Az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék, valamint a Bakonyi Alapítvány rendezvénysorozatának első részében zártkörű irodalomterápiás foglalkozás volt, amelyen Szabó T. Anna Senki madara című kötetéből dolgoztak fel szövegeket az egyetemisták Urbanik Tímea irodalomterapeutával, a SZTE JGYPK docensével.

Irodalmi és mitológiai példákkal, személyes élményeken keresztül vezette végig Szabó T. Anna a Bolygó Bogozó hallgatóságát abban az összetett világban, amelyben ember és állat, kultúra és ösztön, szelídség és vadság folyamatos párbeszédben áll egymással. Egy rendkívül gazdag és folyamatosan bővülő életműről esett szó, amelynek középpontjába ezúttal a Senki madara című kötet került, egy lánnyá változott darumadárral a főszerepben. A madármotívum nemcsak ebben a műben, hanem a szerző korábbi novelláiban és verseiben is visszatérő és meghatározó elem. Szabó T. szerint az ember és madár kettőssége a szövegekben gyakran a női létezéssel kapcsolódik össze. A madár a szabadság szimbólumaként jelenik meg, szemben a női léthez hagyományosan társított „anyagisággal” és földhöz kötöttséggel.

2022-ben megjelent Vagyok című verseskötetének borítóján is egy rigó látható, amelyből Szabó T. Anna Filoméla című versét olvasta fel a közönségnek a diskurzus első részében. A verset Nemes Nagy Ágnes férjének, Lengyel Balázsnak írta. A szöveg a különböző madárfajok felsorolásán keresztül a szabadság, az ösztönösség és az identitás kérdéseit járja körül. A szerző értelmezésében a madár nem csupán a szabadság jelképe, hanem az „elmondhatatlanságé” is, hiszen a mitológiai Filoméla történetére utalva az ének válik az önkifejezés eszközévé ott, ahol a beszéd lehetetlen, mert Filomélát nemcsak megerőszakolják, hanem levágják a karját, kivágják a nyelvét.

Szabó T. Annát régóta makacsul foglalkoztatja az „elmondhatatlanság” kérdése. Verseiben és prózájában egyaránt visszatér ahhoz, hogy hol húzódik a határ a kimondható és a kimondhatatlan között. Amikor Nemes Nagy Ágnes szavait idézi, irányt is mutat: „döngesd magad körül a katlant, élni szorítsd a fulladót, / ne mondd soha a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót, / vakít az éj, tekints előre, erőd a semmi, kapj erőre” – vagyis nem a lehetetlent kell ostromolni, hanem a nehezen kimondhatót kell bátorsággal megszólaltatni.

Ez a belső küzdelem nála a női léttel is összefonódik. A szabadságvágy általános emberi tapasztalat, ám a nőiségben különös hangsúlyt kap a felemelkedés, a „madárság”, a földtől való elszakadás igénye. Mert miközben a nőt gyakran az anyaghoz, a földhöz kötik, ott munkál benne a kettősség, ami lehúz, és ami felemel.

Nem véletlen, hogy köteteinek címeiben is ez a feszültség jelenik meg. Gyermekkorától visszatérő élménye volt a repülés álma, a föld fölött lebegve, egészen addig, amíg gyermekei meg nem születtek.

Az „elmondhatóság” kérdése pedig tágabb irodalmi hagyományba illeszkedik. Sokáig a nőktől azt várták, hogy hallgassanak a család sebeiről, hogy az otthon történteket elfedjék. A kimondás határát mások is megtapasztalták: Arany János például lánya halála után úgy fogalmazott, hogy „nagyon fáj, nem megy” – jelezve, hogy vannak tapasztalatok, amelyek szavakba öntése szinte lehetetlen. „Mégis, éppen ebből a feszültségből születik meg az irodalom” - hangsúlyozta Szabó T. Anna.

A Senki madara lírai hangvételű történet, amely egy törékeny kapcsolatot ábrázol. A kötet fülszövegében olvasható, hogy: „Az első nagy szerelem örök. Szárnyakat ad, átformál, megtanít a másikra és önmagunkra. De mi történik, ha annak, akit szeretünk, titka van? Ha nem akar egészen a miénk lenni? Ha feláldozza magát értünk, de közben mégis megtartja a szabadságát? Szabó T. Anna (japán nevén Kyoko) egy érzékeny magyar fiú és egy rejtélyes japán festőlány szerelméről mesél egy keleti legenda alapján, egyszerre mutatva be a kamasz-szerelem időtlen idilljét és a művészlét küzdelmes mindennapjait. Mindenkinek szól, aki nem fél az ölelés erejétől, és kész megtanulni a lényeget: ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.”

