Egzotikus növényfajként méregetem Balázs Mihály 2025 decemberében megjelent könyvét. Irodalmárként a könyvforma ismerős, de az építészet szabályrendszereit, az albumformát, a kép és a könyv találkozásának szokásrendszerét kevésbé ismerem. Rendhagyó tehát nem csak a könyv maga, de a könyvről szóló írás is: a párhuzam felbátorít, lendületet ad a kísérletező kedvnek.

Balázs Mihály Kós Károly-életműdíjas, Kossuth-, Ybl- és Prima Primissima díjas építész, egyetemi tanár, az MTA és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. 2025-ben kettős ünnepet ült: hetvenedik születésnapját, és a pályán töltött negyvenötödik esztendőjét. Ez volt a könyv kiadásának apropója, amely címében és elveiben szorosan kapcsolódik az életmű egészéhez. Az építészet egy – ezt hirdette Balázs Mihály 2025. november 26-i előadásának címe is, melyet a BME Építőművészeti Doktori Iskolában tartott, s amelynek végén professor emeritus címet kapott.

Egy élet és szakmai út ünnepe tehát a kiadvány, melynek a középpontjában az egy, az egység áll. Ez a fő szervezőelve mind Balázs építészeti filozófiájának, mind életének – így a könyvnek is, ami már a borítón is megmutatkozik: egyszerre puha és kemény, tartása van és közben mégsem merev. Elegáns vászonkötés teszi finom tapintásúvá, ami, a lapminőséggel, illetve a képek mennyiségével is számolva egyből érthetővé teszi a nagyjából 17 000 forintos árat. 

A borító kevéssel, mégis sokkal játszik: a kékeslila vásznon tekergő fekete vonalak, síkok egymásra vetülését, térképzést idéznek. A térviszonyok elvont ábrázolása gondolkodásra, asszociációra hív; egyszerre az egység fogalmának előfutára, hiszen a vonalak az építészet lényegre redukált vizuális megfelelői, stiláris ábrák. A vonalak alatt nagy betűkkel, középre rendezve erősít rá a könyv címe az ábrára (és fordítva).

A kékeslila szín ritka, különleges árnyalat, így az emelkedettséget idézi meg. Az intellektuális és spirituális tér felé nyit, hiszen sok egyéb mellett a kontempláció, a befelé figyelés színe is.

Megidézni vélem a püspök liláját, mely jelentésréteg szintén az elmélyülést erősíti. Kiváltképp helyénvalónak tűnik a gondolat, hiszen Balázs Mihály hívő ember, mely a gondolkodásmódján is egyértelmű nyomot hagy.

Belül rendhagyó felépítést találunk: vizuális esszé nyitja és zárja a kiadványt. Ahogy az egész könyvben, ebben a részben is is minden fotót Balázs Mihály készített - a professzionális épületfotókat leszámítva. Az esszék kiemelt helyen, a senkiföldjén – a belső borító és az impresszum előtt, illetve az utószó és a szerzői életrajzok után – szerepelnek. Olyan átmeneti teret foglalnak el, amely a könyv keretén belül, s egyszerre azon kívül értelmezendő; önálló egységet képeznek. „Ezek a képek így közreadva nem ábrázoló jellegűek, hanem sűrű előképként ott lebegnek a kimondottság előszobájában, tehát megelőzik a szavakat, így lehetőséget teremtve arra, hogy az olvasó saját kreatív fantáziájában rendezze őket jelentéssé.”[1] A nyitó esszé első három oldalán nyitott vagy félig nyitott ajtók képei hívják meg az olvasót az építészetről való gondolkodásra (a további ajtók egy kapu kivételével zárva vannak): „A természetben már csak vendégek vagyunk, sem vele, sem nélküle nem tudunk létezni. A magunk-alkotta terekből folyton kifelé vágyódunk, onnan pedig befelé. A két világ közti küszöb fizikai és szellemi értelemben egyaránt fontos, jelképes határvonal.”[2] Ahogy az első esszében a belépésre (egyszerre a könyvbe, az építészetbe és Balázs filozófiájába) invitálás gesztusa áll, úgy bocsát utunkra a záróesszé, amely különféle ablakok képeit rendezi sorba: „Az ajtón át a test közlekedik, az ablakon a szellem és a képzelet. Az ajtó kétirányú átjárást enged, az ablak lényegi természete szerint inkább egyirányú kitekintést, a távolba nézés lehetőségét.”[3] Érdekes ellentmondás, hogy összeakad az ábrázolt és a képviselt tekintetek iránya: a kitekintést, távolba nézést képviselő ablakokat szemből, a ház felé nézve látjuk, tehát pont az ellenkező irányba nézünk. Érthető, hiszen csak így láthatjuk magát a kitekintési pontot, mégis feszültséget képez a messzenézés tárgyára való rátekintés.

A misztikus szintre emelt, kifejezetten metafizikai elvárásokat felépítő felütést öt nagy fejezet követi, melyekben szövegek, képek, szakrajzok és műszaki leírások kapcsolódnak egy-egy téma köré. A koncepció ebben is Balázs Mihály építészeti elveit képzi le: „[...] ez a mélyen személyes, cselekvésen keresztül megélt multiszenzorális tapasztalás olyan totalitás, ami megelőzi a diszciplinákra való tagozódást, és amely során az esztétikai megélés a hétköznapi élet eseményeivel tart szoros kapcsolatot”.[4] A megfogalmazás cizelláltsága megmosolyogtató ellentétet képez a fejezetcímek (Rét, Pirit, Pásztortáska, Forrás és Burok) egyszerűségével, mégha ennek ideológiai megalapozást is ad a tükrözni kívánt szerzőkép: a faluról városba származott fiú története, a természetért rajongó épített táj szakértőjének története. 

