– Láttam a kovalikos Xerxest.
– Volt benne repülő?
– Igen.

Nem várt fordulat a pusztán poénnak szánt atyai kérdésre – de ez az igazság. A Kovalik Balázs által rendezett Xerxesben határozottan van repülő. Hiszen barokk operáról van szó, Händeléről, Kovalik pedig a XVIII. század elejének módiját követve telepakolja a színpadot gépezetekkel. Ahogy dukál. És Xerxész Romildát szereti, Atalanta Arszamenészt, Arszamenész viszontszereti Romildát, Xerxészt pedig követi az elhagyott Amasztrisz – férfiruhában. Levelek, intrikák, félreértések, aztán a végén mégis egymásra találnak a megfelelő párok, tehát elvileg happy endben sincs hiány. A darab közben pedig, amikor már a tizenkettedik olyan áriát halljuk, melynek szépsége lenyűgöz minket, s úgy érezzük, ezt már nem is lehet fokozni, akkor jön a tizenharmadik. És ez még csak töredéke az egész operának… Egyszerűen szólván ilyen a zene.

Látjuk Xerxészt autón, repülőn, tankon, léggömbön… A barokk megalomániát fixírozó, tökélyre fejlesztett gépezetek a maguk egyszerre művi és mesei, ugyanakkor valóságillúziót keltő mivoltukban még a deus ex machina funkcióját is betöltik. Például akkor, amikor az öngyilkosságra készülő figurát egy autó gázolja bele finoman a tengerbe, így mentve meg attól, hogy felgyújtsa magát.

Persze, mint tudjuk, ami elromolhat, az el is romlik… Nem is ment zökkenőmentesen az előadás technikai része. A szombat reggeli előadáson Xerxész a piros autójával félig belehajtott a tengerbe, a szerda estin lefulladt az emelkedő, kanyargó úton. Az első hiba azért tetszett, mert szép, hogy nem tud a helyes útra térni az uralkodó, a második meg azért, mert nem tud rajta végigmenni. (Már amennyiben tényleg véletlen – elvégre a hatalmas, kidőlt platánfát is feltűnően „nem színpadképbe illő" módszerrel vitték ki a színről.)

Hogy a masinériából érkező külső, általában isteni segítséget humorosnak értékelték-e a XVIII. század tájékán, azt nem tudom, itt mindenesetre annak hat. Mondanom sem kell, hogy ez csak egy része a folyamatos humorforrásnak, ami az apró mozdulatoktól a monumentális ötleteken át, a szinte kínos feketehumorral együtt állandóan jelen van.

Ez a fajta monumentalitás a forgó panelépülettel (ami hol társasház, hol szépen megkomponált Xerxész-palota), a színes színpadkép a gyermekien primitív vagy felnagyított mesekönyvet idéző műanyag játékaival – tehát a barokk díszítettségnek és zsúfoltságnak hasonló kivitelezésével – találkozhattunk már némely Rameau-opera William Christie-féle, tehát igencsak autentikus előadásában.



És talán ezek az előadások lehetnek a forrásai a tánctételek megoldásának, merthogy ezek színpadi megoldása nyilván nem könnyű. Mit tegyenek? Gavotte-ot járjanak? Ehelyett a zenére szépen megkoreografált modern, karakteres, szintén humoros táncok kísérik – és nem is csak a tánctételeket, hanem – gyakorlatilag az előadás egészét. A táncosok persze szervesen beépülnek az előadásba, hol Romilda társai, hol építőmunkások, hol katonák, hol matrózok képében.



A „kínos” tánczenéktől függetlenül is eleve bátorság nálunk Händel-operát műsorra tűzni. Amit sajnos nem tud teljes mértékben megvalósítani az Operaház, az épp a zenei barokkosság. Énekeseink nagy része nincs hozzászokva a régi zenéhez, és érthető módon Verdi és Puccini után nem könnyű Händel futamait kiénekelni sem a szólistáknak, sem a legtöbbször nehézkesen belépő és széteső kórusnak. Kivételek azért vannak, szerencsére kifejezetten nagy zenei élményben is lehetett részünk Meláth Andreának, Fodor Gabriellának, Kálmán Péternek és még néhányaknak köszönhetően. És épp ők azok, akiknek mind énekesi, mind színészi teljesítményének hála a viccelődés mellett a komoly dráma is átüt a művön. Kovalik persze most sem állja meg a már sok előadásból ismert gesztust, hogy kihozza az énekest a nézők közé – bár ilyet az Operaházban talán még nem is csinált. Én személy szerint feleslegesnek éreztem. Annál is inkább, mert a nagy érzelmek minden játékosság és irónia, groteszkség mellett a színpadról is tökéletesen sugároznak.

Romilda és Xerxész „duettinója” szigetként emelkedik ki az ária- és recitativohalomból: Fodor Gabriella és Meláth Andrea egymásnak háttal néhány éteri mondattal tárgyalják meg, hogy a lány mást szeret. Valahogy nagyon más ez a rész, mint a többi, nagyon mély, nagyon komoly. Hiába áll a már sokadik szánalmas játéknyuszival a kezében Romilda (Xerxész ellenállhatatlan ajándékai mind a tengerben landolnak), hiába röhejes a látvány, meg tudják teremteni azt a légkört, hogy adott pillanatban komolyan vegyük a látottakat.

A párok végül egymáséi lesznek. Romilda azonban nem kedvese mellett áll záró áriájában, hanem körbejárkál, vigasztalva, simogatva köszöni mindenki másnak a szerelmét. A záró kórus nem nagy csinnadratta, inkább lágyabb, halkabb – mindenki boldog, csak Xerxész nem. Mese ez, de ebből a végtelenül humoros, szándékoltan giccses interpretációból mindig előbújik valami igaz, és el is szakad olykor a kacagtató szellemességtől. Aztán hogy a barokk időkben boldogok voltak-e a nézők ezzel a véggel, nem tudom. Én természetesen nem vagyok az. Egyetlen dolog vigasztal: az előadás maga.

A cikkben és a címben szereplő nevek helyesírása a www.opera.hu írásmódját követi. (A szerző)

Georg Friedrich Händel: Xerxes

Szövegkönyv: Silvio Stampiglia (Niccoló Minato librettója nyomán)
Magyar szöveg: Csákovics Lajos Zsolt és Kovalik Balázs

Xerxész: Meláth Andrea
Arszamenész: Bárány Péter
Amasztrisz: Wiedemann Bernadett
Romilda: Fodor Gabriella
Atalanta: Fodor Beatrix
Elviro: Kálmán Péter
Ariodatész: Fried Péter

Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Benedek Mari
Koreográfus: Venekei Marianna

Karmester: Oberfrank Péter

Rendező: Kovalik Balázs

Bemutató:
2009. április 30.
Magyar Állami Operaház

Fotók: Csillag Pál