Csecsenföld. A kilencvenes és a kétezres években sokan hallottuk és látuk a híradókban, hogy ebben a térségben háborús konfliktusok zajlanak. Nem is ország ez, hanem csak egy autonóm terület az Oroszországi Föderáción belül, és a problémák ebből fakadnak, hiszen a csecsenek a Szovjetunió felbomlása óta szeretnének saját országot alapítani és formálni, de erre a nemzetközi hatalmak sem adtak lehetőséget, nem ismerték el a törekvéseket. A közelmúltban pedig a Vlagyimiri Putyinhoz húzó Ramzan Kadirov diktátor avatta hírhedtté a Csecsen Köztársaságot például azzal, hogy a homoszexuális és transznemű egyéneket brutális rendőri intézkedéseknek és büntetőeljárásoknak tette ki. Ezt a problémát taglalja David France dokumentumfilmje, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon és az HBO streamingplatformján nálunk is bemutatott Isten hozott Csecsenföldön. A csecsenek valamivel békésebb, hétköznapibb és idillibb oldalát ábrázolja a 23. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjában szereplő Imágó, bár ez sem egy hurráoptimista filmalkotás. Nem is lehet az, mert mint rendezője, egyben főszereplője,

Déni Oumar Pitsaev személyes élettörténetén és sorsdrámáján keresztül érzékelteti azt, hogy ez a nép talán már mindig cipelni fogja tragikus múltja és az otthontalanság, illetve idegenség terhét. Közben pedig Pitsaev olyan egyetemes érvényű problémaköröket is érint, amelyhez nyugati nézőként sem nehéz kapcsolódni.

Nem kockázatmentes vállalkozás, amikor egy alkotó úgy dönt, hogy saját magát teszi meg főszereplővé. Ez akkor működhet, ha az életútja vagy a környezete kellőképp izgalmas ahhoz, hogy filmen bemutassák. Az Imágó rendezője, Pitsaev ez a kategória. Az 1986-os születésű alkotónak kalandos gyermekkora volt, bár nem pozitív értelemben. Groznijban élte élete egy jelentős részét, de az első csecsenföldi háború miatt családjával együtt el kellett menekülnie. Ráadásul családja is szétesett, édesanyja és édesapja már a háború alatt külön éltek, az apa így hiányzott az életéből. A filmben elhangzik, hogy a háború után, Oroszországban iskolatársai piszkálták, sőt szabályosan zaklatták és bántalmazták nemzetisége miatt, mivel a konfliktus okán az oroszok egy része gyűlölte a csecseneket. Ezért Pitsaevnek nevet kellett változtatnia, hogy elrejtse valódi etnikumát. Nyugat-Európa mintegy megváltás volt számára, Franciaországban és Belgiumban tanult, itt szerzett filmes diplomákat.

Pitsaev tehát izgalmas karakter. Nem konkrétan a háborúval és a gyerekkori megpróbáltatásaival foglalkozik, az Imágóban ez háttértörténet. A „cselekmény” arról szól, hogy Grúziában, a határ mentén, a Pankiszi-szurdokban kap egy földet az édesanyja révén. Ezen a területen még nincs ház és kerítés sem, tehát a rendező feladata beépíteni és felvirágoztatni. De vajon él-e ezzel a lehetőséggel? Egyáltalán, szeretne integrálódni a vidéki csecsen közösségbe, ami itt él, beleértve a rokonait is?

Az Imágó rendkívül személyes dokumentumfilm, amelyben az alkotó pellengérre állítja saját magát mint karaktert. Ez sebezhető és problémás pozíció, hiszen ilyen módon nem képvisel egyfajta objektív, távolságtartó perspektívát, kamerájának nincs semmilyen tisztelete, ami bizonyos kérdések felvetését kizárná.

