Ugyan a lakodalmas folk szekcióba nem illeszkedik szervesen, ám az elblackesített őstisztelő metál színtér kétségkívül legjelentősebb előadója a különösen igényes zenéjéről híres viking metál Månegarm, Svédországból: a hegedű plusz gitárok felállásban koncertező együttessel kezdődött minden. És itt nem csak a Heidenfest hazai (és egyben legutolsó) állomására gondolok, hanem arra a szellemi mélyrepülésre is, amit a mulatósmetál ötök bemutattak ezen az esten.
 

Mielőtt belemennék az est történéseinek elmesélésébe, néhány mondat a klubról: az E-klub bezárásakor keletkezett űrt a K2 töltötte be, amikor megvásárolta a klub régi helyét, majd Diesel néven idén ősszel ismét beüzemelte – a kezdetekhez hűen, ismét a rockos/alternatív közönség jöhet hódolni a kedvencek koncertjén. Mondjuk a hely, nevéhez hűen helygazdálkodás szempontjából is éppúgy nem volt hatékony, mint a diesel a benzinhez képest a teljesítmény függvényében: a legaktívabb rajongók a koncertterem színpad előtti, süllyesztett részén zsúfolódtak össze, a közönség másik felét kitevő többiek pedig a hátsó emelvényen toporogtak.

Månegarm  - Sigrblot

Újabb analógiával élve, a Månegarm olyan, mint kard kovácsolásakor a fémizzítás: a zenei nyersanyag sercegve, fémesen karcos sikollyal lágyul meg, nem tudva eleinte, hogy pontosan milyen formájúvá váljon majd. Van egy blackes massza, amiből az ember eleinte csak az éneket és a cakkosan pörgő gitárokat veszi ki, aztán egy ponton a recsegés mögül előtűnik a viking harcos él, végül berobban a fülbe a hegedű, majd minden összeáll. Ez a viking black nem kifejezetten melodikus, ellenben kiváló megközelítése annak az őstisztelet-problémának, amit a folk metál kerülget. Ez természetesen a hagyományőrzés és a metál ügye: miért foglalkoznának emberek a 21. században azzal, amit közvetett őseik tettek 2000 éve? Miért jó szekercékkel és kerek pajzsokkal rohangálni mesterségesen kreált ál-csatatereken? Miért olyan jó az, ha az ember többszáz üvöltöző-hadonászó műbarbárral játssza az óidőket? A Månegarm paradox válasza: mert ez metál dolog!

Higgyük el, tíz percnyi Månegarm hallgatás megvilágít mindent: olyan erejű regresszív hangulat árad belőle, hogy ha tehették volna, a normannok kürtök helyett biztosan erre perzselték volna fel Nyugat-Európát – minden asszonyt megerőszakolva, minden udvarházat feldúlva - persze szigorúan Tor üdvére. Sajnos, jó húsz perc és ehhez mérten masszív vastaps után az együttes levonult a színpadról. Belegondolva, hogy utána még négy nagyon hasonló zeneiséggel operáló banda adta tiszteletét a feszten, nincs értelme hőzöngeni – lesz még itt gajdolás bőven...
 

A Catamenia furcsa formáció számomra – most a szó negatív felhangjával. Egy ismerősöm szerint az a Catamenia, ami a Heidenfesten fellépett, már rég nem az a formáció, amit Finnországban alapítottak, még '95-ben. Számos generációváltás után, a zenészek sokadik hullámában már csak egy régimotorost, nevezetesen az együttes (egyik) alapítótagját, Riku Hopeakoskit köszönthettünk a Catameniában – plusz egy sor új arcot, akikkel állítólag még csak nem is találkozott a 2005-ös hazai közönség.

Úgy tűnik, ez nem sokakat zavart, mert a színpad előtti csápolás-mulatozás a Catamenia alatt sem hagyott alább – kivéve persze az emelvényen ácsorgó kevésbé lakodalmas metálrajongókat, akiknek a mostani felállás inkább csak amolyan halvány árnyéka volt az ezredforduló környékén létezett együttesnek. Erre nyílván rátett az is, hogy az igényes rajongó jobban szereti a komolyabb, zeneileg is értő hangulatkoncerteket – márpedig amit a Catamenia alatt láthattunk, az egyszerű bohóckodás volt.

