A kamaszlányoknak – kivéve néhány szerencsésebbet – nagyon gyakran van gondjuk az önértékelésükkel. Egyre jobban vágyódnak a fiúkkal való – na persze nem a gyerekes, „hülye” osztálytársak, hanem komolyabb, felnőttesebb, gyakran csak elképzelt fiúkkal való – kapcsolat után, de közben tartanak is attól, hogy milyen lenne egy ilyen viszony. Azt hiszem, az se ritka, hogy a kamaszlány úgy érezze, valami nem stimmel vele, valamiben más, mint a többiek – akármilyen zenei, öltözködési irányzatot követő csoport tagja is, akár nagy baráti köre van is, akár csak egy-két emberre számíthat. Hát ilyen Bella Swan is, az Alkonyat nem kicsit beszélőnevű főhőse, aki lágy hangzású keresztnevében hordozza a „szép”-séget, vezetéknevében pedig a fenséges, tiszta, sajátjait védő és – ahogy azt Csajkovszkijtól tudjuk − néha nagyon is elesett „hattyú”-t. Tizenhét éves kamaszlány, aki új városba költözik, s – bár gyorsan talál magának barátokat – különcként könyveli el saját magát, szeret kívülálló maradni.



És ezzel el is érkeztünk arra a pontra, ahol vitatkoznék a kiadóval, amely tizenhat év felett ajánlja Stephenie Meyer könyvét. Tény, hogy van egy borzongató, kissé nyomasztó hangulata az Alkonyatnak, amely miatt nem gyerekmese, és az sem elhanyagolható, hogy a könyvben igen nagy mennyiségben van szó a halálról, de mégis, azt gondolom, hogy a tizenegy-tizennégy éves lányok azok, akiknek igazán szól ez a könyv. (Ez persze nem jelenti azt, hogy egy álmodozásra hajlamos tizenhat – vagy akár huszonhat – éves lány ne élvezhetné.) De leginkább a kiskamaszok szeretnének már idősebbek lenni, s a felnőttkor határa, a tizenhét-tizennyolc éves kor az ideál a szemükben. És már szívesen álmodoznak egy fiúról, pláne egy különleges fiúról – legyen az híres ember, az iskola leghelyesebb és legmegközelíthetetlenebb fiúja vagy csak kitalált személy. Ugyanakkor a történet éppen annyira visszafogottan kezeli a szexualitást, amennyire az megjelenhet egy serdülő lány fantáziájában – tudja, hogy létezik, de valójában még csak az ölelkezés és legfeljebb a csók vonzza. Jó néhány jó fantáziájú tizenegy-két éves lány ír az asztalfióknak az Alkonyathoz hasonló történetet, amelyben ő, a csaknem felnőtt nagylány független, a szülők alig szólnak bele a mindennapjaiba, minden előforduló fiúnak tetszik, s a legvonzóbb még bele is szeret. S hogy mennyire el is találja ezt a korosztályt a történet, arról bárki meggyőződhet, aki a Magyarországon a könyvvel egy időben megjelent, pillanatok alatt kasszasikerré vált  Alkonyatból készült filmet akár egyszer is végignézte egy zsúfolásig megtelt moziteremben, körülötte tizenkét év körüli lányokkal, akik egy emberként sóhajtottak fel Edward (Robert Pattinson) legcsábosabb mosolyait látva, s megjegyzéseik alapján nem csak a filmet látták sokadik alkalommal, hanem a könyvet is többször átnyálazták már.

