bezár
 

zene

2009. 03. 20.
Rituális zaj
Empusae, Tzolk'in, Flint Glass és mások a Gödör Klubban, február 7
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Rituális zaj Időről-időre bebizonyosodik, hogy a szakrális célokat szolgáló zenék kíválóan átültethetőek extrémzenei szférákba is: a Drótanya és az Industrial Fusion csapata különleges, hibrid kortárs experimentális, illetve tribal, dark electro koncerttel nyitotta az új évet. Ezúttal olyan zenékről lesz szó, amik egyszerre hajaznak monoton sámánzenére, univerzumtágító dark ambientre és agyvelő-rezegtető, indusztriális zajzenei árra.
Két szervezőcsapat, két külön világ: egyik az alternatív művészetek (művészet-kísérletek?), a másik pedig az alternatív zenei szubkultúrák ismerője. A kettő közötti kompromisszum természetesen az alternatív (és itt most az alternatívot a lehető legtágabb értelemben illik venni!) zene, mely alkalmasint elég ingerdús ahhoz, hogy kiérdemelje a „művészi” jelzőt – legalábbis a rajongók egy része szerint. Voltam már több furcsán eklektikus koncerten, de az biztos, hogy ilyen vegyesfelvágottból kevéssel találkoztam... Lássuk a koncert két külön világát:
Ambient
A Drótanya-szekció

A Drótanya nem egyszerűen kortárs, „kísérleti” (azaz experimentális) zenei fesztiválsorozat: igaz, zenei felhozatalával már 2004 óta különleges színfolt a Gödör klubban, de sokan elfelejtik, hogy művészeti palettájának legalább ugyanennyire fontos részei a performanszok, táncművek, vetítések/videoinstallációk és az egyéb kortárs műalkotások kiállításai. Különlegessége, hogy sok más kortárs művészeti esttel ellentétben a Drótanya valahogy nem erőltetett, nem görcsösen újító és nem is törekszik arra, hogy minden mozzanatával elvont legyen – a zene és a mozgás, illetve ennek a klub egész terével való egyé válása a cél.

A magasabb fokon való megélés reményében általában a zenei produkciókat improvizatív performanszok és háttérvetítések festik alá. A közönséget persze a szokásos ücsörgős, bambulós felállásban kell elképzelni – ahogyan a Havizajos produkcióknak, ezeknek is van egy különleges előadás-érzete. Összességében annyit mondhatok: a zenei rész amolyan ’mindent bele’ olvasztótégely volt, a performanszok pedig – ki gondolta volna? – szinte már közmondásosan szabadosak...


Az első fellépő az orosz Re-Drum volt: kellemes egyvelegét hallhattuk dark ambientnek és kísérleti elektronikának, nagycsomó akusztikus (?) gitárral megbolondítva (bár mondanom sem kell: azok is visszhangosra voltak torzítva). A kiírás szerint egy másik, szintén orosz ambient projekt (Rattus névre hallgat) segédkezett a koncert létrejöttében – érdemes utánanézni, mert a színpadon ügyködő két művész elképesztő ügyességgel dolgozott össze.

Kevés sötét ízű ambientet hallottam élőben, ahol ilyen finoman fonták egymásba a motívumokat: ugyan most se jöttek be a levertség-fáradtság-csüggedtség, ill. a reménytelenség-kiútnélküliség és elnyomottság érzetét keltő betétek (maga a közvetítendő szorongós-spleenes életérzés is már a könyökömön jön ki; minden második színalatti ambient erre épít), de az összeszedettség kárpótolt. Talán pont emiatt volt egy furcsa, oda nem illő nyugodtság a zenében, nem tudom. Mindenesetre hűvös űrzenének pont jó volt.