A szöveges és vizuális anyagok párhuzamosan jelennek meg a fejezetek lapjain, és mind Balázs Mihály alkotásai az elmúlt húsz-huszonöt évből. A magas színvonalú kézirajzok mellett egyenértékűként jelennek meg a telefonos fotók, amely gesztus pontosan leképezi az építészet egy elvét. Az egység megjelenik mind a népi-urbánus, mind a magán- és középülettervezés irányelveinek, közös alapjainak állításában. A könyv maga is törekszik az ember és az építész sokrétű ábrázolására. Balázs tizenegy építészeti alkotása is bemutatásra kerül az albumban, amelyekhez szakmai leírás és professzionális építészeti fotók társulnak. Az életmű személyes darabjaitól nem csak stílusában, de megjelenésében is látványosan elkülönülő részek ezek: fekete papírra, fehér betűkkel nyomtatva jelennek meg, és professzionális épületfotók keretezik. Kifejezetten a könyv erénye, hogy egyszerre képes szintetizálni, mégis szeparálni Balázs Mihály munkásságának sokféle aspektusát. Fontos rétege továbbá a könyvnek Balázs Mihály egyéb alkotásainak bemutatása. Épített asztali órái igazi míves formatervezői darabok (szintén professzionális fotós által megöröktve), melyek többek között rámutatnak az építés szó jelentésének sokrétűségére - nem csak házak, hanem tárgyak létrehozására, megépítésére - is, újabb jelentésréteget adva az egységhez.

A könyv „nem a tudományos világra jellemző elméleti szövegeket ad közre, hanem személyes hangú írásokból és képekből válogat. […] Naplójegyzetek, levélváltás során született eszmefuttatások, habilitációhoz, egyetemi publikációhoz vagy előadáshoz készített tudományos igényű szövegek, interjúk vagy valamilyen aktuális jelenségre reagáló bejegyzések adták a kiindulást […]”.[5] A huszonöt év terméséből válogatott anyagok nyomán az egyik percben a vidéki kisfiúval járjuk a mezőt, a másikban a pécsi Tudásközpont építészének tolmácsolásában értjük meg a kaptár mögött húzódó koncepciót. Az egyikben a magánember, a másikban a szakértő hangja szól.

Itt válik ketté a koncepció és a szövegvalóság: a borító és a képesszé ígérete és a csapongó gondolatmenetű, szerteágazó műfajú és változó minőségű szövegek nem találkoznak abban a magasságban, amelyet a felmagasztosító elváráshorizont felépít. Az írásokból kiviláglik Balázs Mihály szerteágazó műveltsége, olvasottsága. Rengeteg szerzőt idéz, sok helyről – irodalomból, filozófiából, teológiából, építészektől – meríti az eggyé gyúrt, személyes építészetfogalmát és világlátását. Ugyanakkor nem kerekedik egésszé a töredékekből eggyé fércelt szövegvalóság.

Megjelennek az elvek, kirajzolódik a koncepció, de az idézetek és elméletek mezsgyéjén felsejlő egyedi világkép egy ponton megakad, nem emelkedik tovább. Minden szövegben, fejezetben, ideában találtam valami elgondolkodtatót – hogy aztán azon a ponton álljon meg a vonalvezetés, ahol kezdene igazán érdekes lenni. Roppant bosszantó ez a megakasztottság, még akkor is, ha tudom, hogy ez a válogatott anyagok természetének közvetlen velejárója. Egyszerűen nem koncepcionálisan kifejtett, kerek egésznek íródtak: ezt érezni. Jó lett volna, ha a filozófiai és esztétikai felvetések végigvitt gondolatmenetekig kerekednek. A hiány kiváltképp fájdalmas a külcsíny felcsigázó ígéretének fényében.

Ezért nevezem füveskönyvnek Az építészet egyet: különféle kérdéseket vet fel, melyekre példákkal, helyzetekkel felel, konklúziókat és tanításokat ad, de a szövegek sem terjedelemben, sem gondolatvezetésben nem ásnak le valódi mélységekig. A tiszteletteljes szeretet és elismerés gyönyörű mementója ez a könyv, melyet érdemes és öröm lapozni mind a képek, mind a gondolatmorzsák kedvéért – építészetelméleti megalapozásnak, átfogó körképnek ugyanakkor nem nevezném. Pedig szívesen olvasnék Balázs Mihálytól egy elmélyült, rendszerszintű nagyesszét, megkockáztatom, építészetfilozófiai művet, mondjuk majd a hetvenötödik születésnapja alkalmából. 

Balázs Mihály: Az építészet egy. TERC Kiadó, Budapest, 2025.
szerkesztette: Somogyi Krisztina és Ritter Dániel
a könyvet tervezte: Polgárdi Ákos
épületfotók: Bujnovszky Tamás, Palkó György és Pesti András

[1]: 350. oldal

[2]: 1. oldal

[3]: 359. oldal

[4]: 347. oldal

[5]: 349. oldal

A szerző saját képeivel