Ha pedig tizenegy-két éves lányunk kezében látjuk az Alkonyatot, talán nem is annyira meglepő, hogy a kritikusok egy része felszólal Bella elesettsége ellen. Hiszen tény, hogy a történet főhősnője nem túrázik túl jól, nem sportos, elájul a vér látványától és olyan gyakran kerül veszélyes helyzetekbe, hogy úgy véljük, ezek után az a minimum, ha a sors kirendel mellé egy szőke herceget, hogy mindig megmentse. Azonban nem értek egyet Nagy Boldizsárral, aki a Csodaceruzában megjelent kritikájában megjegyzi, Bella önállóságát feláldozó, megalázkodó viselkedése talán már az emancipált nőkép elvetése lenne, s azért olyan sikeres, mert titokban vagy nyíltan sok lány szeret(ne) gyenge lenni. Tudjuk, hogy ahány könyv, annyi karakter, és vagány lányok bőven akadnak az aktuálisan kedvelt gyerekirodalomban – nézzük csak meg Philip Pullman könyveit, vagy az Alkonyat hírnevével vetekedő Harry Potter sorozat lánykaraktereit. Az Alkonyat Bellája másért lett gyenge. Tény, hogy ez a főhősnő egy báb, de ez azért jó, mert így a kamaszlány könnyedén behelyettesítheti magát Bella helyére – ugyanis ez a történet, mint minden ilyen, fejezetekbe összefűzött álmodozás, olyan, mint egy virtuális barbie-baba: bár valaki másra vetíti ki, az olvasó mégis beleképzelheti, eljátszhatja saját magát ebben a románcban. És megtehetjük, hogy nem veszünk a gyereknek barbie-t, mert így akarjuk alakítani az énképét, de akkor úgyis kölcsönkéri majd a szomszéd lányét. Inkább tanítsuk meg, hogy helyén kezelje ezt is, s a többi játékot, meg a valóságot is. Mert a kamaszlányok játszottak, írtak ilyen történeteket évekkel ezelőtt is, s írni fognak azután is, hogy az Alkonyat-széria lecseng.

Be kell ugyanis látnunk, hogy nincs semmi olyan eget rengető Stephenie Meyer könyvében, amelyet ne találhatott volna ki egy-két jó fantáziájú tinédzser lány. Maga a történet kevés kunsztot rejt, már csak azért is, mert elsősorban arra a tényre koncentrál, hogy Bella és a kibírhatatlanul gyönyörű vámpírfiú, Edward egymásba szeret, pedig az ilyesmi nem szokás. Meyer vámpírjai egyébként igazán szerencsések: a napra csak azért nem mehetnek ki, mert gyémántszerűen csillog tőle a bőrük, nem kell hát nappal aludniuk – se koporsóban, se máshol –, helyette járhatnak az emberek közé, mert kellő önuralmat képesek gyakorolni, s így aztán saját döntésük alapján csak vadhúst esznek, amitől ugyanúgy jóllaknak, de közben mégis erősek, gyorsak és pokolian vonzóak. Lestat tehát biztosan sok mindenért irigyelhetné Edward családját, de azért az váratlan fordulat még nekik is, hogy a magányos fiatalember beleszeret a szerencsés Bellába, s nem öli meg – helyette azonban többször is megmenti az életét. Még a ködös szerelmi történetet kissé felpörgető akció a könyv utolsó harmadában sem olyan mérvű, amelyet ne tudott volna egy tizenkét éves író is kitalálni.

Amitől mégis többnek mondhatjuk az Alkonyatot az interneten tucatjával megtalálható, lelkes kislányok írta könyveknél, az az a profizmus, ami a felnőtt író és a kiadó mögött áll. Némi dramaturgiai érzék – bár néhol kissé lelassul a románc – és jó megfogalmazás az, amelyet az írónő a gyerekekkel szemben fel tud mutatni. Na és a hibátlan helyesírás és párbeszédszerkesztés, amely az interneten publikáló gyerekek közül alig néhányra, de sajnos nem is minden magyarországi kiadóra jellemző. Nagy örömmel vettem tudomásul azt is, hogy bár egyes szám, első személyben készült a történet, mégsincs tele szlenggel, csupán egy-két „naná” került bele, az is főleg a párbeszédek környékére. Egyedül egy helyen szúrt szemet a „ledöbben” kifejezés, amely sajnos egyre több helyen hódít teret a „megdöbben” helyett, de ez még igazán nem sok. Stephenie Meyer könyve éppen azt nyújtja, amire az olvasók vágynak, és hatásán csak rontana, ha eltúlzottan próbálna igazodni nyelvezetében is a fiatalokhoz. Az Alkonyat tehát éppen az, amiről holdvilágos éjszakán álmodik, akinek erre hajlama van – szerezze be, olvassa el bátran, akár tizenkét, akár huszonkét éves. Élvezni fogja azt a pár órát, amit rászánt.


Stephenie Meyer: Twilight – Alkonyat
Könyvmolyképző Kiadó, 2008
Ford: Rakovszky Zsuzsa, 502 o, 2999 Ft