A 15. Őszi Margó Irodalmi Fesztivált október 15. és 18. között rendeztek meg a Millenáris Parkban található Nemzeti Táncszínházban. A négy napos jubileumi irodalmi fesztivál programsorozatában a kortárs magyar kötetek mellett nemzetközi szerzők műveinek és különleges zenei-irodalmi előadásoknak bemutatói is helyet kaptak.

A fesztiválon a hazai szerzők közül többek között Földényi F. László, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Masri Mona Aicha, Moskát Anita, Mohácsi Balázs, Rakovszky Zsuzsa, Tisza Kata, Tóth Kinga, Ughy Szabina, Ungváry Rudolf, Vida Gábor, Weber Kristóf és Závada Pál mutatta be új könyvét. Valamint olyan nemzetközi alkotók jelentek meg, mint Beatriz Serrano, Bernardo Atxaga, Einar Lövdahl, Ezio Gavazzeni, Mart Kivastik, és Ragnar Ólafsson. Az irodalmi-zenei program keretében a MORDÁI lépett fel, Kiss Tibor Noé Olvadás című regényéhez készített zenei műsorral.

A fesztivál zárónapján a Litera az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójának alkalmából a Szabadság című pályázat nyerteseinek adott át díjat. A meghívásos pályázatot Krusovszky Dénes nyerte el, a nyílt pályázaton pedig Demeter Zsuzsa első, Sarkadi Sándor második, Pásztor Eszter pedig harmadik helyezett lett. Ez alkalommal rendhagyó módon a Litera szerkesztősége különdíjat is odaítélt, amelyet Kiss Tibor Noé vehetett át.

„Sehogy se, semmikor, soha”

Karafiáth Orsolya költő, publicista, a Magyar Narancs kultúra rovatának vezetője mutatta be a Sehogyse című új verseskötetét, amelyről Nyári Krisztiánnal beszélgetett. A szerző ötvenedik születésnapja alkalmából nemrég rendezték meg a Karafiáth 50 eseményt a Magyar Zene Házában, amelyre a Karafiáth úgy gondolt vissza: „fanfárok köszöntöttek, akárhányszor bevonultam. Azóta hiányolom a fanfárokat.” A jeles alkalom megadta a beszélgetés kiindulópontját, Nyári Krisztián első kérdése az volt, „ha egy kerek évfordulón egy új könyvben ennyiszer szerepel az idő, az emlékezés, az öregedő test, sőt a halál, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ez a kötet számvetés, vagy csak lehet így is olvasni?”

Karafiáth szerint mindenképpen számvetés is, mivel kezdetben a kötetet (alkotói) korszakhatárnak szánta, amely téli egy hónapos izraeli tartózkodása alatt született. Bár a Sehogyse, amely a szerző ötödik verseskötete, anyaga már két éve kész volt, elmondása szerint Izraelben állt össze egésszé: a korábban is ismert anya-apa-barát motívumhalót a tenger-depresszió-pánik képrendszerébe emelte át. Az utazást megelőző mély bizonytalanság élményéből erőre kapott, kötetének új kódrendszere pedig a következő lett:

„sehogy se, semmikor, soha - ezek lettek most a kedvenc szavaim.”

A szerzőt leginkább az emlékek és azok megbízhatatlansága foglalkoztatja: ugyan a múlt az idő elteltével átszíneződik, azonban ezt nem felejtésnek, pusztán a megértés árnyalódásának nevezné: „ha a szülők alakját nézem, én régebben – akár prózában, akár versben – sokkal hidegebben és tárgyilagosabban közelítettem feléjük. És ahogy telik az idő, és ahogy közeledem ahhoz az időponthoz – ők nagyon korán haltak meg mind a ketten –, és átélem azt, hogy ők miben lehettek abban az életszakaszban, teljesen átíródnak az emlékeik is.” A szerző kifejezésével élve, ez az emlékek „dúsulása”.

