A magam részéről ha Warhol, akkor inkább Velvet Underground, és így mindenki jól jár. Őket Warhol a zenekarról forgatott filmjével menedzselte, s ha már jól járás, akkor beugró: úgy sikerült megspórolni, hogy a babám a REÖK-be pályázott egy héttel korábban valami díszlettologatós munkára; a melót nem bízták rá, hiába, nem végzett díszlettologató minor szakon, de fájdalomdíj gyanánt a visszautasító levél kinyomtatva belépőjegyként funkcionálást ígért. Majd magam is jelentkeztem a szóban forgó állásra, s nekem is küldtek egy „belépőt”. Rendesek ezek a REÖK-ösök.

A fenti képek a lemezborító-sorozat darabjai. Futottak még: Diana Ross, a Sticky Fingers, Billy Squier, a Querelle és Lou Reed meggrafikolt, szitázott albumainak csomagolásai. Komoly műélvezetet nem indukáltak bennem a Marilyn- és Mao-sorozatok, bár kétségtelen, hogy gimnazista koromban, mikor az egész neoavantgárd felhajtás: képzőművészet, irodalom, zene még lenyűgözött, imádtam volna ezt a kiállítást.

Van nálunk fotóapparát, de amatőr módon bénán lobogtatjuk, megörökítésről suttogunk a teremőr kislány hallótávolságán belül, aki meg is tiltja képek képeinek készítését, így a netről vadászom le a látott alkotások mását. A színkezelés egyébként a 70-es, 80-as évek magyar plakátjainak, reklámjainak megoldásait idézi fel; förtelmes színösszeállítások, disszonáns kavalkád tesz erőszakot a jó ízlésen: világoskék narancssárgával, barnával, barna feketével, piros a rózsaszínnel okoz bennem heveny kromoterapikus rosszullétet. Ezekbe reneszánsz képek motívumait, részleteit vegyíti. Borzasztó. Az önarcképek viszont zseniálisak.

Az egyik teremben négy kivetítőn négy fekete-fehér, végtelenített némafilm fogadja a gyanútlan látogatót: első pillantásra egyik sem túl érdekes, aztán leragad ott a delikvens, és gondoljon ki-ki, amire akar – pontosabban az etűdök címei azért útbaigazítanak: Blow job, Kiss, Empire, Mario Banana. Egyébként nekem a Kiss határozottan tetszik. Ha valami, akkor ez erotika. Fú, mit fogok kapni ezért.

Warhol 1963-ban kezdett filmezni, s legtöbb filmje az unalomról szólt, és, megnézve belőlük párat a youtube-on, jobbára metaunalmasak is. Ő maga így ír alkotásairól: "Én szeretem az unalmas dolgokat. Az is szórakoztat, ha csak ülök, és kifelé bámulok az ablakon. Csak idő kérdése. Mindig lehet látni embereket, akik folyton az ablakból bámészkodnak. És ha nem az ablakból mozizom, akkor egy üzletben ülök, és onnan figyelem az utcát. A film számomra nem más, mint az időtöltés egyik módja. "

Izgalmasak viszont az indiános festményei: pajzsok, torzók jelennek meg a képeken, Andy továbbra sem fél a színektől, a pacsmagolástól, ez esetben azonban ez jót tesz neki.

Ezt a zebrát pedig még ki is lógatnám a hálószobámban:
A művész gyakran „szenvedett” idegösszeomlásban, ami a műalkotásokat nézve nem is lep meg, s ami engem is környékezne, ha túl sok időt kellene eltöltenem köztük. Ám otthonos atmoszférát teremtenek: semmi emelkedettség, semmi sztratoszferikus szenvelgés – „a pop art: a képzőművészetnek az absztrakció magaslataiba való felemelkedése után ez a populáris belemerülés a lapályokba, a hétköznapi kultúra szépségeibe.” (Hannes Böhringer: Mindenki érez - Warhol és a Dollar Paintings, ford..: Tillmann J.A.)

Természetesen látunk leveskonzerveket, többfélét, REÖK-öset is, valamint villamosszéket.

Lehet leszólni és becsmérelni Andyt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy leegyszerűsítés volna rá kizárólag képzőművészként és amatőr néma- és nem néma filmesként tekinteni. 1968-ban, miután egyik filmjének szereplőnője rálőtt és súlyosan megsebesítette őt – jellemezően mutogatta másoknak a sebesüléseit, miközben golyóálló mellényt hordott –, majd’ két évtizedre sutba dobta a rajzszerszámait, s festés helyett – Interview címen – újságot jelentetett meg, két tévéműsort is készített, üzleti vállalkozásaival foglalkozott. Nap mint nap több órás hangfelvételeket készített, amelyeket aztán nem hallgatott meg sosem, hanem Idő-kapszula néven dobozokban őrizgetett. Óriási mennyiségű bútort vásárolt, amit hatalmas raktárában halmozott fel, s ahová senkit sem engedett be. Aztán a 80-as években ismét festeni kezdett, új sorozatának címéül a Camouflage-t (Elrejtőzködés) választotta. Úgy tűnt, hogy az eddigi, főleg tárgyakat, embereket ábrázoló festészete után most az absztrakt felé fordul, hiszen a Camouflage-képeken már csak egymásba folyó színfoltokat használt. 1987 januárjában Olaszországba ment, hogy az Utolsó Vacsora parafrázisát bemutassa. Gyakorlatilag saját magát tette műalkotássá. Kedvesem már menne, unja – mi tagadás, katarzisban nincs részünk.

Ha kifizettem volna a belépőt – hogy ízléstelenül olcsójánoskodjam –, bánnám. A REÖK-palota viszont nagyon szép belülről is, a belső terek, elrendezések, titkos folyosók és a megbúvó, majd hirtelen elénk nyíló belső udvar lenyűgöz minket. Szóval, ha lett volna bármiféle eligazítás – nem elsősorban idegenvezetésre gondolok egy esernyővel hadonászva, pár fél tizenkettő tájt már foltosan izzadó és éhes magyar tárlatlátogatóval, hanem mondjuk néhány magyarázó, kontextusba helyező, netalán kultúrtörténeti hátteret vázoló cédulával a falon, a képek alatt-felett, vagy a bejáratnál osztogatott hajtogatós dokumentációval, sőt interaktívan ki-bekapcsolható, apró monitorokon elhelyezett audiovizuális guide-dal –, akkor azt hiszem, jobb lenne nekem. De nem vagyok telhetetlen. Vagyis de. Mert ez így kevés, ad hoc és banális. És ez nem Andy hibája. Akit érdekel a galéria, inkább készüljön előtte Warholból, különben csalódni fog.

Igaz, nem láttam a kiállításon az 1964-es Halálsorozatok című szériát, mégis idecitálom, mert jó. Edzett borzalombíró vagyok, de például az Öngyilkostól középsúlyos diszfória támadott meg. Ide tartozik a Villamosszék is, de azt a kiállított képek közt kell említeni.

Aki látta Oliver Stone rendezésében a Doors-filmet, nem feledi Andyt, vagyis a dublőrét a hirtelenszőke hajával, rózsaszín buldózer-napszemüvegével, bántó affektálásával. A művész, aki lelkesen járt társasági összejövetelekre, egyébként életében is előszeretettel alkalmazott hasonmás figurát azon ritkább – vagy józanabb? – pillanataiban, amikor nem akaródzott épp nyilvánosan szerepelnie… De a Venus in Furs sem feledhető, ami, ismerjük el, elementáris zenei produkció.


A tárlat május 8-ig tekinthető meg Szegeden, a REÖK palotában.