Kedves gesztus a zenekarok részéről, ha egymás produkcióját segítik, összedolgoznak 1-1 szám erejéig, de egy idő után idegesítő volt „cigánykerekező”, félrészeg folk metál zenészeket látni a színpadon – úgy tíz percenként. Volt, amikor csak egyszerűen mókás zsákruhákban jelentek meg későbbi (vagy éppen korábbi) együttesek tagjai, volt, amikor nőnek öltözve, vagy csak egyszerűen beterpesztettek, gitározást tettetve… nekem nem jött be (bár mint mondtam, a szubkultúra legalább annyira sör-, mint zenealapú, szóval a humor fokmérője itt a véralkoholszint).
 

A bohóckodás folytatódott az Equilibrium alatt is, viszont itt már nagyon taszító volt számomra: azt talán még elviseltem volna, hogy az együttes tagjai alsónadrágban vonulnak be (különösen a szemrevaló basszusgitáros lány miatt), de az már egyenesen vérlázító volt, hogy a koncertet a klub lejátszójáról playbackelték. Jó, annyira nem háborodtam fel, elvégre ez a műfaj a metál popja - de azért mégiscsak pofátlanság volt a dobost leküldeni a színpadról (pedig az első számnál a Finntroll énekese bohóckodott a szett mögött)!

Értelmetlen a zenéről beszélnem, hiszen ezzel az erővel otthon is meghallgathattam volna: egész jó folkos beütésű sörmetál, bár az egzotikus hangszerek száma igencsak konvergál a nullához. Nagy erénye viszont a helyenként különösen jól eltalált dallamokkal való operálás - ha tisztességesen, élőben lett volna előadva, illetve nem rondított volna bele a produkcióba az öt percenként felvonuló, hülyéskedő zenészbagázs, akár még élvezetes is lehetett volna. Így simán égő volt.


 

Az svájci Eluveitie ellenben pont azért jó, mert az eltalált dallamok mellett több, más műfajokban szokatlan hangszert használ: a banda soraiban hegedűt (pontosabban „fiddle”), dudát és tekerőt is látni, nem beszélve a sípokról, valamint a néhány számban megszólaltatott mandolinról. Érdekes, hogy az együttes a pogány/folk jellegzetes motívumait nem a károgós, reszelős blackkel vagy a gyors, pattogó speeddel vegyíti, hanem melodikus death metallal. Így az ének nem krákogós vagy reszelős, hanem rekedtes és elhaló, a zene ritmikája, dallamvilága pedig ugyan barbár szeleburdisággal, de feszes, csataszerű.

Az Eluveitie az előtte lévőkhöz képest nem csak „szakmailag” nyújtott jóval többet, hanem a hangulat is sokkal illőbb volt egy pogány/folk fesztiválhoz: a tradicionalista imázshoz még metálon belül is illik tradicionális hangszereket használni – a hangzás csak így lesz igazi. Ettől persze nem veszett el a hangulat; sőt, sokkal lagzisabb (lagzis metálabb) volt az összhatás, mint az előző órákat összesítve.
 

A következő fellépő – amely technikailag hasonló zenét játszott – dallamvilágát, hangulatát, mondanivalóját, előadásmódját és imázsát tekintve valami egészen mást hozott ki ugyanebből a műfajból. Az est legprimordialistább bandája a Primordial volt.


