Gaál József testábrázolásai ezért bár mindig más-más aspektusból, gondolatból indulnak ki, mégis egyszerre tekinthetőek egzisztenciális, antropológiai, teológiai, mitológiai vagy metapolitikai indíttatásúaknak. Ugyanakkor közös bennük, hogy folyamatosan az ábrázolhatóság, a konstrukció és dekonstrukció határait feszegetik és a rútság esztétikáját hirdetik. A Godot Galériában látható legújabb „Pseudohuman” sorozat is ennek a témának egy újabb értelmezési kísérlete.

A mostani kiállítás festményein Gaál hibridlényei arctalan torzszülöttek. Olyan teremtmények, amelyek mintha futószalagon készültek volna, tömegtermékké silányítva, megfosztva minden egyéni, nemi jellegüktől. Némelyik figura egyenesen több különböző festményből lett összerakva, példázva, ma már egyre nagyobb mértékben van lehetőség kicserélni, lecserélni bármit testünkön, hogy ezáltal jobbak, szebbek lehessünk, megváltva jegyünket az örök élet, az örök fiatalság vágyott birodalmába. Akárha Madách Tragédiájának falansztervilága elevenedne meg a sorozat képein, ahol minden lény egymás klónja, vagy akik a hely szellemének varázskörében ugyanúgy megváltásra várva sorakoznak fel a Godot Galéria falain, akár Beckett darabjának hősei, Vladimir és Estragon. Mert egyszerre játékosan ironikus és torokszorítóan tragikus a Gaál-i gólemeknek ez bálvánnyá emelt tudomány (Idolum) csődjét hirdető zombipanoptikum, ahol a képeket teljesen kitöltik, szinte szétfeszítik a közelnézetben ábrázolt szétfolyó, amorf, színes foltokból összeálló testek. Nincs se környezet, se tárgyak, csak minimális légüres sötét háttér, amiből kiemelkednek, elővillannak ezek a groteszken torz gólemszerű teremtmények.

A falakon felsorakozó művekhez a művész maga ad szöveges értelmezési kulcsot kézzel írott kiáltványa, a Pseudohuman- Quasi Manifestum révén: 

„Korlátlanul, minden lehetőséget, amit csak elképzelünk - meg kell valósítani. A tudományt már abszolútummá avattuk, a tudomány előtt már nincs természeti törvény, a tudomány a törvény. A tudomány nevében már nem kell hivatkozni semmire, a tudományosság maga a hit. Nem kérdőjelezhető meg semmi, mindent megtehetsz a tudomány, Idolum nevében. Hogy valójában mit cselekszel a tudomány nevében, már teljesen mindegy, a fogyasztás nem kényszer, az élvezeti társadalom már kevés, a permanens elélvezés univerzumát nem kínáljuk, hanem már beléd oltottuk. Ki merné feltenni a kérdést, hogy szabad-e megtenni mindent, amit meg tudsz tenni? Fontosabb kérdés az, hogy mi valósítható még meg? A végtelenbe vezető Tudomány Abszolútum új hite vezessen Téged!

Mindez csak technika, technológia, a fogyasztás fokozó Techno Idol Bábel Buborékjai. A tudománynak nincs iránya, mert a hit az ember önhittsége. A tudományból termelési technológia lesz. Egyetlen cél a termelési technológia. A technofeudalizmus lényege a technokrata hit, a pszeudohumán összeszerelésén túl a teremtés imitációja. Ezzel vesztükre, kudarcra ítélve, a sok protézislény által, a hiány által megidézik a valódi Teremtőt.”

Már maga a kiáltvány címe megelőlegezi a tartalmat. A „pseudohuman” nem azonos a ma divatos poszthumán gondolattal. Gaálnak a galéria terében elhelyezett kisebb és nagyobb, különálló és sorba rendezetten láncot alkotó hibridlényei nem a posztmodern gondolat nevében született művészi saját világok kiborgjai, avatarjai, hanem a modernizmus csődjének teremtményei. Amint a címben szereplő „quasi manifesztum” és Majakovszkij Májusi köszöntő című poémájából vett mottó: „Nap elvtárs! / Mondjuk ki nyíltan: / fene sok nálunk a hibás, / a silány. / Gigászi műveink tövében / itt van a dús kollekció / a selejt, / a hiány.” –  a modernitás korának eszközeit, világát parafrazeálják ironikus felhanggal, mikor még a művészek feladatuknak tartották a tudomány és ezt kísérő emberjobbító eszme szolgálatát. Ennek a szerepnek álságos volta, hamis illúziója már kezdetektől bele volt kódolva a rendszer működésébe. Így a kiáltvány egyszerre értelmezhető maró gúnnyal megírt szatíraként, a valóságra adott torz fintorként, ahol minden idézőjelben értendő. Ugyanakkor mégis muszáj véresen komolyan vennünk, mert a huszadik században tömegesen benne élt az emberek tudatában az ezekben a világjobbító eszmékben való hit.

Amit akkor még csak kevesen láttak és mertek megfogalmazni, az a huszonegyedik századra már kiábrándító valóság lett, mint ezt a manifesztum másik mottója, a Lewis Caroll Alice Tükörországban című regényéből vett idézet érzékelteti: „Hiszen egy nagy sakkjátszma folyik itt az egész világon át, mármint, ha valóban világ ez, amit látok.” Mert, amit látunk a falakon függő képeken, az nem más, mint szembesítés mai, tökéletesnek gondolt világunkkal, önmagunkkal. Azzal a tévhittel, hogy a tudomány, a technika a haladást, a tökéletesedést szolgálja. Azzal, hogy minél többet termelünk, fogyasztunk, annál jobb, szebb, boldogabb lesz az életünk. Azzal, hogy az egyre korlátlanabb tudásunk révén átvehetjük az uralmat a természet és a világ élőlényei (beleértve az embert is) felett. Miközben azt hisszük, a haladás, a fejlődés útján járunk, valójában világunk pusztulása felé menetelünk.

Gaál József zombiuniverzuma nem posztmodern elfordulás a valóság elől, menekülés egy vágyott világba vagy riasztó poszthumán disztópia, hanem jelenünk, mai valóságunk kritikája, azé a világé, amelyben egyszere vagyunk bűnösök és áldozatok. Gogol színművének, A Revizornak orosz közmondásból lett mottóját idézve: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!”. Épp ezért ne Gaál groteszk panoptikumának emberi fajunk torz bálványokká silányított portréit átkozzuk, hanem azt a világot, amelyben feloldhatatlanul egymásnak feszült a bálvánnyá emelt tudomány (Idolum) és a Természet törvénye.   

Gaál József – Pseudohuman
Godot Galéria, 2026. április 30. – június 13.
Fotó: Kozák Gábor
Kurátor: Tóth Ádám