Ha a tényeket vesszük alapul, a Tankcsapda is kibekkelte a NER-t. A debreceni trió utoljára 2014-ben játszott a fesztivál nagyszínpadán, azóta pedig sok minden történt velük: ismét gitárost váltottak, kiadtak néhány albumot, továbbá igyekeztek kreatívak lenni a covid alatt, beleértve az ellentmondásos fogadtatású politikai helyezkedést, amit ők szükséges és ugyancsak kreatív együttműködésnek neveznének, függetlenül a politikai rezsimektől. Ezt az aspektust most nem bolygatjuk, hiszen Vörös Attila gitárossal kiegészülve zajlik az aktuális turné, és rövid időn belül két új lemez is érkezik majd; az egyiket vendégzenészekkel vették föl, a másik az új felállás produkciója lesz, ezeken előbb-utóbb látjuk-halljuk, mire jutottak az utóbbi években.

A magyar zenekaroknak idén a Budapest Park színpad jutott, a Tankcsapdának pedig nem akadt egyszerű dolga a Bohemian Betyars után, akik látványos tömeget vonzottak és rengeteg fiatalt késztettek fanatikus táncra. A főműsoridőben, este 9.20-kor színpadra álló Tankokat az előbbiekhez képest visszafogott létszámú közönség fogadta, a komplett Legjobb méreg-lemezt elővezető műsorra azonban a keverőpult előtti téren így is hatalmas beindulás volt. (Meg kell jegyezni, hogy a nagyszínpad előtti térhez képest a Budapest Park színpad küzdőterét a mind magasságában, mind hosszúságában erősen túlzó méretű, leginkább Johnnie Walker-reklámként funkciónáló keverőpult szinte tönkrevágja: a megfontolás az lehetett, hogy a kisebb tömeg is nagyobbnak érződjék. Két fellépő közt, az átszereléskor pedig zéró zene, akár ördögszekerek is suhanhatnának a levegőben – a többi síri csend.)

A legjobb méreg akusztikus intróját követően a „B oldal” nyitó trackje, a Csőre töltve indította be a bulit, majd a klasszikus ’92-es album valamennyi dala fölcsendült. Lukács Laci valószínűleg érzi az idők szelét, a Fordulj fel című örökbecsű előtt a maga módján szinte szabadkozott, hogy az ilyesféle nótákat ma, „a #metoo- és libsi faszságok korában” aligha fogadnák örömujjongással a mainstream médiában, ugyanakkor a kilencvenes évek első felének egyszerre bizonytalan és reményteli korszakában a Tankcsapda nihilista-macsó arculata meghatározó jelentőségűvé vált. A „hazudós zenekarok” fölfutásának időszaka volt ez, a Tankcsapda mellett többek közt a Kispál vagy a Pál Utca Fiúk közös turnéja révén képződött meg az ellentét az ún. „őszinte rockzenekarok” profiljával szemben, ami végül a hazai rock- és alternatív zenei színteret is átalakította. A kétsorosokból építkező Napra nap című dal nyitánya a maga ökonomikusságában, társadalmi és szociokulturális érzékenységében és élességében az egyik legjobb fölvillantása az alsó, illetve az alsó középosztály kilencvenes évek eleji valóságának: „Rabszolga vagy minden reggel, / este a moziban Schwarzenegger” – ahol a mindennapok kilátástalansága és az akciófilmek díszletvilága, az élet és a filmek szerepkonstrukcióinak széttartása talán nem is annyira volt „hazugság”: a felülnézeti irónia és a műfaji reflexió tudatosította a hallgatóban, hogy az „őszinteségnek” nincsenek poétikai markerei. („Ha gitárt fognál, én szólok / tűnj el innen, nem a te dolgod”, Tankcsapda, valamint: „Hát énekeljük ezt a dalt, / amiből sajnos már kihalt / a romantika az előbb, / és minden a szigorú erőt / ünnepli most benne, / legyen példa erre / a gitár, és mondjuk ki végre, / nincs is szükség éneklésre” – Kispál: Szécsi Pál)

