Dosztojevszkij Félkegyelműjéből írta Katie Mitchell a …some trace of her című darabot. Az előadás a technikáról szól: hatalmas kivetítővásznon látjuk, mi történik előtte a színpadon. Ez sok mindenre lehetőséget ad: arcokat látunk közelebbről, hangot tudnak máshonnan hozni, mint ahol a test van, állandóan rohangáló kameramanok és berendezők zavarják – persze szándékosan – az előadást. Ami a valóságban erőltetett mozgás a színpad jobb szélén, az a kivetítőn lovaglásnak tűnik. Ha az ágyjelenetet függőlegesen állva jelenítik meg, az a vásznon egy szokványos fekvő jelenet. Halljuk a pohárcsörömpölés hangját jobbról, isznak a bal oldalon, és látjuk a vásznon. Folyamatos szép megoldásokat láthattunk, technikailag kifejezetten érdekes ez a National’s Cottesloe Theatre-beli előadás.

Nem így a Young Vic In the Red and Brown Water előadása Tarell Alvin McCarney-től, ami kifejezetten primitív, megoldatlan és átgondolatlan. A színpad vízzel van felöntve, abban közlekednek – csodálatos ötlet, de nem tudnak vele mit kezdeni. Innentől viszont semmi értelme. Vizet elég sok mindenre lehetne alkalmazni, az ember nehezen tudja elhinni, és elviselni, hogy a semmiért töltötték fel a színpadot. Arról nem is beszélve, hogy ettől az egész visszhangos volt, alig lehetett érteni a szöveget. A közönség viszont sikított a lelkesedéstől, amikor valaki levette magáról a pólót vagy épp egy fiú a lány ölébe ugrott. A közönség reakciója alapvetően érdekes volt az előadások során. Mindig valamiféle önfeledtség volt tapasztalható, gátlások nélküli nevetés, azonnali reakciók.

Majdnem jó élmény volt Simon McBurney A Disappearing Number című előadása. Fergeteges kezdés, csodás karakterek. Egy tanárnő-figura magyaráz teljes beleéléssel a prímszámokról és ír fel képtelennek tűnő képleteket iszonyú gyorsasággal a táblára – időnként "természetesen" vagy "mint az köztudott" közbevetéssel. Egy másik figura ugyanilyen lenyűgözően rejtvényt mond el – természetesen számítva arra, hogy a közönség fejszámol hozzá, és persze így is történik, kijön az eredmény mind az 1500 embernek, és őszintén nagyon boldogok vagyunk. Szenzációsan kihasználják az amúgy egyszerű díszletet: a hátsó fal ismét kivetítő vagy iskolai tábla, amire épp szükség van, és az odavetített városba először közelít a szereplő, aztán alul átbújva és megperdítve a táblát már benne is van, s az árnyékát látjuk a nagyvárosi épületek közt. Azonban sajnos közhelyes lesz a történet, mondhatni nyálas… az előadás feszültsége nem tartott ki két órán át.

És a hiperszörnyű élmény: Enda Walsh The Walworth Farce-a. Az a truváj, hogy három szereplő játszik körülbelül 12 szerepet. Elvileg fergeteges gyorsasággal cserélgetik alakjukat. Viszont ilyet már láttunk, csak ott két színész játszott ötvenet, és gyakorlatilag is fergetegesen csinálták a dolgukat. Szintén ír darab, Kövekkel a zsebben a címe. Amit viszont Londonban láttunk, afféle Vidám Színpad-előadás volt. A művel semmit nem tettek, szó szerint színpadra vitték, amit a szerző leírt, jelmez, díszlet, mozgás, kellék – minden tekintetben. Nem szólt semmiről, nem adott hozzá semmit. Tulajdonképpen két kérdés merült föl bennem közben: miért írták meg a művet? Miért vitték színpadra? De a beszámoló előző részéből evidens lehet a válasz.

Valós színházi élményt Szophoklész Oedipusa jelentett – érdekes, épp egy klasszikus. Hatalmas földgömbre emlékeztető tér, hátul egy folyamatosan, lassan forgó vasajtó, ami a végén bezuhan a mélybe, és mögötte áll majd a vérző szemű király, elöl padok és asztal a karnak. A 14 tagú kar igazi, megírt zenét énekel. A vak Teiresziásszal viszont bosszantóan nem tudtak semmit kezdeni (érdekes kérdés lehet, hogy ha egy motívum ekkora klisé -  akár a szó nemes értelmében - akkor nehezebb szépen megoldani…). Tehát szokásos bottal botorkálás, behozza a gyerek , aztán ácsorog hátul, és a jós elöl téblábol magában – de akkor minek a gyerek? Viszont Ralph Fiennes öltönyös Oedipusza finom: nagyon frappáns megoldás, amikor őrjöngve, szánalmasan, négykézláb kúszva-mászva lamentál, belép a győztes Kreon – és immár ő áll öltönyben, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy megkapja a király szerepet. Afféle fortinbrasi bejövetel.

Végül a ráadás… Milyen egy hatalmas angol szuperprodukció? Egy musical, Az oroszlánkirály. Szupernek szuper az előadás monumentalitását illetően. Rengeteg szereplő játszik, állatok tömkelegét vonultatják föl, mozgást imitálnak báb- és valódi embertest mozgatásának ötvözésével. Élő a zenekar, szemmel láthatóan dinamikus karmesterrel; és a világítást, illetve a fény-árnyék technikát is mesterien használják. Általában az énekesek is jók, a gyerekszínészek ugyan még gyerekesek, de a maguk nemében belőlük is profizmus árad. Szép beszéd, érthető artikuláció (ahogy az előadások többségében!) – csak a mű és a műfaj nem tud hozzám közel kerülni. De hát, aki sznob, nézzen csak Oedipust.