A kérdés sokakat érint, a WHO adatai szerint világszerte legalább 2,2 milliárd ember él valamilyen látássérüléssel. Ez azt jelenti, hogy a látással kapcsolatos nehézségek társadalmi szinten is jelentős problémát jelentenek.

A kiállítás labirintusszerűen egymásba fonódó terét teljes fényhiányban lévő szobák alkotják. A vizuális kapaszkodók nélküli helyszínen szerepváltás történik, tehát a látogatók – a tárlat elemeinek felfedezése és az útvonalon való tájékozódás során – kizárólag a hallás és a tapintás általi benyomásikra, illetve a tárlatvezető tapasztalataira hagyatkozhatnak.

A résztvevőknek a látás biztosította megszokott támpontok nélkül kell eligazodni vizuális elemekkel mindjobban telített világunk mikro-modelljében. Különös és elgondolkodtató ez a pozícióváltás, amiben a látogató lesz az, aki korlátozottságából adódóan bizonytalan és kiszolgáltatott, aki pedig a mindennapok szokványos helyzeteiben nemritkán segítségére szorul, itt eligazító biztonsággá válik.

Miként lehetne megragadni az ottlét esszenciáját? Véleményem szerint minden, ami igazán lényeges, a láthatón és a leírhatón túl helyezkedik el, és tárgyilagosan megragadhatatlan. A Láthatatlan Kiállítás nemcsak a látássérültek világába enged betekintést, hanem a hétköznapok komfortjából kibillentett látogatók egy olyan időutazáson vehetnek részt, amelyben újra megtapasztalhatóvá válik a korábbi, kizárólagosan a külvilágnak kiszolgáltatott primer-én. Ezáltal az arra járók (akárcsak gyermekként) újra első ízben észlelhetik az őket körülvevő mindennapi környezetüket.

A kiállítás során felmerült bennem a kérdés, hogy vajon valóban mi, látó emberek volnánk azok, akik a megismerhető világ egészét maradéktalanul birtokolják? Érzékeljük-e az értelmezett tartalmakat?

A Láthatatlan Kiállítás nem egy szokványos esemény, amelyről (a szervezők kifejezésével élve) insta-kompatibilis kontentek készülhetnek, és nemcsak arról van szó, hogy a kiragadott részletek kontextus nélkül pontatlanná válnának. Az előzetes tapasztalatainkra épülő képek a kiállítás elemeinek hatására bennünk születnek meg, és az érzéki tapasztalatoktól lecsupaszítva, önálló adatként nem reprezentálhatók. A képzeletének produktumát viszi haza az idelátogató, egy nehezen verbalizálható tapasztalatot, amely nemcsak a láttássérültek világába enged bepillantást, hanem azon belül érzékelteti az egyén kiszolgáltatottságát, azt, hogy végsősoron az egymásrautaltság elkerülhetetlen. A sötétség adta talajtalanság ráébreszti a résztvevőket arra, hogy a mindennapjainkat könnyítő alapvető képességeink és a hatékonyságunkat növelő eszközeink nélkül mi is elkerülhetetlenül másokra (adott esetben a többi látogatóra és a tárlatvezetőre) szorulunk. Miután ránk zárul a kiállító tér ajtaja, nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk meghaladni önmagunkat, kitolni a határainkat annak érdekében, hogy a kiállítás megtapasztalhatóvá váljon. Illetve nem másodlagos szempont, hogy együttműködésre van szükség ahhoz is, hogy kijussunk a hétköznapi élet mintájára épített mikrovilág-modell labirintusából.

„A tapintás, a szaglás és a hallás tapasztalata által kreáljuk meg a belső képet. Innen nem fogunk a telefonunkkal készített felvételekkel távozni, de a fejünkben megszületett, az eddigi perspektíváinkat kitágító élményeket, újszerű gondolatokat hazavihetjük. Ezek a behatások azok, amelyek eredménye majd az elalvás előtti, magunkban töltött pár percben köszön vissza.” – fejti ki Juhász Zsolt.

„Pedig az vagy, amire az elalvás előtti utolsó negyedórádban gondolsz” (Térey János, Kilencvenes évek, Élet és Irodalom, 2019).

