Mindenekelőtt azonban néhány szót a koncert helyszínéről és az esemény körülményeiről. A Syma alapvetően jó és tágas hely, három különböző méretű csarnoka alkalmas arra, hogy nagyobb buliknak terepet biztosítson. Ugyanakkor az a trehányság és felkészületlenség, ami ezúttal is egy Syma-buli szervezését jellemezte, egész egyszerűen tarthatatlan – és sajnos tipikusan magyar. Jellemző, hogy míg tőlünk nem is olyan messze, Bécsben csípőből megcsinálnak és lebonyolítanak egy zökkenőmentes és nyugodt bejutással járó, jól felépített, időrendet tartó többfellépős estét, addig hazánkban a tétova tanácstalanság és bénaság jellemzi továbbra is a kivitelezést.

Mert azt az – egyébként kissé meglepő módon – nagy létszámú közönséget (mintegy kétezer embert), mely összegyűlt a csarnok bejáratánál, a bejuttatás körülményessége miatt addig sikerült várakoztatni és hergelni, mígnem a nyitó csapatról, a Diablóról csaknem mindenki lemaradt. Ráadásul a kellemetlenkedő, ostoba, kettőig számolni nem tudó kopasz beengedők tovább cukkolták az amúgy is – jogosan – egyre türelmetlenebb közönséget a fölösleges vissza-visszalökésekkel, az inzultációszámba menő végigtapogatással és a táskák kipakoltatásával. „Tuskó paraszt rokkerek, húzzátok meg magatokat” – kábé ez volt a sugallt üzenet, miközben a maximum három foggal rendelkező „biztonságiak” azok, akik aligha tudnák elolvasni saját munkakörük leírását.

Persze, odabent a ruhatárak megteltek, az utolsót a folyosó végére helyezték, előtte kilométeres sor, csak hogy az órás beengedési ceremónia és a lekésett nyitóbanda után a soron következő Cannibal Corpse-ra se érjen oda senki. Én magam maradtam hát kabátban, s épphogy egy sört tudtam venni, a Kannibál Hullák már a színpadon álltak.

Szerencsére a megszólalás és a koncert intenzitása feledtette a kényelmetlenségeket. A kőkemény, kíméletlen és sajátos death metált zúzó kultikus horda új, a napokban megjelent albumával, az Evisceration Plague-val turnézott, melyről el is nyomták a hagyományosan kapkodós, agresszív nyitó tételt, a Priest of Sodomot, illetve a zseniális, lassan, de kegyetlenül hömpölygő címadót. Ez utóbbi egyébként ékes bizonyítéka annak, hogy George „Hulladaráló” Fisherék nemcsak aprítani képesek, de szépen kidolgozott, hangulatos, ugyanakkor végtelenül súlyos dalokat is kiváló érzékkel írnak s vezetnek elő. Ez a tipikusan a Cannibal Corpse-ra jellemző, a visszafogottan menetelő, már-már doom-os riffekre és tempókra építő death a zenekar mai ízlésvilágának legjobb példája: itt már nem az a lényeg, hogy szélvész tempóval és torokszaggató üvöltésekkel-sivítozásokkal leszedjék a hallgató fejét, hanem hogy az alapvetően a komor, súlyos, lassabban zakatoló témákkal teremtsenek atmoszférát.

Mindez magára a teljes koncertre jellemző volt; több olyan tétel került elő, melyek – lassabb, menetelősebb tempóiknál, nagyívűen megkomponált riffjeiknél fogva – inkább a hangulatra helyezték a nyomatékot. Persze, fejrázás és darálás így is volt bőven: az olyan „kultslágerek”, mint a koncertet nyitó Time to Kill is Now, a koraibb időket idéző Make Them Suffer vagy a Devoured by Vermin (lásd a klipet alább, csak erős idegzetű, de megfelelő humorérzékkel megáldottaknak), illetve a cikk címében is idézett Hammer Smashed Face lelkes bólogatásra késztette a rengeteg Corpse-fanatikust.

A megszólalásra természetesen nem lehetett panasz – valamennyi hangszer hengerelt, a sound pedig az utóbbi CC-lemezek jól eltalált, mély, de azonnal felismerhető hangzását hozta. Ez egyébként az új lemezen, a már említett Evisceration Plague-n is nagyot üt, amint a borító sem utolsó – hiába, buffalói barátaink még mindig perverz vonzódást éreznek a viccesen kivitelezett gore-horror témák iránt.


Zárásként – ezzel kapcsolatban – annyit jegyeznék meg, hogy ezt a fajta, belezős-darálós horrorba csomagolt halálmetált a mai napig nem veszi be a „kifinomult” konzervatívok gyomra. Németországban például a zenekar a mai napig nem játszhat koncerten az első néhány lemezéről (mintha ez valóban számítana bármit is), akik pedig végignézik egy-egy klipjüket vagy meghallgatják zenéjüket és szövegüket, azonnal elmebeteg bolondnak bélyegzik őket, akik a saját anyjukat is megölik. Pedig a Corpse igazából – zenéjének profizmusa és technikai komolysága mellett – jócskán paródia, görbe tükör is egyben. Egy érzékeny tekintetű hallgató/olvasó hamar rájön, hogy a „kalapáccsal szétvert arc” mögött egy bambán bámuló Tom néz ránk a Tom és Jerryből, alkotói pedig viccesen-ironikusan túlzó, jó humorézékű brigádot takarnak.

De, hogy hűek legyünk szerelmünkhöz, a kemény gitármuzsikához, villákat a magasba, és METÁÁÁL!, fuck yeah.


Children Of Bodom, Cannibal Corpse, Diablo
Budapest, Syma Csarnok („C” terem), 2009. február 7.
Jegyár: 6500 Ft.

www.cannibalcorpse.net
www.myspace.com/cannibalcorpse