Ez előny is, hiszen személyével őszinteséget is kicsikarhat családtagjaiból, akik közül sokan csak azt a fiút látják benne, aki annak idején Nyugatra távozott, tehát kiszakadt ebből a közösségből, eltávolodva a közös tradícióktól és „küldetéstől”, amit egy csecsennek teljesítenie kell. Ez a küldetés a családalapítás, ennek révén pedig az etnikum gyarapítása, vagyis a csecsenek továbbélésének biztosítása. Éppen ezért bármelyik találkozását is rögzíti kamerájával, Pitsaev újra és újra megkapja a kérdést az Imágóban, hogy mikor akarja kezdeni az otthon felépítését, így a családalapítást. Egyesek kedvesebben, inkább érdeklődve próbálják rávezetni erre a „helyes”-nek vélt útra, mások – mint édesapja új felesége – számonkérik őt és rendre intik, hogy 40 éves elmúlt és még mindig agglegény, holott ebben a korban édesapja már másodszor nősült. Így hát Pitsaev többszörösen is sebezhető pozícióba veti saját magát. Egyrészt hibrid identitással, Európába szakadt csecsenként hosszú idő után tér vissza népéhez és rokonaihoz. Másrészt ezt a visszatérést kamerával rögzíti, így az egész világ láthatja, hogy itt van ez a középkorú férfi, aki ahelyett, hogy családot alapítana, amíg még biológiailag és társadalmi értelemben lehetséges számára, ő egy olyan házat tervez építeni, amiről gyerekkorában álmodozott.

A házépítés nagyon fontos motívum az Imágóban, ahogy maga a cím is. Ez az apával folytatott kritikus fontosságú beszélgetés során hangzik el, akkor nyer értelmet. Meglehetősen didaktikus persze, mert maga Pitsaev veti fel az apjának, hogy tudja-e, mi az az imágó. Ez a rovarok utolsó fejlődési fázisa, amikor a bábból már kibújnak, de még nem kifejlett példányok. Egyértelmű, hogy a főszereplő, az alkotó egy imágóként tekint saját magára, megragadt bizonyos fejlődési szakaszban. Ennek azonban nem feltétlenül ő az oka, nem is kizárólag a háború, hanem az apahiány és a társadalmi-politikai krízis, ami a csecsen identitással együtt jár, főleg annak a generációnak, ami átélte a kilencvenes évek és az ezredforduló csecsen-orosz konfliktusait és menekülésre kényszerült. A háború és az apahiány Pitsaevtől egyszerűen elrabolták azt a gyerekkort, ami normális „fejlődés” esetén megilleti az egyént. Ő nem építhetett kuckót egy fára, hogy oda elbújjon, mint azt az amerikai filmekben sokszor láthatjuk. Neki

a menekülésről, a küzdelmekről és a bujkálásról szólt a gyermek- és kamaszkora, mivel csecsen, és nem állt mellette egy apa, aki a patriarchátus szimbólumrendszere és tradíciói szerint irányt mutatott volna számára.

Nem fejlődhetett ki tehát a klasszikus maszkulinitása, amelyet mind a családja, mind a pankiszi közösség elvárnak tőle.

Rögtön a nyitó jelenetsorban elhangzik az az „idegenvezetője” részéről, hogy a csecsenek körében nem egy vagy két gyermek a standard, hanem hét vagy nyolc. Ám ez teljesen irreális elvárás egy ilyen embertől, mint Pitsaev, aki súlyos traumákat cipel magával. Tőle elvették a gyerekkorát, tehát úgy érte el a felnőttkor, hogy igazán a gyerekkort sem élte át. Hogyan is várható el, hogy gyereket nemzzen, ha bizonyos értelemben még ő maga is gyermek? Egyszerűen nem valósíthatta meg gyerekkori álmait, nem élhetett gyermekként a háború és a családi problémái miatt, így az lenne a csoda, ha képes lenne klasszikus otthonban és családban gondolkodni, ahogy azt a csecsen tradíciók megkövetelik tőle.

A telek és a ház az identitás tökéletes és természetes szimbóluma. A vidéki ház teljesen más, mint egy városi lakás, ami egy nagyobb épületkomplexum része, így az egyén csak részben gyakorol kontrollt felette. A kertes vidéki ház viszont egy sokkal önállóbb egzisztencia, önállóbb és egyúttal aktívabb embert is feltételez, mivel a telken mindig van valami munka, legyen az földművelés vagy az udvar rendben tartása. Ma már kevésbé jellemző, de a tradicionális paraszti kultúrában az egyén a rokonsággal és a közvetlen környezetével együttműködve a saját kezével építette fel a házát tégláról téglára, sőt adott esetben még a vályogot is saját maga készítette el. Szó szerint önálló egzisztenciát épített magának, illetve családjának, a családalapítással és az otthonteremtéssel együtt megszilárdította autonómiáját és identitását. Akinek vidéki háza van, az szimbolikusan hatalommal is rendelkezik saját élete, sőt a családtagjai élete felett is. A kerítés által határolt telken ő az úr, és ez az „ő” a patriarchális tradíciók szerint a férfi. Vagyis

a vidéki ház és a maszkulinitás között szoros kapcsolat feltételezhető, és az Imágóban mindenki azt sugallja, hogy Pitsaev akkor válik „igazi férfivá”, ha felépít egy tradicionális vidéki házat, ami a családja számára otthont jelent, amelynek falai és kerítései között a rendező gyakorolhatja családfői hatalmát – azt a hatalmat, amit éppen Pitsaev édesapja nem tudott vagy akart gyakorolni, mivel kilépett az életükből.