A Re-Drum/Rattus alatt egyszemélyes performanszot láthattunk: kifejezetten érdekes, hogy mekkora a kereslet az ehhez hasonló improvizatív „vonagló-performanszokra”. Egy összeszedett, kiszámítható zenére nem nehéz előadni, ám egy, a zenész szeszélyeitől függő hangulatambient már egészen más tészta: nem is csoda, hogy annyian mosolyogták meg. Pedig azt aztán végképp nem lehet mondani, hogy a mozgás ne lett volna a zene stílusához illő: a performer dolga az volt, hogy a színpad előtti térre vetített fénysávban „kínlódjon”, de nem ám akárhogy. A megfelelő részeknél légies, időtlennek tűnő, vagy éppen nehézkes, fáradt, komor vagy felszabadult, etc. érzeteket kellett átadnia a közönségnek; ez többé-kevésbé sikerült is. Bár mondom, ez egy rendkívül nehéz műfaj, szóval nagyon könnyen átmehet a röhejes hókusz-pókusz kategóriájába. Ez igazán a következő fellépés alatt vált problémává...
Rovar17
A Rovar17 olyan formáció, amit azt hiszem, felesleges bemutatnom: az utóbbi évek zajzenei estjeinek állandó fellépőjeként a legismertebb magyar noise/experimental projekt. Zeneisége valahol a fehérzajos rádió és a hűtő/mosógép/porszívó hangja között lehet, bár avatott füleknek ez jócskán árnyaltabb alakot ölt: a zene több jellegzetes témából épül fel, amelyek asszociatív hálója végeredményében komor, nyomasztó és félelmetes. A lét rettenete földöntúli zajok, morajok formájában mutattatik be: olyan elemi élmények manifesztálódnak (zenei?) hanghatások formájában, mint a mozdulatlanság, a csend (!), vagy a bénultság; mindezt egyfajta sötét, misztikus őrület veszi körül. Verdi forog a sírjában...


Az előadás zenei része most is a megszokott delejjel hatott – ahogy mondtam, az igazi gond itt a performansszal volt. Ha a kiírás nem csal, akkor Buday Enikőt láthattuk: addig a pontig sikerült hozni a zene hangulatát, ameddig a művésznő csak őrjöngött, kapálódzott (elég görcsösen, éles mozdulatokkal tette, szóval elég jól aláfestette a zene érdességét és viszont), és „táncolt”. Az utána következő ufós intermezzo viszont már elképesztő komolytalan volt: már azt hihettük, hogy a performansz véget ért, amikor lassan felkerült egy igazi bolhapiaci E.T.-maszk és egy csillogó zöld köntöske. Sokak szerint ez kellően nyomasztó volt, illett a zenéhez... nem tudom, lehet, hogy csak az én ingerküszöböm túl magas, de még egy béna sci-fi horror után is nagyon kevés a marslakós-csillagkapus kisember. Szerintem kifejezetten vicces volt. Sőt, hangulatromboló. Különösen az a rész, amikor E.T. a vetítővászon előtt haldokolt; én nem igazán értettem, ezt miért tette (bár már korábban, az őrjöngős-vagdalkozós közjáték alatt sem értettem, miért vette le a cipőjét és miért rakosgatta azt 3 percenként más helyre). De sebaj, legalább modern art...

Nem mondták be, hogy a klub másik részében ezek után rögtön egy kortárs-balett előadás kezdődik: ugyan még sikerült elcsípnem a végét, de 5 perc alapján nem tudok kellően cizellált véleményt formálni róla. Volt a mozgásnak egy nagyon erős, az előző produkciókat folytató légköre, de ezen túl nem fogtam fel sokat a látottakból. Néhányan fejcsóválva jegyezték meg, hogy „ők ehhez kevesek” – talán ez az előadás már nem volt ehhez a közönséghez illő. Mindenesetre kellően eklektikussá tette a rednezvényt.

Az Industrial Fusion-szekció

A francia Flint Glass zenei irányultságát a ’dark electronics’ jelző szemlélteti a legjobban: sok sötét élményt keltő ambient (megpróbál absztrakt érzéseket, hangulatokat átadni az asszociatív zajokkal) elemmel hígított, plusz ritmikus noise alapokra rakták össze – persze az én fogyatékosságom, de én a koncert előtt, otthoni hallgatás közben nehezen tudtam elképzelni, hogy erre emberek tényleg táncolnak. És mégis: élőben a zene tribal éle nagyon karakteresen az ambient elé ugrik. Kétségkívül itt mutatkozott meg a legnagyobb különbség a koncert két világa között: az előadásszerű fellépések után ez amolyan ’diszkószekció’ volt.

