art&design
2009. 04. 06.
Largo 2D-ben is macsó
Largo Winch sorozat, képregény és film összehasonlítás
Nem ritkaság, hogy egy képregényhőst a vásznon látunk viszont, a Marvel-figurák például szinte mind bejárták ezt az utat. Sokkal ritkább, amikor egy sorozat főszereplőjéről kiderül, hogy eredetileg képregény volt. És ezzel együtt már nézhetjük is a legújabb feldolgozást, az akciómozit.
Így járt Largo Winch, akit a Largo Winch – Az igazságtevő című sorozatból ismerhetett meg a nagyvilág, s csak az igazi rajongók, és persze a képregény honfitársai, a franciák tudták, hogy a bolgár kisfiú története eredetileg két dimenzióban látta meg a napvilágot. A néven és az alaphelyzeten kívül szinte semmi összefüggés nincs a sorozat és az alapmű között: a sorozatbéli Largo is apja halála után veszi át a családi cég irányítását, de alapvetően különbözik mind a filmbeli, mind a kétdimenziós Largótól. Szinte mindig jókedvű, igazi sármos világfi, már-már James Bond-szerű luxusfigura,aki jobbnál jobb kocsik és szebbnél szebb nők között válogathat. A sorozat inkább a humorra és a lenyűgöző látványelemekre fektette a hangsúlyt (lásd a már említett autókat és hölgyeket), a stílus könnyed és játékos volt.
Ezzel szemben a film már egy fokkal jobban idézi a képregényt mind történetében, mind hangulatában. Míg a sorozat messzire eltávolodott az eredetitől, a film a képregény első négy részének néhol szabad, néhol valósághű adaptációja. Largo figurája nagyjából hasonlít az eredetire, de egy árnyalattal líraibb, mégha ugyanannyira szoknyabolond is. Néhány motívumot (gondolom, a kozmopolita hatás és az olcsóbb kivitelezhetőség miatt) megváltoztattak, például Nirio Winch meggyilkolásának körülményeit, és kicsit átírták a Largo körüli figurákat. Az összes változtatást nem keresgéltem ki, már csak azért sem, mert a képregényből csak az első két részt olvastam, de az biztos, hogy alapvetően jót tett a filmnek az összes változtatás. Vannak megoldások, melyek képregényben nagyszerűek, de néhány dramaturgiai, vagy motivációs csavarral könnyedén filmszerűbbé tehető a történet. Pontosan így tettek a Largo Winch - Az örökös című mozifilm alkotói is. Remek ötlet volt, hogy a képregénybeli New Yorkból áthelyezték a W Konszern telephelyét, és a cselekmény jó részének színterét is Hong Kong-ba, ebbe a látványos forgatagú nagyvárosba, ami manapság nemcsak az üzleti életet, hanem a megvehető minőséget és a gyökértelenséget is jelképezi. Ezzel Largo és hozzá hasonlóan kelet-európai származású világpolgárrá lett apja karakterét is ügyesen árnyalták – és még a büdzsét is kímélték kissé. Jéróme Salle rendezőnek sikerült a franciák legnépszerűbb képregényéből egy izgalmas, látványos, dramaturgiailag helytálló akciófilmet készíteni. Mondhatom, hogy az idei év egyik legjobbját. Európából mindenesetre.
Végezetül néhány szó a képregényről: Jean Van Hamme történetét Philippe Francq rajzolta meg (egyébként a szerzőpáros jegyzi a mozifilm forgatókönyvét is). A képek stílusa lendületes, a technika az Unikum-reklámokat és a Rejtő-képregényeket juttatja eszembe. Az emberi alakok aprólékosan kidolgozottak, a fiatal nők érzékiek és csábítók. Fölösleges kép nincs a történetben, minden egyes kocka indokolt. A háttérképek és a legapróbb részletek is bámulatosan kidolgozottak. A történet gördülékeny, csak néhol van egy-egy aprócska zökkenő, de olyan rövid, hogy rögtön át is lendülünk rajta. A comic olvastatja magát, nem lehet letenni. A karakterek nemcsak vizuálisan, hanem személyiségükben is kidolgozottak: miden főbb szereplő egyéniség. Largo egy olyan hős, oroszlánszívű világfi, mint Rejtő légiós-hősei. Imádja a kalandokat, bármilyen őrültségbe belemegy, ha izgalom, vagy egy szép nő a tét. De mindennél fontosabb a becsülete, és nagyon jól vág az esze. A képregényben segítője legjobb barátja, Simon, ő a filmben nem létezik (filmen jobban mutatnak a magányos hősök), és ott a funkcióját több kisebb szereplő tölti be. Largo apja egy árnyalattal feketébb, gonoszabb figura, mint a filmbeli, már-már idealizált, a magány börtönébe zárt Nirio.