A Láthatatlan Kiállítás érzékelteti, hogy minden különbségünk ellenére, emberi mivoltunkból fakadóan végtelenül (akár védtelenül) hasonlóak vagyunk, és a mikro/makro közösségekben való együttműködés tesz bennünket embertárssá. Látássérültként is lehet teljes életet élni. A kiállítást bemutató látássérültek között (mindamellett, hogy tárlatvezetőként is tevékenykednek) vannak, akik ügyvédként praktizálnak, de akadnak olyanok is, akik informatikusként helyezkedtek el. Bár a bemutatótérbe nem lehet bevinni okoseszközöket, a kiállítás kurátora megemlíti, hogy a gyorsütemű technikai fejlődés nagyban megkönnyíti a hétköznapjait (többek között kiemelte a navigációs alkalmazásokat).

„Arra is szeretném felhívni a látogatók figyelmét, hogyha véletlenül valaki abba az élethelyzetbe kerül, hogy elveszíti a látását, nem kell úgy megélnie, hogy vége van az életének. A Láthatatlan Kiállítás rengeteg példát ad arra, hogy hiába találjuk magunkat szembe egy lehetetlen helyzettel, valamiképp minden krízisre lehet megoldást találni. Adott esetben látássérültkét is lehet éppolyan sokszínű életet élni, mint látó emberként” – emeli ki Juhász Zsolt, a kiállítás vezetője.

A Láthatatlan Kiállítás szervezői lehetőséget adnak arra, hogy a látásukat elveszítő emberek saját énélményük és a személyes kapcsolati környezetükkel való együttműködés fejlesztése érdekében ingyen ellátogathassanak a kiállításra, ezzel is segítve a kölcsönös megértés létrejöttét. Hiszen látó emberként a megtapasztalás útján lehet a leginkább átérezni, hogy mit is jelent látássérültként létezni a mindennapokban (vásárolni, tömegközlekedést használni, az otthoni teendőket elvégezni).

„Hidat szeretnénk képezni a látó és a látássérült társadalom között. Ezáltal rájöhetünk arra, hogy mekkora érték a látásunk, és mennyire fontos, hogy éljünk a segítségadás lehetőségével, amennyiben az szükséges és lehetőségünk van rá. A kérdés az, hogy kellő figyelemmel tudjuk-e szemlélni a környezetünket” – emeli ki Juhász.

A tárlat sötét terében létrejön egy olyasfajta bensőséges légkör, amelyben a látogatók fogékonyabbá válhatnak a célszerű segítségnyújtás elemeinek elsajátítására, amelynek alapja (mint a legtöbb esetben) a megfelelő kommunikációra, a másik érzékelésére, az illeszkedő odafordulásra épül. A tárlatvezető saját élményein keresztül tárja fel, hogy mikor alakul „mellényúlások hálózatává” (Beszélgetések Pilinszky Jánossal, szerk. Török Endre, Magvető, 1983), erőltetett és felesleges jótéteménnyé a támogatás gesztusa. A kiállításon kissé ügyetlenül, bizonytalanul lépkedve, és a minket vezető tárlatvezető történeteit hallgatva számomra is megélhetővé vált a különböző perspektívák találkozása. A közösen érzékelt jelenlét terében, a résztvevőkkel és a kurátorral egymásra hangolódva vált észlelhetővé, hogy mikor válhat valóban hasznossá a segítségnyújtás gesztusa. Azáltal, hogy a mindennapi teendőim legegyszerűbb elemeiben korlátozott lettem, a kiállítás terében átélhettem, milyen újra kiszolgáltatottnak lenni.

Felidéződött bennem Amélie alakja (Amélie csodálatos élete), amint a film egyik legemblematikusabb jelenetében átvezet egy vak férfit a forgalmas úttesten, miközben részletes leírásokkal szemlélteti vele az őket körülvevő eseményeket, vizuális elemeket.

„Az én gyerekkoromban még volt az úgynevezett úttörők könyve, amelyben sorra lehetett venni a napi jócselekedeteket. Ehhez kapcsolódott akkoriban egy olyan vicc, hogy: ma nyolc vakot kísértem át az utcán, ebből három át is akart menni.” – szemlélteti a kiállítás vezetője a kölcsönösség fontosságát.