 

Az ír együttes csak félig-meddig folk, és nem is teljes egészében metál: egyszerre hasonlít a funeral doomra és az apocalyptic folkra, ám egyikre sem igazán. Lehelletnyire funeral doomos, mert a számoknak nehéz, fojtó, idők előtti légköre van, témáihoz illően mintha a történelem ülne a riffeken. Emellett kicsit hajaz az apocalyptic folk együttesek (különösen a Sol Invictus) elveszés/beleveszés/eltűnés hangulatára, ám lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás – tény, a hangulat nagyon hasonló volt. Hogy tudatos közelítésről van szó, vagy sem, nem tudni. Mindenesetre a Primordial a színtér (már ha be lehet illeszteni a fenti együttesek sorába) páratlanul egyedi zenei zsenije, a közönség értőbb fele őket várta legjobban.

Persze a többiek is örülhettek, hiszen a bozseválás után egy kis változatosság jött: és végül ez is zúzott, szóval csápolni, gajdolni itt is lehetett. A közönség zömének koncertélménye nem az együttes már-már spirituális történelem-zenéjének átélésétől lett felejthetetlen, hanem az énekes hol röhejesen bohócszerű, hol a végletekig elvetemült színészkedésétől (itt hozzátenném, hogy a Rettenthetetlenből lenyúlt arcfestés inkább vicces; s ha a zene nem lenne olyan jól megkomponált, valószínűleg elcsúszott volna a középszerű black metál irányba). Sajnos, az előző együttesek már igencsak illuminált állapotban lévő tagjai itt is többször fellopakodtak a színpadra, hogy belerondítsanak a produkcióba – amit, néhány bajtársias vigyort és vállveregetést leszámítva úgy tűnt, az együttes tagjai sem vettek jó néven.
 

Mint mondtam: a folk metál tulajdonképpen hagyomány, azaz népzene és sör, vagyis metál. Itt az ideje, hogy az őstisztelő korona után egy sörkoronát is kiosszak: az est legfőbb dáridósa a finn Finntroll volt.


 

A Finntroll a világ legismertebb folk metál formációja. Zenéjük egyaránt csemege a fiatal metáltiniknek és a tapasztaltabb folk/pogány zenék szerelmeseinek. A legfőbb oka mindennek a zene egyszerű befogadhatósága: a jazzes finn humppát vitték át blackes, folkos alapra. Ettől lesz a zene dallama olyan fülbemászó, táncra késztető – és akkor még nem beszéltünk az együttes humoros oldaláról. A Finntroll „a trollok humpa metál-zenéje”: az együttes mesés, fantasy-s világának középpontjában a troll áll, a legtöbb számban őt halljuk megszólalni - az énekes hangján. Egyes dalokban a barlangban halljuk hőbörögni, máskor az erdőben mormog, de vannak tételek, ahol kedélyesen gajdol és így tovább: az összhatás elképesztően komikus, a sörmetál imázzsal együtt pedig egyenesen önparodikus (persze sokan jegyzik meg: mindez csak viszonyítás kérdése, elvégre az utca emberének a Finntroll még mindig erős, nem úgy, mint a keményebb metálzene rajongóinak).

Élőben valahogy többet vártam volna. A Finntrollt mindig mosolyogva hallgattam, a koncerten viszont másként éreztem: kövér, cupákos-bibircsókos barbárok helyett egy magas, sudár – mármint a női koncertezők szerint – jó testű énekest és néhány mérsékelten vicces arcfestékkel trollá varázsolt gitárost, illetve szintetizátorost kaptunk. Egy-két halvány mosoly volt, több elnyomott kuncogás (itt most kivételesen jól állt a bohóckodás), de nem éreztem olyannak, mint a lemezeken. Sebaj, a számok hibátlanul szóltak, a közönség jól érezte magát, az összeboruló-búcsúzkodó vég odaillett, a többi pedig ugyanúgy megvolt az előző produkciókban.

Azt hiszem, nem véletlenül magasodott ki a Primordial a többi előadó közül: klisémentes és még a metál popján belül is antipop (vigyázat, csúsztatok!), nem egyszerűen sörlengetésről és egyetlen hangulatos gitárriffről szól a zenéjük. Mindazonáltal a sörlengető lakodalmas folk együttesek előtt is emelem kalapom, elvégre ezt a riffet is nehéz megtalálni. Szóval: mindenkit szeretettel várunk vissza jövőre!