„Az író akkor végül is megőrzi a múltat vagy pedig létrehozza?” – kérdezte Nyári Krisztián az író emlékőrzői szerepvállalásáról. „Őrzi is meg konstruálja is, de szerintem a valós múlthoz ennek már nincs köze” – feleli Karafiáth. Az emlékezés így nem egyszerűen a múlt felidézését jelenti, hanem annak újraértelmezését, újraírását, utólagosan kiszínezését is.

Az író egyszerre tanú és alkotó, aki megőrzi a múlt változatát, de időről időre újra is teremti azt. Így válik az író megbízhatatlan emlékőrzővé.

A beszélgetés során Karafiáth költői mintáiról is szót ejtett. Köztudott, milyen fontos számára Tandori Dezső költészete: „Volt pár év, amikor hatalmas vitákat folytattunk arról, író és baráti közegekben művészekkel, hogy kit tartunk zseninek, és végül nagyon letisztult a terep […], a végén már nem tudtunk választani, mert kettő maradt: Vörösmarty, illetve Tandori.” Karafiáth, bár Tandorihoz kötődött legmélyebben, kedvenc költői között Kemény Istvánt és Kántor Pétert tartja számon.

A Sehogyse megbízhatatlan emlékeit a víz képei szövik át: a tenger, az eső, a sodrás, a vihar, a fulladás, valamint a part az elmúlás élményével vannak átitatva. A szerző elmondta, hogy a víz vezéranyaggá emelése nem tudatos alkotói döntésen alapult. De a víz – tette hozzá – nem pusztán az idő múlását kifejező motívumháló, hanem annak a lehetősége is, hogy megragadja a beszélgetés elején érintett krízisélményt, a világ állandó változását és az ezzel kapcsolatos tehetetlenségét: az, hogy nem mi irányítunk és minden változik, megköveteli és okozza is azt a fluiditást, amelyre a lebegés jelenti az egyetlen megoldást. A víz képe továbbá magára az alkotás folyamatára is reflektál, amit Karafiáth úgy fejezett ki, hogy „kifolyik” belőle a vers.

A beszélgetés hagyományos kereteiből a kötet verseinek megzenésített rövidfilmje szakított ki, amely vetítést György Andrea kísért hegedűvel és énekkel.

„Most még csak 90 vagyok”

A „csak” kilencvenéves Ungváry Rudolf Az ígéret földje felé című, az utóbbi évek prózai írásaiból válogatott kötete kapcsán beszélgetett Györe Balázs költővel az idő és a hozzátartozók elmúlásának fájdalmas tapasztalatáról, az anyanyelv szeretetéről és a barátság megtartó erejéről. A beszélgetés egyik központi témája a német és a magyar nyelvhez fűződő viszonya volt. Míg a most megjelenő könyvét magyarul dedikálta Györe Balázsnak, A gépfegyver szálkeresztje című első kötetét németül, amelyre a szerző a következő vallomással felelt:

„nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok az anyanyelv meghittségének, amely minden embert jellemez, […] mert egyszerűen az anyanyelvében van szívesen az ember”.

Annak, hogy Ungváryt a német anyanyelvéhez mélyebb kapcsolat fűzi, mint a magyarhoz, részben az az oka, hogy az államszocializmus idején nem járhatott német nyelvű iskolába, ezért „nem alakult ki bennem a magyarral egyenértékű úgynevezett iskolázott műveltség.” Helyzetét a moldvai csángókéhoz hasonlította, akiknek szigetnyelvjárási beszélőkként nem volt lehetőségük magyar nyelvű intézményben tanulni. Ungváry emiatt németül darabosan – ahogyan barátait idézi –, akár a gyújtósfa, fogalmaz. A német anyanyelvhez fűződő szoros kötődése miatt azonban a magyar nyelvű írás is nehézéget okoz neki. Ebből a szempontból saját magát nem szokványos esetnek nevezi, pedig szeretne az lenni.