Az első lépés az, hogy megkérdezzük, kell-e egyáltalán a segítségünk, illetve, hogy milyen formában lenne hasznos a közreműködésünk. Juhász Zsolt azt is kiemeli, fontos, hogy felmérjük a saját határainkat is, hiszen a kölcsönösség elengedhetetlen, és hatékonyabb az együttműködés, ha egyik fél sem éli meg teherként azt. Ha mindannyian figyelemmel szemlélnénk a minket körülvevő környezetet, akkor valószínűsíthető, hogy mindig akadna valaki, akinek lehetősége nyílna a segítségnyújtásra. Azonban fontos érzékelni, amikor a másik nem kíván élni ennek az esélyével. A látás hiánya sem feltétlenül szab határt a térbeli tájékozódásnak. Minden segítségnyújtási szándékot kísérhet elutasítás, hiszen a látássérült számára az ismert útvonal, vagy épp a vakvezető kutya társasága önmagában elegendő lehet. Adjuk meg az önrendelkezés lehetőségét, hogy az egyén saját maga mérhesse fel az előtte álló akadályok és képességeinek viszonyában a segítségnyújtás szükségességét. Elengedhetetlen továbbá afelől is érdeklődni, hogy miként válhatnánk hasznossá a másik számára. Például, nem ragadjuk meg az általunk támogatni kívánt másikat, magunk előtt tolva/ magunk után húzva őt, hanem a karunkat odanyújtva felajánljuk annak a lehetőségét, hogy belénk karolva átkísérjük őt (adott esetben) a zebrán. Ezeket az apró, mégis annál jelentőségteljesebb gesztusokat szem előtt tartva törekvéseink természetessebben hatnak.

A tárlatvezetés előtti program részeként a látogatók betekintést nyerhetnek a Braille-írás világába. Továbbá a sötétített terem-hálózatba való belépést megelőzően minden odalátogatónak zárható szekrényekben kell elhelyeznie a telefonját, okosóráját, illetve minden olyan eszközét (akár ruhadarabját, amennyiben foszforeszkáló), amely fényt engedhet a térbe.

Ha mi is rá lennénk kényszerítve – ahogy voltunk is a kiállítás során –, mi is tudnánk kellően „iskolázott figyelemmel” (Beszélgetések Sheryl Suttonnal, Pilinszky János, Osiris, 2004) integrálni a világ kevésbé fókuszban levő jelenségeit. Ezáltal érzékenyebben észlelnénk a kimondottak, látottak mögött meghúzódó indirekt tartalmakat. Hiszen a valóság részét képezik a sötétben hangsúlyossá váló emberi léptek zöreje és a kiállított tárgyak taktilis megtapasztalása, a légmozgás, vagy akár az illatok érzékelése.

A mindennapi önállóságot nemcsak az egészségi állapot, hanem a környezet, az információk hozzáférhetősége és a társadalmi hozzáállás is alapvetően befolyásolja. A figyelmes, támogató emberi viszonyulás ezért túlmutat a gesztusértéken, és a társas, a kapcsolati környezetben való létezés, a társadalmi részvétel egyik feltétele.

„Gondolkodjunk el azon, hogy ha egy pillanatra nem a szemünkkel tájékozódnánk, vajon többet vennénk észre egymásból és a világból? Máshogy viszonyulnánk a hétköznapi szituációkhoz? A Láthatatlan Kiállítás ezért nem csupán egy találkozás a láthatatlannal, hanem találkozás egymással is. Egy olyan hely, ahol lebomlanak a megszokott szerepek, és kiderül: a bizalom nem azon alapul, hogy mindent látunk, hanem azon, hogy képesek vagyunk egymásra figyelni” – hangsúlyozza Juhász Zsolt, a Láthatatlan Kiállítás vezetője.

A figyelmes, kérdésen alapuló és egyenrangú segítség sokkal többet jelent, mint a látványos, de kéretlen beavatkozás.

Képek: Láthatatlan Kiállítás weboldala