Az e heti feuilletonban Várkonyi Benedek ír Lengyel Emil magyar származású szociológus, újságíró és egyetemi tanár életművéről. Lengyel a numerus clausus és az érvényesülés szűkös lehetőségei miatti 1921-ben New York-ba emigrált, ezt követően az Egyesült Államokban vált ismertté, és – mint az elő szokott fordulni a külföldön befutott nagyjainkkal – Magyarországon máig kevésen ismerik. Várkonyi írásának középpontjában Lengyel Emil politikai éleslátása áll, hiszen már 1932-ben, Hitler hatalomra jutása előtt felismerte a kibontakozó diktátort, így ő az első, aki Hitler-portrét írt. Várkonyi szerint „lehetne azt mondani, hogy mára elavult a könyv, sokkal többet tudunk már Hitlerről, de egy tudományos megközelítésű – mai szóval talán azt mondanánk, politológiai – művet a saját korához kell illesztenünk; nem az örök igazságokat kell számonkérnünk rajta, hanem éleslátását kell dicsérnünk.” Lengyel ironikus, gunyoros hangnemben írja meg máig érvényes és pontos demagóg-diktátor-diagnózisát, mivel elsőként a führer személyének gyávaságát, gyengeségét emeli ki, vagy ahogyan Várkonyi fogalmaz:

a nagy, a vérbeli diktátorok mindig a műveletlenségből és jelentéktelenségből érkeznek, és ez ma sincsen másképpen; láttuk ezt az elmúlt éveinkben.

De Lengyel elismeri, hogy Hitler azért valamit „jól csinált”, még pedig a Harmadik Birodalom legerősebb fegyverének, a propagandának tökélyre fejlesztését és alkalmazását: „A propaganda abszurd volt, ugyanakkor szívós. Ha ugyanazt az abszurditást ismételjük valakinek ezerszer, akkor a végén meg fog esküdni rá” – írja Lengyel. A propaganda lassú, de biztos dezinformálásából épülnek fel az elnyomó, diktatórikus rendszerek, melyeket, ahogyan azt Lengyel Hitler-könyvében is kiemeli, a hatalomvágyók a háború bűvöletében irányítanak: „Hitler túlélte a háborút, de hogyan fogja túlélni a békét?” – teszi fel a kérdést Lengyel. Várkonyi így összegzi Lengyel munkásságát:

A háborús, a hitleri Németországot nem szerette, életművének egy része éppen ezért arról szól, hogy megmutassa a rémségeit. Az elsők között volt, akik bölcsen néztek az új korszakra. Ő maga pedig mindent megtett azért, hogy a világ valamivel tisztábban lásson. Vissza akarta vezetni Európát – és talán az egész világot is – „a tisztességes népek közösségébe”. Éppen ezért ma is olvasni kell a könyveit, legkivált Magyarországon.

A lapszám versszekciójában Kukucska Szabolcs két versét közölték, a közöttiség állapota és az okkult parafrázis című vallomásait a liminalitásról, az átmenetiség állapotáról. Valamint Géczi János monumentális versét közölték Vers az Élet és Irodalomnak címmel.

A tárcatár Balássy Fanni vallomásával kezd: Megvilágosodni a vonaton – avagy a Békés Intercity végállomása: a nirvána „Az okozott kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük!” (MÁV-diszpécser). Írásában a békési vonatúton jut el a megváltásig. A kihívásokkal teli út alatt (mert milyen lenne Magyarországon vonaton utazni, ha nem kihívásos?) Balássy megfigyeléseiből összeálló vagon-panoráma pontosan megőrzi a múlt kellékeit, mert a vonat térben előre, az időben hátrafelé halad:

ezen a vonalon közlekedő Bd 20-37 típusú vagonok mindegyike egy szigorúan az 1970-es évre korlátozódó történelmi szimulátor: a megsárgult fajanszon őseink tigris­csíkjainak Jackson Pollock-i mintája, a kilöttyent Bambitól még mindig ragadó karfák, a sprőd kárpit szálai között megülő Pattinka és Barbara keksz morzsái, az orosz rulett mintájára kialakított ablakok, amelyeket a magyar gógyi és a résekbe tuszkolt papírzsebkendő-galacsinok tartanak a helyükön, a fűtésrendszer, amely húsz fok felett bekapcsol, fagypont alatt leáll, mind az időutazás díszletei.

A békési vonal meditatív zötykölődésének negyvenkilenc perce a nirvánába eljuttatja az utasait, más célállomásra csak ritka és szerencsés esetben sikerül valóban megérkezni.

