtté, a családja védelmezőjévé és megmentőjévé. A figura élő, lélegző alakká változik a vásznon, akinek lehet, hogy nem minden cselekedetével értünk egyet, de talán pont ettől válik emberivé.

Na, de mit kapnak valójában a gyermeklelkű felnőttek a Wildwoodtól? Érzékeny szülőképet, utalást társadalmunk káoszba rohanó megosztottságára, műfajok és filmek megidézését (nem mehetünk el szó nélkül például a Star Wars és A Gyűrűk Ura ötletes előhívásai mellett), vicces gegeket és az élőszereplős alkotásokra sem mindig jellemző érzelmi hullámvasutat, amelytől garantáltan meglágyulnak a kőszívek is.

A sztori olykor talán zavarosnak hat, témái nem túlságosan egyediek, de nem is az volt az animátorok elsődleges célja, hogy valami új kérdéskört vezessenek be az animációs „zsánerbe”, hanem inkább a tizenévesek és felnőttek agytekervényeit és könnycsatornáit kívánták megdolgoztatni a filmszínházak termeiben, vagy majd később a tévéképernyők előtt ülve.

Travis Knight stop-motion animációja kifogásolhatatlan, ötletessége példaértékű, egyedisége, ha nem is műfajteremtő, de mindenképpen műfajújító. Gondoljunk csak bele: hányszor láttuk már a szerző keze munkáját ténylegesen egy teljes mozgóképben, egy filmes figurán, karakteren? Megvan annak a különlegessége, az autentikus bája, amikor egy-egy felvételen észrevesszük ezt a „darabosságot”, kézi vezéreltséget, hiszen a bábfigurák folyamatos törődést, értő kezeket, állandó érintéseket igényelnek. Nem olyan ez, mintha a szemünk előtt készülne el a film?

Képek: Mozinet