A második nap az Osvát-díj átadásával kezdődött, amelyet ez alkalommal Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője tudhat magáénak. A díjátadót a Mi kell ma? Irodalmi platformok pre-NER és poszt-NER című beszélgetés követi, amelynek keretében Horváth Florencia, a prae.hu főszerkesztő-helyettese kérdezi meghívott vendégeit, Károlyi Csabát, az Élet és Irodalom főszerkesztőjét, Lágy Kornélt, a Kaleidoszkóp folyóirat főszerkesztőjét, Nagy Gabriellát, a Litera ‒ az irodalmi portál alapító tagját és főszerkesztőjét és Tóth Ramóna Mirtillt, a Nincs online folyóirat és a Kalligram folyóirat főszerkesztőjét.  

A beszélgetés hívószava a „mindent vagy semmit”. Horváth Florencia egyből fel is teszi a provokatív kérdést: miért van az, hogy egyes folyóiratok és online médiumok mindent megkaptak, míg mások semmit sem, esetleg még mínuszba is kerültek az igazságtalan rendszer nevezési díjainak köszönhetően.  

Nagy Gabriella felidézi, hogy a Litera majdnem 25 éve alatt sok mindent átéltek már, sokféle pozícióban voltak, sokféle kuratórium döntött már róluk. Az is csak az idők folyamán alakult ki, hogy van-e egyáltalán kiírás a csak online működő folyóiratoknak. Hangsúlyozza annak a fontosságát, hogy olyan legitim, szakmai kuratóriumok legyenek, akik konszenzusosan elfogadhatóak az irodalmi élet számára ahhoz, hogy szakmai döntések szülessenek.

Az elmúlt időszak döntései nem tükrözték a folyóiratok valódi teljesítményét, sok olyan folyóirat túlnyerte magát, akik nem büszkélkedhetnek nagy látogatottsággal, míg mások kénytelenek voltak beszüntetni a működésüket.

Pedig a rendszer igazságtalansága számokban is tetten érhető: nyomtatott lapok esetében az eladott példányszámok általában véve mérvadóak lehetnek, természetesen nem minden esetben, hiszen vannak olyan szakmai lapok, amelyek ezt nem tudják, nem is céljuk teljesíteni, de olyan értéket képviselnek, hogy a megszűnésére gondolni sem lehet. Az online folyóiratok esetében pedig egyértelműen mérhető analitikák vannak, amelyekkel a látogatottság és a hivatkozások is jól nyomon követhetők.  

Tóth Ramóna két különböző médium képviseletében van jelen, ezért a válasza is kettős. Beszél a Nincs online missziójáról, amit tulajdonképpen azért hoztak létre, hogy így reagáljanak a kulturális intézményrendszerben fellépő hiányokra. A most hatéves Nincs nem is folyóiratnak, hanem inkább kritikai mozgalomnak indult. Éppen ezért számukra egyértelmű volt, hogy ha még buknak is egy csomó pénzt az NKA pályázati díja miatt, az sem tragédia, hiszen ez egy underground, alulról építkező és nulla forintból működő projekt. Csak hogy tisztán lássuk a helyzet lehetetlenségét, elmeséli, hogy az éppen akkor zajló háromnapos eseménysorozatuk, a Nincs Fesztivál megrendezésére nyertek kétmillió forint támogatást, amit azért nem tudtak felhasználni, mert hárommillió forint önrészt kellett volna felmutatniuk, ami egy ilyen kis szervezetnek a legszebb szavakkal szólva sem nyújt segítséget. Ebből azt a tanulságot vonja le, hogy

az NKA-ban a megtartó erő sem működik, a hagyományos intézményeket sem tudja megtartani, arra pedig főleg nincs koncepció, hogyan lehetne az új dolgokat beintegrálni a kultúrába.  