A magam részéről örültem a tematikus koncertnek, amelyre az elmondások alapján a Sziget szervezői kérték a zenekart, megünnepelve A legjobb méreg megjelenésének (majdnem) harmincötödik évfordulóját. Ez a lemez alig múlt féléves az első Sziget fesztivál (Diáksziget) idejekor (1993. augusztus), melyen a Tankcsapda (és a Kispál) is föllépett. Ezúttal a 12 dal mellett mindössze a ’89-es Baj van! és a ’95-ös Rock and rollnak hívott fért bele a programba, így a műsor alig egyórányira rúgott, és némi hiányérzetet hagyott maga után. A dob meg a basszus gyönyörűen és telten szólt, a gitár viszont vékonyan, és a tempók is valamivel lassabbak voltak a lemezverzióhoz képest. Az ünnepelt albumnak a brutális nyerseség és a pulzáló energia a védjegye, az egyszerű, de keményen elővezetett témák, amelyek eltompulnak a vékony gitárral, dinamikájuk csökken a lassabb tempóval, miközben Vörös Attila természetesen – helyenként talán kissé glames kiállással – kisujjból lök ki magából minden egyes riffet és szólót. Lehet, hogy az sem segített, hogy halk volt a buli: idén az egész fesztivál sokkal csöndesebbnek, szinte visszafogottnak tűnik. A keverőpult és a színpad között álltam, de olykor itt és a Kispálon is odébb kellett mennem, ha mellettem elkezdtek beszélgetni, mert zavarták a koncertélményt.

A fecsegésről szólva, belefért volna még néhány dal, ha Lukács kevesebbet szövegel két tétel között vagy épp szám közben – kiálláskor –, hiszen több mint három évtizeddel a háta mögött inkább saját maga AI-verziójának tűnik: kerek mondatai, profi átkötései túlontúl kiszámíthatók és mechanikusak, így ez a rövidke tematikus koncert nekem hakniszerűnek érződött.

Lovasi húsz évvel korábbi önmagával ellentétben viszont egyáltalán nem fecseg, ami meg tőle nem megszokott. A Kispál és a Borz ily módon kereken másfél órát játszott, a program teljes értékű Kispál-koncert benyomását keltette. Láttam őket július közepén ezzel a dallistával a Kobuciban, összesen talán két-három darabot cseréltek ki, és a Föld, kaland, ilyesmi kivételével valamennyi lemezüket megidézték legalább egy dal erejéig. Júliusban számomra enerváltnak, öregesnek tűntek, nem éreztem a lelkesedést és a tüzet; most jobb volt a helyzet. Talán a közönségnek is köszönhetően, amely jóval nagyobbra duzzadt a Tankcsapdáéhoz képest, és igen lelkesen működött együtt a zenekarral. Magam csak halkan mertem duruzsolni, mert ezúttal annyira halk volt minden, hogy nem akartam, hogy hamis kornyikálásom kitudódjon, továbbá nem ártott hallani azt sem, ami a színpadon történik. Az együtténeklést egyébként nem könnyítette meg Lovasi: élőben gyakran úgy helyezi át a szóhatárokat, ritmusokat az eredeti verziókhoz képest, hogy a kiszámíthatatlanság okán nehéz lekövetni.

Hasonlóképpen, a zenekar még most, arany éveire is nagy kedvvel és ötletesen variál bele klasszikus dalaiba: áthangszerelik, megbolygatják, gyakorta fölhabosítják őket. Nem mindig előnyükre. Érthető, hogy unalmas kétszázadszor is eljátszani a Jövőből jövő lövőt vagy a Még egyszert, de nem volna észszerűtlen olykor deep cut epizódokat is beiktatni a szokásos repertoárba, hiszen szinte kizárólag azokat a slágereket kaptuk, amelyeket amúgy is állandóan műsoron tartanak: Húsrágó hídverő, Szőkített nő, Zsákmányállat, Helló, Emese, Csillag vagy fecske, Ha az életben. Értelemszerűen fesztiválprogram, de a Kobuciban, az önálló turné állomásán csaknem ugyanez volt a kínálat. Ahogy említettem, ez alkalommal plusz lendületet is sikerült belecsempészni, az pedig mindig feledhetetlen pillanat, amikor Lovasi valami ökörségére Kispál András fenyegetőn megindul felé. Lovasi egyébként erősen tatásodik a baseballsapákája alól, a füle mellől kifigyelő, a szélben meg-meglibbenő ősz tincseivel, színes ruházatával, gatyamadzagaival, de még mindig szuggesztív jelenség. A hőskorban lecsúszott neki egy-egy üveg bor koncertek közben, aztán folyamatosan ment a duma meg a poénkodás a dalok között (néha közben is) – ez a korszak láthatóan végérvényesen lezárult. Köszönet mindenért.

Kibekkeltük tehát a NER-t, a Kispál azonban egészen az utóbbi évekig nem volt aktív, így mostanáig szigetes megjelenésük sem volt aktuális. Azt nem tudom, hogy a magyar zenekarok mellőzése és a NER állt-e bármilyen összefüggésben egymással, de gyanítom, hogy nem. Ha jelképesnek szeretnénk venni, hogy újra fölléptek a hajógyári szigeten, az sem baj, az a több ezer fiatal, akiknek a zöme talán még meg sem született akkor, amikor az eljátszott dalak java megjelent, vette a lapot. A hazudós zenekarok már nem eszképista menedék, hanem a mindennapok természetes része.
 

Fotó: Busi Bálint, L. Varga Péter