Nem meglepő módon a Flint Glass is a lovecrafti univerzum légkörét használja a zene ritualitásához: a legszembetűnőbb jellegzetesség az ilyen formációknál az, hogy a zene ambientes síkja amolyan ’vasárnapi okkultista’, a tribal/rhythmic noise síkja pedig ehhez mérten démonidéző mantra. Nincs ezzel semmi baj, mert a kellően súlyos atmoszféra kellően baljós benyomásokkal lett összerakva, de hát mégiscsak ez folyik már a csapból is... (tudom, nekem semmi sem elég jó, de hát ha egy téma unalmas, akkor unalmas...)


A belga Empusae ugyanezen az ösvényen halad, ám valami egészen mást hoz ki a zenéből: a dark ambient árnyas, homályos dimenziója és az industrial érdes ’ráspolydimenziója’ itt szinte egymásba olvad. Érdekes, hogy itt elég jól elkülöníthető a háttéré zsugorított industrial-ambient massza és a tribal elektronika rituális síkja: rengeteg beleveszős, borult törzsi rituálé-motívummal burjánozza túl a teret, mintha valami vírus lenne, ami minden elemi parányba megpróbálná bemásolni magát. végeredményben elmerülős varázszene. Egyszer fénytelen, fenyegető ambient-ima, aztán más számokban mintha különleges mérnöki precízitással megtervezett óramű-zene lenne, már-már szakrális összhatással. A zene (rituális) zajtekervényeinek köszönhetően abszolút táncolható: íme néhány kép a közönségről!

Számunkra sokkal érdekesebb a következő fellépő: a Tzolk’in maják rituális tánca – vagy legalábbis valami nagyon hasonló, 21. századi előadásban. Ezzel együtt francia-belga zenei koprodukció az Empusae és a Flint Glass között.


Rengeteg jelzővel illetik az együttes zenei stílusát: egyesek azt mondják, ritual ambient (bár aki hallott már Nojdát, itt erősen tiltakozhat), ezzel utalva a zene önkívületi állapotba ringató, túlvilági ritualitással körüllengetett légkörére. Megint mások azt állítják, hogy dark electro: van benne valami, mert a sámántáncot elektronikus zörejek, morajok alapozzák meg. Én nem mondanám sem tribalnak, sem dark ambientnek, merthogy egy igazán rituális zene nem szintetikus, illetve az igazi dark ambient nem ’tánczene’. De a rituális, sötét elektronikus jelzővel már kiegyezek: a Tzolk’in tehát olyan túlvilági elektronika, amely a maga szervetlen ambient-rituáléjával mondhatni a 21. századi absztrakt zenei kultisták sámánzenéje.
 
Az ilyen zenéknél tényleg kézzel fogható a különbség a lejátszó és az élő koncert között: a Tzolk’in robotikus szakralitásáról csak annyit, hogy élőben lehetett igazán átélni – ez a zene nem olyan, mint a többi. A legtöbb tánczene csak az ember bőréig ér, ez azonban minden porcikájában ott van. A Tzolk’in már-már közelíti a táncot a meditációhoz. A lényeg az élet misztikus megélése – ezzel együtt a Tzolk’in komor replikáns, még napokkal a koncert után is szólt a fejemben.


Azt leszámítva, hogy a klub dizsihangulata, illetve néhány rajongó különösen röhejes allűrje eléggé demoralizáló volt, nagyon kellemes élménnyel gazdagodtunk: nem minden nap láthatunk bomlott zajszobrászokat, sámánDJket és UFO-performanszereket, az biztos. Remélem a következő közös szervezés (igen: legyen!) is hasonlóan sikeres lesz!


Fotók: Lányi Dániel
nyomtat

Szerzők

-- Sárosi Ádám --


További írások a rovatból

A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről
Jakob Bro and Joe Lovano: „Once Around The Room” koncertje a Müpában, 2023. október 26.
The Underground Jazz Scene in Budapest Today: an Adventurous Introduction (Inverted Spectrum Records 2023)

Más művészeti ágakról

Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés