bezár
 

színház

2008. 11. 04.
Jelenetek a londoni színházi életből
Magyar dramaturg-hallgatók a kulisszák mögött
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Jelenetek a londoni színházi életből A Színművészeti Egyetem másodéves színházi dramaturg osztálya egyhetes londoni tanulmányúton vett részt. Kíváncsian vártuk, milyen lesz – még ha csak egy szűk szelete is a brit színháznak és színjátszásnak. Az út alapvetően kétféle szakmai programot ígért, ennek megfelelően az először a színházi személyekkel: dramaturgokkal, rendezőkkel, drámaírókkal folytatott beszélgetéseket elevenítjük fel, a beszámoló folytatásában pedig a színházi előadásokról lesz szó.

Szkéné színház

(még a Színművészeti előtt, a reptérre indulás perceiben)
- (viccből) Mindenki ellenőrizte útlevele érvényességét? Úristen! Nem hiszem el…
- Mi történt?
- Nagyon durva. Jól látom?
- Mi van, Dini, mi a baj?
- 2008 június…
Kis kerülő haza a személyiért, de elértük a gépet.

Sok ám a hasonlóság a magyar színházakkal. Nekik is anyagi gondjaik vannak, főleg most, hogy az állam az Olimpiára tesz inkább félre – amire több helyen is panaszkodtak. És náluk is gond egyebek közt, hogy a bábos nem ért a zenéhez, a táncos a szöveghez, tehát nincs átjárás az ágazatok közt.

Úgy tűnik, hogy az angol színházi emberek jelentős része hivatalból évi több ezer kortárs drámát olvas (neve is van: script-reading, vagyis ’szövegkönyvolvasás’ – ezt csinálta annak idején Osborne és Pinter is –, s ahol megbeszélik az olvasottak tanulságait, az a script-meeting, azaz ’szövegkönyv-találkozó’), és próbálja eldönteni, hogy jó-e, melyikkel érdemes foglalkozni, melyik ifjú titánt érdemes felkarolni. Ha konkrét színház dramaturgjáról van szó, akkor kérdés, hogy melyik drámát mutassák be, ha ügynökségről, akkor hogy az adott talentumot mely intézménybe nyomják be. Hihetetlen mennyiségű pénzt raknak abba, hogy egy szerző üljön és írjon. Kap irodát, számítógépet – és akkor ott ír. A különböző szakértők pedig totális magabiztossággal és módszerükbe, szakértelmükbe vetett hittel hirdetik, melyik a jó darab, melyik a közhelyes, rossz.

Csak éppen Mel Kenyon, a Casarotto Ramsay Agency egy tagja – ő fedezte fel Sarah Kane-t, Dennis Kellyt (After the End című darabja megy a Merlin Színházban) vagy azt a Mark Ravenhillt, akinek Shopping and Fuckingját már régóta láthatjuk Budapesten – porig aláz egy művet. Másnap ellenben a Royal Court literary managere (ez a dramaturg angol megfelelője, bár munkaköre inkább az olvasás, szervezés, mint a színpadra alkalmazás, ahogy nálunk van) sejthetően ugyanannak a darabnak a hihetetlen közönségsikeréről számol be. Igaz, szíve mélyén elismeri a darab „értékét”.
Royal Court
Kifejezett intézmények, stúdiók alakulnak arra, hogy a fiatal írókat tanítgassák, segítsék, műveiket jobbítsák. A National Theatre stúdiójában fiatalok fejlődését, előbbre jutását segítik, helyet adnak ifjú íróknak, sőt rendezőknek, hogy próbáljanak, tanuljanak. Paines Plough nevű produkciós iroda írást tanít általuk tehetségesnek, ígéretesnek vélt szerzőknek. Beszélgetnek velük, szerintük nem a tanácsadás a lényeg, hanem hogy közösen kiderítsék, mi miért nem működik egy darabban, mi a probléma – mondták ezt egyikünk kérdésére, hogy végül is ők honnan tudják, hogyan kell írni (két rendező és egy fiatal író volt jelen). A rendező hölgy azt is tudtunkra adta, hogy ügynökségtől még soha nem kapott jó darabot. No, akkor mi is ez a bizonyosság a Casarottóban, hogy kiválasztják a jót? Vagy a rendező asszony nem ért hozzá?
National Theatre
A gond persze nem ezzel van, hiszen különbözhetnek ízlések, célok, lehet mást jó műnek tartani. A probléma alapja számomra végig a megkérdőjelezhetetlenség, a totális alázathiány. Ennek volt csúcspontja a RADA (Royal Academy of Dramatic Art – színművészetiszerűség) egy tanára, aki kizárólag a hallgatók saját írásain keresztül tanítja, dolgozza ki nagy precizitással a karaktereket, és játszatja el velük. A kérdésre, hogy mit csinálnak, ha egy darabnak épp az a lényege, hogy nincsenek benne karakterek, frappánsan válaszolt: az Egyesült Királyság színháza karakter alapú. Egyébként alapvetően Sztanyiszlavszkijra hajaz a módszere, melynek ismerete és szeretete nagyszerű, alkalmazása azonban kissé elmaradottnak tűnik. Náluk nincs semmiféle elméleti oktatás, kicsit hülyének is néztek minket, hogy nálunk van. Pedig talán nem baj, ha az ember nem csak a saját műveivel foglalkozik.