A Kalligram folyóirat ezzel szemben egy teljesen más helyzet. Itt egy nagy hagyományú, nagy költségvetéssel bíró (bírnia kéne) folyóiratról van szó, amit a több év egyedüli szerkesztés után most egy új társsal, Szamosvári Bencével karöltve csinálnak. De elmondható, hogy ez egy szerkesztőség nélküli folyóirat, ami nagyon kevés pénzből, hektikusan megjelenget, és így nem lehet folyóiratot szerkeszteni. Horváth Florencia erre reagálva emlékeztet, hogy voltak kimaradt időszakok a Kalligam életében, pedig egy olyan folyóiratról van szó, amire számít az ember. Hogyan lehet egy újraindításnak nekivágni?  

A válasz vicces és cinikus is egyben; sokan észre sem vették, hogy eltűnt a Kalligram. Talán ideje lenne újragondolni a folyóiratok funkcióit, hiszen mindez alapvetően a nyilvánosságnak szól, de mi történik, ha eltűnik az olvasótábor? A Kalligram nagy problémája jelenleg, hogy mivel nem tudnak havonta új lapszámmal jelentkezni, nem tudják elindítani az előfizetői rendszert. Jövőre szeretnének több lapszámmal jelentkezni, újragondolva az eddigi koncepciót, hogy ez egy közösségi munka, műhelymunka legyen.  

Károlyi Csaba elmondja, hogy a hetilapszerkesztés egészen másfajta problémákkal küzd, mint az online vagy nyomtatott folyóiratok. Mint hetilap, ők nem számolnak állami támogatással, a lap előfizetői jelentik a legbiztosabb bevételt. Ettől függetlenül figyelemmel kísérte az NKA rendszere körül kialakult botrányt, és elképesztően igazságtalannak és aránytalannak tartja a kialakult támogatási rendszert. Egy ezzel kapcsolatos visszaemlékezésben megemlíti, hogy ő is volt folyóiratszerkesztő, A Nappali Házat szerkesztette, amelynek egy példányát magával is hozta a beszélgetésre éppen azért, mert a friss irodalmi Nobel-díjas Anne Carson egyik esszéjéről Kalmár Melinda írt benne elemzést. Éppen ebben rejlik a folyóiratok értelme, ezért érdemes csinálni, mert tulajdonképpen a Nappali Ház már 1993-ban az olvasók figyelmébe ajánlotta Carson munkásságát.  

Arra a kérdésre, hogy fent tud-e maradni a folyóiratkultúra állami támogatás nélkül, egy határozott nem a válasza. Addig nem tud fennmaradni, amíg nincsen olyan fizetőképes, művelt polgárság, amelyik ennyi lapot eltartana. Károlyi Csaba itt nem ért egyet Nagy Gabriellával abban, hogy a folyóiratok értékét eladott példányszámok alapján kellene mérni, gondoljunk csak a Nyugatra, meg arra, hogy milyen kis példányszámban jelent meg, hatása mégis jelentős volt.  

Lágy Kornél szerint, ha a kérdés a mindent vagy semmit, akkor náluk semmi sincs. Ez természetesen nem lehet olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy egy három éve indult, pályakezdők szerkesztette folyóiratról van szó, akik lassan, lépésről-lépésre teremtik meg a folyóirat működtetéséhez szükséges erőforrásokat. Szerinte pályakezdőként teljesen komolyan belevágni felesleges, ez még inkább egy szerelemprojekt, amit a szenvedély és az apró célok hajtanak.  

Horváth Florencia kérdésére, hogy mi viszi rá a fiatalokat még egy folyóirat megalapítására, amikor már így is rengeteg van, egybehangzó válaszokat kaphatunk. Nagy Gabriella szerint ez a természetes, minden generáció sajátja, hogy a fiatalok összeverődnek, mert valami újat akarnak létrehozni. Hangsúlyozza az Irodalmi Szakszervezet állítását, miszerint

„a művészet munka, fontos, hogy legyen benne szenvedély, hogy meg akarj nyilvánulni. Fontos, hogy értéket teremtesz és ne csináljunk úgy, mintha ez egy hobbi vagy játék lenne, mert ez igenis komoly munka”.   