A könyv borítóján a Kyoko név is szerepel. A mű szerzője elmesélte, hogy amikor megszületett, RH-összeférhetetlenség miatt életmentő gyógyszerre volt szüksége. A hetvenes években Kolozsváron ezt a szérumot nem lehetett beszerezni. A család külföldön élő nagybátyjához fordult segítségért, aki bár maga nem térhetett haza, így végül japán barátnője vállalta, hogy eljuttatja a szükséges gyógyszert Kolozsvárra. Az iránta érzett tiszteletből vette föl Szabó T. Anna a Kyoko nevet.

Az író-olvasó találkozó egyik központi gondolata volt, hogy ez a személyes történet szorosan összefonódik a ciklikusság motívumával, amely a mű világértelmezésének alapja. A kör, az örvény és a visszatérő mozgások – a körtánc, az évszakok váltakozása, a természet ritmusa – mind azt jelzik, hogy az élet folyamatai ismétlődnek. A szerelem, a veszteség és az újrakezdés egymásba fonódó körforgásban léteznek. Ez a ciklikusság egyszerre szép és tragikus, mert miközben a folytonosságot hordozza, az elmúlás elkerülhetetlenségére is emlékeztet.

A kör motívuma a keleti zen filozófiához kapcsolódik, ahol az üresség és a teljesség nem ellentétei, hanem egymást kiegészítői. Ez jelenik meg a szerelemben is, mert a másik akkor érthető meg igazán, ha elfogadjuk, hogy nem birtokolható teljesen. Tátos és Tori szerelmi története így egyszerre mese, szerelmi történet és filozófiai példázat, amely végső soron a megismerésről szól, arról, hogyan tanuljuk meg látni a másikat és önmagunkat egy olyan világban, ahol minden visszatér, mégis minden változik.

Szabó T. Anna hangsúlyozta, hogy az általa feldolgozott történetek nem egyszerűen mesék: mélyebb, gyakran nyugtalanító rétegeket hordoznak. A viszonzatlan szerelem nála például olyan állapotként jelenik meg, amely „vadállati” erővel hat, felkavaró, és nehezen tartható féken.

A költő külön kitért a női létezés kettősségére. A szelídség és a vadság közötti egyensúly kérdése régóta foglalkoztatja, hogy miként lehet megőrizni az ösztönök erejét úgy, hogy közben az ember képes maradjon kapcsolódni másokhoz. A boszorkányalakok, az örvénylő táncok, az átváltozások mind ezt az intenzív, sokszor félelmetes energiát jelenítik meg műveiben.

Saját élményeit felidézve beszélt arról is, hogy a vadság megélése milyen felszabadító. Számára az alkotás maga is „vad tér”, belső szabadság, ahol az ember megengedheti magának az ösztönösséget és az őszinteséget. Mint fogalmazott, fontos lenne, hogy „kimondjunk mindent”, és merjünk szembenézni saját magunkkal – még akkor is, ha ez kényelmetlen.

Az ordítás, a testi tapasztalatok – akár a szülés – olyan pillanatok, amikor az ember kilép a társadalmi kontroll alól, és közvetlenül kapcsolódik saját erejéhez. Ugyanakkor rámutatott, hogy a társadalom gyakran a szégyen eszközével próbálja visszaszorítani ezt az ösztönös működést. A szégyen így egyszerre válik korlátozó „rablánccá” és olyan határrá, amely nélkül a vadság pusztítóvá is válhat. A kérdés nem az, hogy megszabaduljunk tőle, hanem az, hogyan tanuljunk meg vele együtt élni.

A beszélgetés során számos irodalmi és kulturális példa is előkerült. A finn és északi hagyományok nőalakjai, az átváltozástörténetek, valamint a japán kultúra motívumai mind hozzájárultak ahhoz a gazdag szimbolikához, amelyben Szabó T. Anna alkot. Műveiben különösen hangsúlyos az állattá válás és az emberi identitás határainak vizsgálata.

A művészet és az alkotás szintén fontos szerepet kap a szövegben. A női szereplő – Tori – alkotóereje szinte transzcendens. Táncol, fest, teremt. A fiú ezzel szemben inkább megfigyelő és utánzó, aki megpróbálja ellesni az alkotás titkát. Ám a művészet, ahogyan a beszélgetésben is elhangzik, egy belső, szent térből fakad, amelyhez másoknak nincs hozzáférése. Ez magyarázza a történetben megjelenő tilalmakat is. A másik „munkájának” meglesése a kapcsolat felbomlásához vezet.

Visszatérő téma volt a „senkivel lenni” fogalma is, amely nem egyszerűen magányt jelent, hanem nyitott, betöltetlen teret, egy állapotot, ahol az egyén megőrzi önállóságát, még akkor is, ha kapcsolódik másokhoz. A résztvevők szerint ez az állapot különösen fontos a hosszú távú kapcsolatokban, ahol az identitás könnyen összemosódhat. Az emberi kapcsolatokban a közelség és a távolság dinamikája állandóan változik. A szerelem így egyszerre teremt és rombol – és talán éppen ebben rejlik az ereje.

Fotó: Kása Zsófia és Gyovai Dóra