Az Imágó két nagyon fontos jelenete az apával és az új családjával folytatott beszélgetés. A papa és a felesége is más-más vérmérséklettel, de szentbeszédet tart arról, Pitsaevnek hogyan kellene élnie. Abban mindketten, mármint a férfi és az új felesége is egyetértenek, hogy Pitsaev elképzelése hajmeresztő, hogy egy fára épített „kuckót” húzzon fel a telken egy tradicionális otthon helyett. A rendező részéről ebben van némi provokáció, főleg annak tükrében, amilyen döntést a film végén meghoz.

Pitsaev puszta létezése és létmódja is egy provokáció, de tisztában van azzal, hogy mit várnak el tőle, illetve azzal is, hogy ezek az elvárások mennyire lehetetlenek, már-már abszurdak élettörténete tükrében.

Az apa higgadtabban, felesége erélyesebben mondja vissza azt, amit a zárt gondolkodású közösségben megtanult, de talán maguk sem teljesen hisznek már benne lelkük mélyén, csak hinni akarnak. Az „igazi férfi” olyan házat épít, amely alkalmas a családja eltartására, vagyis kontrollálására is. Márpedig egy fára felhúzott kuckó nem az. Az apa még megértőbben fogalmaz, azaz fia jelenlegi igényeinek megfelel a lombház, azonban később, ha már lesznek gyerekei, szükségessé válik a hagyományos otthon.

Ám ahogy megismerjük Pitsaev és édesapja elidegenedett, szinte formális kapcsolatát a további beszélgetések, így az erdei sétájukat bemutató másik kulcsjelenet során, úgy válik egyre világosabbá, hogy ez az apa által képviselt értékrend – ebben a formában legalábbis – nem hiteles. Hiszen egy embernek akkor van joga elvárást támasztani egy másikkal szemben, ha ő nyújt vagy nyújtott valamit cserébe. Ám ha ez az elvárás egyoldalú, akkor jogtalannak és demagógnak tűnik. Pitsaev és édesapja kapcsolatában éppen ilyen jellegű az elvárás. Mint kiderül, a rendezőnek különösen fáj, hogy a háború idején édesapja nem volt mellette, pedig gyerekként fontos lett volna, hogy érezze, valaki meg tudja védeni. Még ha amúgy ez is csak a tradicionális maszkulinitás egyik ideológiája, hogy a férfi erős és kompetens, ezért meg tudja védeni szeretteit. Ez az ideológia Pitsaev szívszorító történetében darabjaira hullik.

A rendező a saját bőrén tapasztalta meg, hogy miért demagógia úgy általában a patriarchátus ideológiája, ilyen módon ő nem tudja, nyilvánvalóan nem is akarja követni ezt a fals értékrendet.

Vidékre nem azért tér vissza, hogy ténylegesen felépítse a házat, sőt valójában csak az édesanyja iránti szeretete készteti arra, hogy adjon egy esélyt legalább a teleknek, ami egy valamiért tetszik neki: a rajta fellelhető finom vad gyümölcsök miatt.

Pitsaev célja így nem a visszatérés, nem a családi kapcsolat megtalálása vagy újraépítése, hanem sokkal inkább a konfrontáció. A családja, specifikusan apja szembesítése azzal, hogy mi lett belőle ahhoz képest, amit a tradicionális csecsen közösség elvár az egyéntől. Az Imágó éppen ezért nem egy csecsenpárti dokumentumfilm, szinte a háttérbe szorul idővel, hogy mi történt ezzel a néppel a 20. század során. Való igaz, hogy a háború megkeserítette Pitsaev gyerekkorát, de ha az apa mellette lett volna, ha egy egész családban vészeli át a pusztítást és a menekülés rémületét, akkor valószínűleg máshogy alakul a sorsa. Nem biztos, hogy lesz saját családja, de talán őszintén elgondolkodna azon, hogy apjával együtt építsék fel a házat a szerzett telken. Így azonban, hogy Pitsaev és apja gyakorlatilag alig ismerik egymást, ez egy illúzió, amelyet már csak az idősebbek táplálnak, akik szerint az a normális, ha 40 évesen az ember már családapa, és ha nem az, akkor ott valami probléma lehet. Ám a már-már együgyűnek tűnő közösségben senkit sem érdekel, hogy Pitsaev miért egy felnőtt kamasz ennyi idősen is, nem ásnak a dolgok mélyére. Pusztán azt szajkózzák, amit az ideológia beléjük nevelt. Pitsaev szerintük – nem mondják ki direkten, de a passzív-agresszív stílus erre enged következtetni – bűnös, mivel nem akar hagyományos családot és otthont.