Tóth Ramóna felidézi, hogy a Nincs online alapításánál mindenáron a már meglévő struktúrákat akarták felrúgni. Úgy érzi, ez valamelyest sikerült is, legalábbis a szerkesztőségen belül nincsen hierarchikus rendszer, mindenki pályakezdő és együtt fejlődnek. Ezek a fiatalok jelentik ma azt a generációt, akik a NER alatt lettek irodalmárok, tehát nem élték meg azoknak az intézményeknek a halálát, akiket a felettük lévő generáció tagjai siratnak, nekik még csak elveszíteni sem volt lehetőségük semmit. Úgy érzi, hogy a fiataloknak sokszor nincs választási lehetőségük, nem tudnak hova csatlakozni, ez azt is jelenti, hogy nekik maguknak kell megteremteni a saját intézményeiket.   

A beszélgetés végéhez közeledve felmerül a gyakornoki program és a mentorálás kérdése. A prae.hu és a Litera gyakornoki programja hasonlóan van felépítve, mindkét esetben tapasztalt szerkesztők foglalkoznak a fiatal szerzőkkel. A Nincs online keretein belül is működik egy gyakornoki program, de Tóth Ramóna elmondása szerint ez nem működik jól, még nem tudják, hogyan lehetne mozgósítani a hozzájuk jelentkező fiatalokat. Számára a jó mércéje a prae.hu volt, hiszen ők Szűcs Annával ezt tapasztalták meg.

A beszélgetés részvevői mind egyetértettek, hogy a fiatalok bevonása az egyik legfontosabb dolog, Károlyi Csaba azt hozza fel példának, hogy az ELTE-n vezetett kritikaírás szeminárium során megismert fiataloknak igyekszik publikálási lehetőséget biztosítani. Viccesen megjegyzi, hogy mennyire csodálkozik azon, hogy még a mai napig ennyi embert érdekel az irodalom. Arról nem is beszélve, hogy mennyit lehet tanulni a fiataloktól, és milyen érdekes, amikor ezeken a szemináriumokon minden diák új nézőpontot tud felvetni ugyan azon szöveg kapcsán. 

Nagy Gabriella szerint is muszáj behozni a fiatalokat, hiszen ők a jövő olvasói. Ez a rutinos munkatársaknak is nagyon hasznos, hiszen egy idő után hajlamos az ember rutinok, berögződések szerint dolgozni és gondolkodni. Ki is emeli, hogy van egy nagyon fiatal munkatársuk, Bodor Emese, akivel ilyen tekintetben is nagyon jó az együttműködés és a közös munka. Elmondta, hogy a gyakornokokat, habár terhelik, mégis éppen ez ad lehetőséget arra, hogy megtanuljanak eligazodni a műfajok között.  

Végül pedig Horváth Florencia megjegyzi, hogy ezek a kérdések azokhoz szólnak, akik ebben a szűk irodalmi közegben mozognak. De hogyan tud bekapcsolódni az olvasó? Ha bármennyi pénz a szerkesztők rendelkezésére állna, milyen eszközöket alkalmaznának, hogy eljussanak ezek a lapok az olvasóhoz?  

Lágy Kornél szerint a legfontosabbak az élő események, kötetbemutatók lennének, hiszen a fiatalok többségének hatalmas igénye van a személyes találkozásokra, kapcsolódásra. Károlyi Csaba pedig épp ellenkezőleg, az Élet és Irodalom weboldalát fejlesztené, hiszen a nyomtatott sajtó kezd kicsit háttérbe szorulni, és egyre fontosabb az online jelenlét. Nagy Gabriella habár nem fejti ki részletesen, egy irodalmi inkubátorház ötletét dobja be, amivel Tóth Ramóna is egyetért, hangsúlyozva a közösség és jelenlét fontosságát, hiszen ha sok pénze lenne, akkor

minden nap Nincs Fesztivál lenne és nem csak a Három Hollóban, hanem mindenhol. 

Fotók: Kabai Henrik