Holdas Bálint A Főnök kutyája című írásával folytatja a rossz közérzetünk kollektív megemésztését. A bántalmazó vezető és eszköztelen beosztottnak történetét olvasva a görcsbe rándulhat a gyomrunk, mert kilátástalan és egyenlőtlen helyzetben már mindannyiunknak volt része. Holdas érzékenyen illusztrálja a kollektív félelemérzetet és a toxikus (munka)környezet hatásait: „Nem vagyok egyedül, a többiek is félnek tőle. Elkerülnénk, de elkerülhetetlen. Nukleáris nehézvíz. Ránk zúdul a folyosón, szétmar az értekezleten, eláraszt, szembe spriccel, lemarja a bőrt, a húst, az egót. Aztán váratlanul elcsendesedik, édes tóvá szelídül, kéredzkedik, ringat, és mi tudjuk, hogy ez csak vihar előtti csend. Gát mögé rejtőznénk, de beszivárog a réseken, átcsöpög a falon. Újra viharrá változik, és mi ismét őbenne ázunk.” De még mielőtt aktiválná az olvasóban a folytagató düh és félelem egyvelegének érzését, ezen intelemmel nyitja meg a mérgező életképet:

Kiállok magamért, szorgalmas vagyok, megbízható, higgadt, jó munkatárs, családom van, hobbim, egészségem. Legalábbis remélem, az még megvan, bár már nem sokáig, ha folyton lenyelem a bánatomat. Mert lenyelem, hogy eltüntessem magamban, és ez hiba, mert megakad a szívemen, ahonnan már lebontani és visszaköpni sem lehet.

Az elmosott ebédes tupperware mellett vigyük haza ezt a gondolatot is a nap végén.

Vörös István a Miért lesz bohóc előbb-utóbb minden diktátorból? (Az Új világ szimfóniából) című humoros hangvételű írásával gondolkoztatja el olvasóját a hatalom természetéről és az emberi vs. mesterséges intelligencia kérdéséről. Mussolini, a robot és tulajdonosai dinamikájából bomlik ki a parancsalapú rendszerek szórakoztató jellemrajza.

A kritikákat Lapis József nyitja Nyerges Gábor Ádám Messziről jött vendégek című könyvéről. Lapis bíráló hangvételű kritikájában elismerően ír Nyerges eddigi ígéretes munkáiról, a tárgyalt műben azonban „elhasználtnak érzi a metagesztusokat”.

Az Ex librisben Kész Orsolya négy, az uralkodó rendek által megteremtett nyelv és fogalomrendszer témáját érintő könyvet recenzál.

Silvia Federici A boszorkány­üldözésektől a nőgyilkosságokig című regénye a kapitalizmus és a női testek reproduktív képességének összefüggését vizsgálja. A női láthatatlan munka, a gondoskodás, a nevelés nélkülözhetetlen alapfeltétele a tőke újratermelésének, ezért jogosan merül fel a kérdés: „ki termeli újra nap mint nap a munkaerőt, ki végzi el azokat a gondoskodási, reproduktív és érzelmi munkákat, amelyek nem jelennek meg a GDP-ben, mégis a termelés előfeltételei? És mi kellett ahhoz, hogy ez a munka természetes női kötelességként rögzüljön?”

Nancy Fraser Kannibál kapitalizmus című regényében a kapitalizmusnak mint társadalmi rendnek önemésztő természetét mutatja be. A kapitalista társadalom feléli a természetet, a demokratikus intézményeket, valamint a társadalmi szolidaritást, és nem képes újratermelni azokat. A mű metaforahálója a politikai gazdaságtan nyelvébe ágyazódik, ezáltal retorikailag erős fogalmi mezőt alkotnak az evés, hentes, étlap, főfogás, emésztés, lakoma és falánkság képei.

Layla Martínez a Szú című feminista gótikus regényében a terek rétegzettségét hívja segítségül a családi történetek és traumák elbeszéléséhez. A ház falaiban rögzülnek a generációkon át örökölt női sorsok, amely traumák feltárásával a ház az emlékezet szimbolikus helyévé nő.

Mariana Enríquez Ágyban dohányozni veszélyes című novelláskötetében az argentin társadalom traumáit, a szegénységet, a rendőri erőszakot, a diktatúra emlékezetét és a nőgyilkosságok történetét eleveníti fel. A Buenos Aires külvárosaiban, nyomornegyedekben és bérházakba játszódó történetekben szereplő szörnyek és szellemek az elmondhatatlan vagy elhallgatott sorsok hírvivői, az elnyomó és erőszakos társadalmi rend lenyomatai.

Az Élet és Irodalom aktuális száma kapható az újságárusoknál és az Írók Boltjában.