Tíz éves lett Sophia Coppola egyik első filmje, a 14 perces Lick the Star. A filmet két részletben tudjátok megnézni:





Chloe, a “királynő” története fekete-fehérben, gazdaságosan adagolja az amerikai gimnázium autentikus hangulatát 1998 trendi, punkos gitárzenéivel fűszerezve, és a tanulás helyett a társas érvényesülési modelleket elsajátító tinik hányattatásait a szövevényes, de mindig kegyetlen, kizárólag külsőségeket díjazó népszerűségi és hatalmi rendszerekben elhelyezve. Chloe ráérez a hatalmi beszéd ízére, és gátlástalanul meglovagolja a sikert. Előnyös adottságaira hagyatkozva mindaddig diktál, amíg egyik hadművelete, a címbe foglalt “titkos” akció ellene nem fordul.

A rövidfilm, amellett, hogy minden ízében trendi, kölykös, és népszerű – vagyis olyan, mint Chloe maga – a főszereplővel ellentétben nem veti el a sulykot, és domináns szerepét nem a hatalom öröméért, hanem a rendszer átvilágításáért veti latba. Megmutatja, hogy a népszerűség, az információtitkosítás, az agresszió, a ranglétra és az összes kulcsfogalom, amelyre a hatalom nyelve ráépül, végletesen ambivalens. Chloe automatikusan mindig az erő politikája mellé áll, s épp ez az egyoldalúság teszi sebezhetővé - derül ki a történelemórán, amikor pusztán reflexszerű szívatásból rasszista megjegyzést tesz egyik osztálytársára.
A Marie Antoinette, a The Virgin Suicides (Öngyilkos szüzek) és a Lost In Translation (Az elveszett jelentés) harmadik generációs Oscar-díjas rendezőjének ma is üde és fiatalos alkotása a sztár, a “nyalás” és a visszafordítás fogalmainak elmozdításán keresztül magabiztos, egzakt és invenciózus értelmezést nyújt át az erő paradox természetéről.