A fiatal művész képein embereket látunk, látszólag idegeneket, mégis, mintha ismernénk őket, mintha bepillantva életükbe, belehallgatva beszélgetéseikbe az az érzés kerítene hatalmába, hogy ismerjük őket, vagy magunkra ismerünk?

A humor, amelyet Martus mind a formák, mind a szüzsék alakításánál használ, közelebb visz bennünket ezekhez az emberekhez.

A forma hangsúlyozása fontos, hiszen nem szokványos képformátumról és méretekről van szó.

A műalkotásokkal szemben megszoktuk, hogy „távolságot kell tartani”. Például egy múzeumban elég kissé közelebb hajolni a képhez, hogy a teremőr ránk szóljon. Martus Éva kiállításán ellenben a látogató felhívást kap a kiállítási tárgyak megérintésére, kipróbálására, mint a Szomszédok című munka lapozható leporellója, vagy az átöltöztethető traktorvezető (Túl a kanyaron), vagy a dobozba helyezett kerékpárosokat takaró vitrinszerű prizma tologatása. A kerekekkel ellátott képeket pedig az aktív és lelkes látogató húzhatja is, ha magára akasztja a „gurtnit”.

Az anyaghasználat is meglehetősen szabadon értelmezett: a farostalapra kerülő festmények sokszor láttatni engedik az anyag struktúráját is, ugyanakkor a képen szereplő rajzfelületet számtalanszor borítják lapozható, elmozdítható nejlonok, amelyek a szereplőket megváltoztatható, átértelmezhető jelmezekkel ruházzák fel.

A Szatyor című sorozatban pedig a családi fotókból kölcsönzött képekre külön zacskókba csomagolt kis tárgyak, kisautók kerülnek, gazdagítva ezzel azok eredeti tartalmát.
A képek alakíthatósága ugyanakkor némileg bizonytalanságot is sugall, hiszen a látogató maga is átrendezheti, megváltoztathatja a kép értelmét, szereplőinek funkcióját. Az az érzésünk támad, hogy az alkotónak pontosan az volt a – kiállítás címében is megfogalmazott – szándéka, hogy a jelenetekből saját aktivitásunkkal akár saját magunkra is ráismertessen bennünket.

...használati utasítás nincs..., 2009, fatábla, akril, átmérő:70 cm

A vitrin, 2008, akril, gumilap, nagyítós fólia, fadoboz, 24x48x15 cm