„2010 óta a kultúra egyik legnagyobb kárvallója a színházművészet” – villant fel a beszélgetők feje fölötti kijelzőn a Háttal Európának című, 2020-ban megjelent kötet egyik súlyos megállapítása, melyet a téma bevezetéseként választott Molnár Zsolt. Eck Attila a színházi élet elmúlt két évtizedének értékelésével folytatta a beszélgetést. „Két út áll előttünk. Vagy tapintatosan és szépen beszélünk erről az egészről, vagy őszintén. Én az utóbbit választom” – jelentette ki, amit a közönség, és a szakmát képviselő beszélgetőtársak is örömmel fogadtak. Visszaemlékezését pedig egyből a kezdeti problémák, induló tendenciák ismertetésével kezdte, a színházi szféra polarizáltságának magját kutatva. A színházi élet megosztottságának előzményeit az őszödi beszédet követő politikai és társadalmi konfliktusokig vezette vissza. Értelmezése szerint az ezek nyomán megerősödő politikai gondolkodásmód a kulturális intézményrendszerre is hatással volt. Kiemelte, ennek a politikai erőnek az alapjául szolgált, hogy mindent egy nagyobb összefüggő kontextusban próbál vizsgálni. Meglepetésként pedig egy fejből mondott Vidnyánszky Attila idézettel támasztotta alá, mindent képesek hatalmas mitikus összefüggésekké formálni a meggyőzés érdekében. Ebben az esetben az igazgatói pozíciójából őt leváltani kívánó embereket azonosította a rendező a régi, Blaha Lujza téren álló színház felrobbantóinak szellemiségével.

Herczog Noémi árnyalta a nyitó idézet állítását. A statisztikák és kimutatások ugyanis igenis azt mutatják, a színházművészet nagymértékben részesült a kulturális támogatásokból. Bizonyításképpen a MITEM, a Színházi Olimpia és a Déryné Program több mint jól finanszírozott példáit hozta fel. „Volt itt pénz, mi a probléma?” – tette fel az ironikus kérdést. „Az, hogy ki kapja meg” – szúrta be reflexszerűen Attila, majd Noémi is bővebben kifejtette,

azt kell megnézni, hogy melyik színházak voltak ennek az időszaknak a vesztesei.

Majd hozzátette, különösen jó, hogy húsz, és nem csak tizenhat évet néz a konferencia, ugyanis sokkal korábbra tehető a mai napra kicsúcsosodó folyamatok felbukkanása. Összefüggésképpen a Magyar Teátrumi Társaság 2008-as megalakulását hozta fel, mellyel „különvált, hogy ki a színház”. Az évszám pedig több szempontból is meghatározó, ugyanis ahogy Attila kiemelte, ez egybeesik Alföldi Róbert kinevezésének idejével. Így Alföldivel a Nemzeti Színház és Vidnyánszky Attilával a Teátrumi Társaság élén már ekkor megjelent a kétpólusú gondolkodás, ami az intézményi pozíciókban, a támogatási rendszerben és a szakmai reprezentációkban is megfigyelhető volt.

„Ezt a szekértábor mentalitást kéne valahogy feloldani, az ők és mi helyzetet valahogy megszüntetni. Egyetlen ügy van, az pedig a színháznak az ügye és abban kell nekünk közösen szépen együttműködni” – hangsúlyozta Eck Attila.

Ez a közös gondolkodás pedig már a mai naptól elindulhat. Herczog Noémi szerint ugyanis a jelenlegi helyzet lehetőséget adhat az elmúlt húsz év színházpolitikai döntéseinek újragondolására. Ennek részeként a POSZT történetét, a #MeToo hatását és a független társulatok helyzetét is érdemes megvizsgálni. A kérdés az,

„tudjuk-e akár a saját érdekeinket félretéve azt mondani, hogy legyen egy olyan rendszer, ami értékalapú”.

Óhatatlanul is felmerülnek azonban kérdések a jövőt illetően. Vajon el tudunk-e képzelni például egy politikai megosztottságon felülemelkedő Nemzeti Színházat – érkezett a felvetés Molnár Zsolttól. Eck Attila válaszul felidézte Alföldi Róbert főigazgatói időszakát, amelynek színházi teljesítményét a szakma és a diákok szempontjából is pozitívan értékelte, a politikusok mégis parlamenti ügyet csináltak például egy Az ember tragédiájából készült előadás hiphopmusical-betét része miatt. Majd ellenpróbaként a közönséghez fordult – „látta-e valaki önök közül a Marxtőkéje előadást?” A hallgatóságot Zsolt nevettette meg „én ma mentem volna, de hát itt vagyok”, majd Noémitől jön a beismerés, ő kétszer is látta, pontosabban két részletben, ugyanis „a Nemzeti Színház a Marxtőkéje című előadással kezdte a gyermekmegőrző programot” – tette hozzá kismamáknak és anyukáknak címezve, a helyzet komikumát fokozva. A mindenkihez szóló Nemzeti Színház gondolatához visszatérve hangsúlyozta, korábban voltak már igazán érdekes pályázatok, például Imre Zoltán és Hudi László terve. A projekt a skót nemzeti színház adaptációjaként működött volna, „falak nélküli” Nemzeti Színházként, tulajdonképpeni produkciósházként, utaztatott előadásokkal és koprodukciókkal.

„Tehát volt lehetőség, csak nem éltünk vele?”

– érkezett a kérdés Zsolttól. Noémi helyeselt, majd hozzátette: „1949-ben államosítottuk a színházakat, azóta nagyon újat végül is nem nagyon gondoltunk arról, hogy ezt hogyan lehetne csinálni”, említette meg, majd hozzátette, kíváncsi lenne végre egy nyitott, konvencióktól elszakadó, ténylegesen közösségi színházi modellre.

A beszélgetés végén Eck Attila további, szerinte a kulturális és színházpolitikai döntések következtében hátrányos helyzetbe került szervezeteket említett. A Kerekasztal Színház és a Káva Kulturális Műhely nevét is fontosnak tartotta megjegyezni, melyeket pont a Déryné Program „véreztetett ki”. Az elmúlt politikai viszonyok áldozataként sorolt fel olyan szervezeteket is, mint a Magyar Drámapedagógiai Társaság, az Országos Diákszínjátszó Egyesület, és a Magyar Színjátékos Szövetség, amelyek a perifériára szorultak az eddigi években. Eck Attila maga is testközelből láthatta, hogyan képes tönkretenni a hatalom egy gyermekszínház teljes működését. A Kolibri Színházban ugyanis ez történt. A társulati szavazáson Vidovszky György kapta a szavazatok 88 százalékát, mégis egy Hankó Balázs által jelölt vezető lett kinevezve, aki az ezt nem tűrő, tüntető, teljes színházi csapat megrendülésére annyit közölt, „a Kolibrinek nagyon kiterjedtek a nemzetközi kapcsolatai, nem engedhetjük, hogy a brüsszeli mainstream betörjön a gyerekek életébe” - adta át a volt kulturális miniszter szavait Attila.

„Jól hangzó demagógia, aminek pusztító eredményei voltak. A teljes kultúránkra ez volt jellemző. És ennek az áldozata egy pici gyermekszínház, a Kolibri.” – tett pontot a beszélgetés végére Eck Attila.

Fotók: Kabai Henrik