Ő is inkább egy áldozat, ugyanolyan áldozat, mint bármelyik csecsen, aki átélte a háborút vagy azt a szomorú felismerést, hogy nincs igazi hazája, Grúziában és Oroszországban egyaránt csak egy megtűrt, olykor kirekesztett és bántalmazott etnikum.

Lehet, hogy Pitsaev élt volna ezen a területen, hiszen – leszámítva azt, hogy egykoron, az iraki és szíriai háborúk idején az iszlamista terroristák és szélsőségesek fészke volt – a környezet idillinek és békésnek tűnik a film jelenében, ahol mindenki ismer mindenkit, a kamerák előtt (majdnem) mindenki kedves. Lehet, hogy filmrendezés helyett gyümölcsöt termesztene és az elvárásoknak megfelelően hat-hét gyermeke is lenne már. Azonban meglepő módon még maguk az idősebb emberek is elfelejtik, hogy Csecsenföld közel sem volt idilli hely a közelmúltban, a háború és az etnikai töltetű gyűlölet sok Pitsaevhez hasonló embert űztek el a népétől, potenciális otthonától, arra kényszerítve, hogy egy másfajta identitást alakítson ki magának.

Mindez pedig ismerős lehet egy nyugati fiatal vagy középkorú egyén számára, mivel hasonló okokból kifolyólag elvárás, hogy „szaporodj és sokasodj”. Ám ugyanolyan frusztráló lehet ez, mint Pitsaev számára, hiszen az elvárás sokszor irreális más-más miatt: egy Nyugatra szakadt csecsen alkotót a traumái, egy nyugati fiatalembert pedig az irreális lakásárak, egyáltalán a magas árak, az igazságtalan bérezés és a munkaeőrpiac egyéb buktatói lehetetlenítenek el abban a törekvésében, hogy önálló egzisztenciát építsen magának.

Az Imágó nemcsak a csecsenkérdéssel, hanem általában a családalapítás problémáival kapcsolatban késztet gondolkodásra, akár önreflexióra és hangsúlyozza, hogy sokszor bizony nem az egyén a hibás, bármennyire is kényelmesebb őrá mutogatni a társadalom részéről.

A probléma csak az, hogy a film nem elég jól megformált ahhoz, hogy ezt a fontos és komoly problémakörét hatásosan és átélhető módon előadja. A kamera sokszor csak rögzít, de nem komponál. Ugyan Pitsaev operatőrei gyakran „belemásznak” a főszereplők arcába, főleg, amikor egy drámai pillanatot sejtenek, de az Imágó ettől még nem lesz művészibb vagy izgalmasabb. Valószínűleg koncepció volt az alkotó részéről ez a vizuális naplójelleg, hogy megmaradjon a film személyessége és közvetlensége, de ennek eredménye egy inkább vontatott, sokszor nehezen követhető mű, amelyben pusztán a szereplők beszélgetése lehet érdekes, a cselekvés elhanyagolható, a képen zajló történések monotonok és inkább érdektelenek. A jelenetek jellemzően arról szólnak, hogy a főszereplő és családja ülnek és beszélgetnek, vagy egy szép vidéki tájon téblábolnak. Közben pedig a hosszú, nyersnek ható beállítások kellőképp elidegenítik a nézőt, így a megszakítatlan képsorok között elszivárog a fontos jelentés, amelyet Pitsaev előcsalogat a konfrontációkkal és provokációval. Így az alkotónak mint „színésznek” és provokátornak jár az elismerés, ám mint művész kudarcot vall. Ennek ellenére az Imágó képes megfogni nézőjét, de annak erős türelmét és kitartását is feltételezi.