A képregény történetét – ahogy a filmét is – sokszor törik meg Largo visszaemlékezései. Illetve nem is törik meg, valójában mindig indokolt, miért jut az eszébe egy-egy gyermekkori élménye. Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart a képregényben, hogy sehogy sem jelölik a flash back-részeket. A filmben ezzel nincs gond, egyértelműen látszik, hogy Largo fiatalabb. Itt sajnos ugyanúgy néz ki a rajzolt figura, így többször is fejtörést okozott, mire rájöttem, hogy épp egy emléket látok. Ettől függetlenül elragadott a képregény világa. S bár mindig is a mozgókép szerelmese voltam, és az is maradok, ezek után nyitottabb leszek a francia képregények felé.
Ezzel szemben a film már egy fokkal jobban idézi a képregényt mind történetében, mind hangulatában. Míg a sorozat messzire eltávolodott az eredetitől, a film a képregény első négy részének néhol szabad, néhol valósághű adaptációja. Largo figurája nagyjából hasonlít az eredetire, de egy árnyalattal líraibb, mégha ugyanannyira szoknyabolond is. Néhány motívumot (gondolom, a kozmopolita hatás és az olcsóbb kivitelezhetőség miatt) megváltoztattak, például Nirio Winch meggyilkolásának körülményeit, és kicsit átírták a Largo körüli figurákat. Az összes változtatást nem keresgéltem ki, már csak azért sem, mert a képregényből csak az első két részt olvastam, de az biztos, hogy alapvetően jót tett a filmnek az összes változtatás. Vannak megoldások, melyek képregényben nagyszerűek, de néhány dramaturgiai, vagy motivációs csavarral könnyedén filmszerűbbé tehető a történet. Pontosan így tettek a Largo Winch - Az örökös című mozifilm alkotói is. Remek ötlet volt, hogy a képregénybeli New Yorkból áthelyezték a W Konszern telephelyét, és a cselekmény jó részének színterét is Hong Kong-ba, ebbe a látványos forgatagú nagyvárosba, ami manapság nemcsak az üzleti életet, hanem a megvehető minőséget és a gyökértelenséget is jelképezi. Ezzel Largo és hozzá hasonlóan kelet-európai származású világpolgárrá lett apja karakterét is ügyesen árnyalták – és még a büdzsét is kímélték kissé. Jéróme Salle rendezőnek sikerült a franciák legnépszerűbb képregényéből egy izgalmas, látványos, dramaturgiailag helytálló akciófilmet készíteni. Mondhatom, hogy az idei év egyik legjobbját. Európából mindenesetre.Végezetül néhány szó a képregényről: Jean Van Hamme történetét Philippe Francq rajzolta meg (egyébként a szerzőpáros jegyzi a mozifilm forgatókönyvét is). A képek stílusa lendületes, a technika az Unikum-reklámokat és a Rejtő-képregényeket juttatja eszembe. Az emberi alakok aprólékosan kidolgozottak, a fiatal nők érzékiek és csábítók. Fölösleges kép nincs a történetben, minden egyes kocka indokolt. A háttérképek és a legapróbb részletek is bámulatosan kidolgozottak. A történet gördülékeny, csak néhol van egy-egy aprócska zökkenő, de olyan rövid, hogy rögtön át is lendülünk rajta. A comic olvastatja magát, nem lehet letenni. A karakterek nemcsak vizuálisan, hanem személyiségükben is kidolgozottak: miden főbb szereplő egyéniség. Largo egy olyan hős, oroszlánszívű világfi, mint Rejtő légiós-hősei. Imádja a kalandokat, bármilyen őrültségbe belemegy, ha izgalom, vagy egy szép nő a tét. De mindennél fontosabb a becsülete, és nagyon jól vág az esze. A képregényben segítője legjobb barátja, Simon, ő a filmben nem létezik (filmen jobban mutatnak a magányos hősök), és ott a funkcióját több kisebb szereplő tölti be. Largo apja egy árnyalattal feketébb, gonoszabb figura, mint a filmbeli, már-már idealizált, a magány börtönébe zárt Nirio.
A képregény történetét – ahogy a filmét is – sokszor törik meg Largo visszaemlékezései. Illetve nem is törik meg, valójában mindig indokolt, miért jut az eszébe egy-egy gyermekkori élménye. Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart a képregényben, hogy sehogy sem jelölik a flash back-részeket. A filmben ezzel nincs gond, egyértelműen látszik, hogy Largo fiatalabb. Itt sajnos ugyanúgy néz ki a rajzolt figura, így többször is fejtörést okozott, mire rájöttem, hogy épp egy emléket látok. Ettől függetlenül elragadott a képregény világa. S bár mindig is a mozgókép szerelmese voltam, és az is maradok, ezek után nyitottabb leszek a francia képregények felé.
Szerzők
-- Sípos Anna --
További írások a rovatból
art&design
Interjú Esterházy Marcellel a MODEM-ben tartott kiállítás kapcsán