Az anyanyelvi átmenetiség gondolata vezeti be a barátok nélkülözhetetlenségét, ugyanis Ungváry szerint nekik köszönheti, hogy magyar nyelven „egyáltalán olvasható” írásai születtek. Györe Balázs felvetette, hogy bár Ungváry fontosnak tartja a barátságot, ez azonban mégsem jellemző témája írásainak. Ungváry kifejtette, hogy az önreflexióra való képességben és a magánnyal szembeni küzdelemben egyaránt kiemelten nélkülözhetetlennek tartja baráti hálóját:

„nekem azért nagyon fontosak, mert csak másban fürösztheted meg az arcodat”.

– mondja, majd hozzáteszi: „én mindig rajtuk keresztül mérhetem meg saját magam, és […] a halálom napjáig meg akarom tartani a beágyazottságomat a többi ember közé” – mondta az elmagányosodás ellen folytatott küzdelméről. Annak az igénye, hogy az ember kapcsolatban maradjon másokkal, ezáltal saját magával, eredményezheti Ungváry önmeghatározását, miszerint: „most még csak 90 vagyok, de azt hiszem, hogy ettől is még csak 90 vagyok”.

„Jézusnak is sok a jegyese”

Masri Mona Aicha Nem kell mindenbe belepusztulni című új kötetéről beszélgetett Bódis Krisztával. A könyvbe szerencsére nem, de a beszélgetésnek helyet adó terem szűkösségébe majdnem sikerült belepusztultunk, mivel annyian érkeztek a beszélgetésre, hogy a termet – kis túlzással – másfélszer annyi ember töltötte meg, mint amennyi székkel a szervezők készültek. A túlzott emberközelség mégsem hatott nyomasztóan: családias intimitásban toporogva hallgattuk az írónőt olyan kérdésekről, mint például, ha Jézusnak is több jegyese van, a házasságban mitől működne a monogámia?

„A dédnagymamám 1940-ben úgy döntött, hogy elválik három gyerekkel” – kezdte a szerző a felmenői között található, inspirálóan erős nők anekdotáinak sorát. Nem csoda, hogy gyerekként fel sem merült benne, hogy miért ne lehetne belőle nőként lelkipásztor: „nem tudtam, hogy csak férfi lehet lelkipásztor, azt tudtam, hogy csak férfit látok, és elmentem teológiára, ahol szembesítettek vele, hogy ez nem akkora ötlet” – mesélte. Istenkapcsolatra nagymamája nevelte: „a mama megtanított imádkozni. Mindenki nagymamája szerintem megteszi ezt, hogy megtanít imádkozni, és odaszeretget az istenhez.”

Regényének egyik legfontosabb sajátossága a nyelvi megoldása: a szöveg nem pusztán elbeszéli, hanem sodrásával, ritmusával és időkezelésével önállóan mozgatja a történetet. Bódis Kriszta arra volt kíváncsi, hogy mennyire tudatosan alakította ki ezt a hangot, és amennyiben van önéletrajzi indíttatása a történetnek, hogyan tudott távolságot tartani? „A szövegmag úgy alakult,” – kezdi a szerző – „hogy volt három novellám egyszer csak, ami ugyanazokat a témákat boncolgatta, és […] engem tulajdonképpen az etika és az esztétika kapcsolata érdekelt ezekben a szövegekben, és a házasságon belül is az etika és a szerelem esztétikájának a problémája. Ugye ez egy kierkegaard-i probléma… vagyis nem az ő problémája, hanem ő ír erről, és ez mindannyiunknak a problémája szerintem” – felelte.

Mivel a regény középpontjában egy lelkésznő áll, felmerülnek életrajzi áthajlások, melyekről a szerző azt nyilatkozta, hogy a történet „olyan tereken játszódik, amiket én bejártam, és olyan dolgokról gondolkodik, amiről én gondolkodom”, hiszen foglalkoztatja, hogy a házasságnak mi lehet a kezdő- és végpontja, azonban – teszi hozzá – „én nem tudnék egy olyan kapcsolatot felépíteni, mint amilyenek a főhősnek a kapcsolati dinamikái”. A regény mélyrétegeiből az integritás és az intimitás hiányának, traumák és függőségeknek az elbeszélhetetlensége bomlik ki. Az elbeszélő elkerülő magatartása kapcsán Bódis Kriszta állapítja meg, hogy „ez kicsit azokra a függőségben levő nőkre emlékeztet engem, akik mentegetik a bántalmazójukat, […] nem igazán szeretnének szembenézni vagy nem tudnak szembenézni azzal, hogy valójában mi történik, de nagyon igyekeznek”.

Az elbeszélői eljárások sokszínűségét teológiai tanulmányai alatt figyelte meg, ugyanis – mondta – különösen érdekelte, hogyan mesélik el a lelkészek az elhívástörténetüket.

Megfigyelte ezen elbeszélések narratív változatosságát, azt, hogy a beszélők hányféleképpen adják elő és hogyan változtatják ezeket a történeteket. Ebből a megfigyelésből született meg az a kérdés, amelyre később az írása is reflektál: „mitől függ az, hogy hogyan mondok el egy történetet?”, amely felvetésben az irodalom kifejezési lehetőségei és az igazság keresésének kérdései találkoznak. Ez inspirálta főhősének összetett kommunikációs startégiáját, ugyanis az elbeszélő a szerelmi kapcsolatait különböző módon meséli el a terapeutájának, férjének és máshogy a gyerekkori barátnőjének.

A főszereplő a vallási fundamentalista légkörtől, annak szabályrendszerétől próbál függetlenedni. Felmerül, hogy a vallásosság szükségszerűen magával hordozza a kontrollnak az igényét, mire „mi köze ennek istenhez?” – kérdezte Bódis Kriszta, amelyre a szerző azt válaszolta: „számomra nem sok, merthogy […] nekem a szerelemnek van köze Istenhez, és a szerelemben nincs szabályrendszer, és nincs ilyen típusú biztonság, hanem ott bátorság van.” A fundamentalizmus egyik legnagyobb problémáját abban látja, hogy „nagyon nagy a temetője.” Azon emberek számára ugyanis, akik ugyan dogmatikus szabályrendszerben szocializálódtak, hosszú távon azonban nem képesek elviselni annak kereteit, a közösségből kiesve a magányt kapják jutalmul. Akárcsak Masri történetének főhőse: elbukik, mert nem jó fundamentalista.

A cím a romantikus és a transzcendens szerelem struktúrájára vonatkozóan veti fel, hogy hányféle vágynak vagy kötődési mintának van helye egy szerelmi kapcsolatban, legyen a házastárs az Isten vagy a férjünk. A határfeszegető beszélgetés felszabadítóan hatott a hallgatókra, hiszen „Jézusnak is azért sok a jegyese.” A Nem kell mindenbe belepusztulni cím a szerző szerint arra mutat rá, hogy igenis sok mindenbe bele kell pusztulni, de nem mindenbe. Egy találkozásnak viszont – tette hozzá – pusztítónak kell lennie abban az értelemben, hogy elhaljon vagy változzon benne valami, vagy ahogy a szerző fogalmaz:

„ha valakivel úgy találkozom, hogy nem történik változás és nem hal el bennem valami, akkor én nem találkoztam azzal az emberrel”.

A regény lezárás kapcsán Masri Mona elmondta, hogy több olvasója hiányolta a megváltást (a mű végéről). A szerző erre azzal felelt, hogy ugyan a vége nem egy nagy katarzis, de talán „a repedéseken keresztül felragyog” valamiféle megoldás. A beszélgetést követően a leleményesebb hallgatók megrohamozhatták Masri Monát aláírásért, a kevésbé ügyesek, mint a tudósítás szerzője, a Bookline könyvesstandhoz szaladt volna egy példányért, ha nem fogyott volna el mind a beszélgetés végére.

Fotók: Füle Tamás és Margó Fesztivál