Persze találkoztunk sokkal reflektáltabb személyekkel is, akik legalábbis elismerték, és szembenéztek a ténnyel, hogy bizony igenis ki kell szolgálni a nézőket, sikerdarabok kellenek (mondta ezt a Royal Court már említett dramaturgja annak teljes tudatában, hogy a nem sikerdarabok adott esetben értékesebbek), illetve az anyagi támogatáshoz be kell bizonyítaniuk művészetük létjogosultságát – ami ezek szerint önellentmondás.

Tehát a gyakran tapasztalt alaptalan pökhendiség és az önmagukat már nem rokonszenvesen, hanem nevetségesen komolyan vevők mellett rengeteg nagyon is szimpatikus törekvésről hallhattunk. Kifejezetten fantasztikus a Young Vic Színház kulisszái mögött látott próbarend három fogalma: a Caption performance, ami – mint kiderült – az az előadás, amelyen feliratozzák a dialógusokat a rászorulóknak; az audition performance-en fülhallgatóba mondják a szöveget. A touch tours pedig – ez a kegyelemdöfés nekünk – pedig egy séta az előadás előtt, amikor is a vakokat odaviszik a színészekhez, megérinthetik őket, érezhetik jelmezüket, alakjukat, a díszleteket, hogy aztán könnyebben elképzeljék a látványt.
Young Vic
Viszont nagyon visszás ez a „new writing” (’új írás’: mostani darabok szűrése és bemutatása) mánia. Nyilván csak nagyon-nagyon kevés általam olvasott kortárs brit dráma alapján sejlik fel egy érzés, hogy azért nem biztos, hogy annyira nagy művek ezek. Illetve az az alapvető víziója az embernek, hogy nemcsak Euripidészről, Racine-ról és Kleistről nem vesznek tudomást, de mintha annak sem lennénk tudatában, hogy Shakespeare hazájában élnek. Az, hogy felszínen tartják a kortársakat, nagyon is értékelendő, a gond, hogy nem biztos, hogy jók a darabjaik, míg a fent említett klasszikusoknál jó rá az esély. A friss művek pedig akármilyenek is, egyesek szerint legalábbis, még mindig érdekes lehet, ha jó vagy izgalmas az előadás. Én azonban egyrészt nem ezt tapasztaltam (inkább valami stílus- vagy szerkesztésbeli bravúrt olvashattunk/láthattunk, mint egészében véve kiemelkedően nagy alkotásokat), másrészt nem tartom bajnak, ha az alapanyag is említésre méltó. Bár ha évi 365 rádiójátékot leadnak – saját bevallásuk szerint nagy része rossz –, talán nem is kell csodálkozni.
Shunt Vaults
Mindenképp megemlítendő a Shunt Vaults nevű hely: kis alagútrendszer nyílik a metró London Bridge megállójából, régen borospince volt, most alternatív kulturális központ, ami bárként és előadóhelyiségként egyaránt funkcionál. Hangulatos, kreatív, változatos. Szól a zene, kiállítás, installáció, fények, játékosság. Mischa Twitchin, a tíztagú csapat vezetője elmesélte, hogy egyszer meghívták őket játszani a Nemzetibe. De hiszen ez nevetséges. Mit tudnánk mi kezdeni a Nemzetiben?


(Folytatása következik)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

Interjú Kelemen Kristóffal pályakezdésről, munkamódszerekről, dramaturgstátuszról, külföldi tapasztalatokról
színház

Érinthetetlenek Érinthetetlenek
Opera a karanténból: Stanisław Moniuszko Paria című műve a poznani Teatr Wielki előadásában
színház

Színház a koronav végén (3) Színház a koronav végén (3)
Artus, Kovalik Balázs Társulata, Mozgó Ház*
Színház a karanténból – Kincses sziget a londoni National Theatre-ből

Más művészeti ágakról

Mire ez a nap véget ér – könyvbemutató
Az első Veszprém-Balaton Filmpiknikről
irodalom

A 91. Ünnepi Könyvhét prospektusa A 91. Ünnepi Könyvhét prospektusa
Digitális Könyvhéthez digitális prospektus
art&design

Létjel-aktualizáció Létjel-aktualizáció
A magyar performansz története 1966–2018 (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés