Horváth Adél első regénye, a Sok ördögök idén májusban látott napvilágot. Az első oldaltól, sőt már a borítótól kezdve vigyázva lép be az olvasó a történetbe, nehogy elnyeljék a gréceli árnyak, megharapja egy kétfejű kecske, vagy disznóval találkozzon a ködben. A mindentudó elbeszélő nyolc napot mesél el a kis közösség életéből, csütörtöktől csütörtökig – mert eleve mi jó történhet csütörtökön. Rögtön egy sötét, fülledt, füstös kocsmában találjuk magunkat Vida Jóskával, akinek, mint nem sokkal később kiderül, nemrégiben eltűnt a fia. Bánatán, és talán nem egészen alaptalan félelmein igyekszik könnyíteni néhány kupicával. Pár oldallal később bele is botlunk egy csillaggal jelölt szóba, amely csillag a kötet végén található glosszáriumra mutat, ez tájnyelvi és román szavak jelentéseit találjuk meg. Az ilyen szavak előfordulását illetően egyetértek Béres Norberttel, aki az Alföldben megjelent kritikájában azt írta, helyenként mesterkéltnek érezte a megoldást. Ez néhol kizökkent, de nem vet ki az egyébként jól megfestett miliőből.

A narrátor nem rejti el előlünk a fiktív Grécel mindennapjait, múltját, hiedelemvilágát, fájdalmait, örömeit és sorstragédiáit sem. A karakterek rendkívül közhelyesek, ami biztonságban tartja az olvasót.

Úgy tűnik, ezt az otthonosságot használja az elbeszélő arra, hogy átvezessen minket a baljós jelenségek sorozatán; nem baj, ha egy olyan helyen, ahol bármi megtörténhet, legalább az emberek kiszámíthatóak. A szereplők fantáziátlansága tudatos szerzői gesztusnak tűnik, ez egy partiumi falu drámája, de a tágabb régió minden falujában van pletykás: Száré Böske, Serbán Kati, akihez eljön az egyetemista unokája, Léna, és egyébként nem kifejezetten szívleli a menyét. Nehézsorsú, drogos Berci, kocsmáros Erika kivágott dekoltázzsal, disznótartó, alkoholista Vida Jóska, kinek jóságos asszonykája, Etel a szomszéd szobában reszket. Minden faluban van úton átszaladó fekete macska, prikulics (már ahol így nevezik), almát a kerítésen átdobáló szomszéd, illetve az erdő közelsége és a kielégítő közvilágítás hiánya miatt hátborzongató éjszaka. Akkor mitől érdekes Grécel élete a szokatlan események láncolatán túl? Attól, hogy elmesélik.

A mi narrátorunk pedig jól mesél, fenntartja a figyelmünket, időben szórja el az információkat és gyanús eseteket, mint egy jó krimiben, mindig feszítve egyet az ember idegein, ezáltal a regény hatásosan mutatja be a közösségi emlékezet autoriter hatalmát a realitás fölött.

A szerző Bakó Sárával készült rövid interjújában azt mondta a regényéről, hogy ez egy közösségi szöveg. Ez a gréceli közösség szövege, és a közösségek szövegei köztudomású, hogy fölötte állnak minden őket érintő tényfeltárásnak, főleg a szigorúan bebizonyíthatót keresendő igyekezeteknek. A pletyka üzenőfala mindenki számára nyitva áll, de ami szóbeszédet egyszer átszúrt a közösség gombostűje, azon már semmit nem segítenek a tények.

Honnan is kerültek tehát Grécelbe sok ördögök? Kiben vagy miben laknak? Elátkozott helyről beszélünk vagy átkozódó emberekről? A kötetet olvasva a nyelv hatalmán gondolkoztam. Talán felvázolható a szöveg egy gondolatkísérletként is: mi történne, ha megtörténne, amit kimondunk egymásra? Vagy másképpen: mi van akkor, ha meg is történik? Ki vállal felelősséget a nyelvéért? Nyelvaktusok ezek, vagy cselekvő a beszéd? Miért van bűntudata Száré Böskének, ha nem csinált semmit, csak mondott, és azt sem hallotta senki? Vagy mégis? „De én nem gondoltam, hogy tényleg az lesz belőle!” (293)

A regény mágikus realista besorolását a már említett interjúban a szerző maga, de egyébként a szöveg is cáfolja. Számomra abban is különbözik a márquezi mágikus realizmustól, hogy nem csak megmagyarázhatatlan jelenségek válnak szükségszerűen misztikussá, de néha tudományosan vagy racionálisan megmagyarázhatóak is. Persze megtalálhatók benne néhol a mágikus realizmus jellemző vonásai, de azok is többnyire különböző tudatmódosítóktól delíriumos leírásokban vannak.

A regény elbeszélés-technikájában leginkább a krimi műfajára játszik rá azzal a szinte klasszikussá vált posztmodern csavarral, hogy az okok sosem derülnek ki, legalábbis ez nem biztos – sem az, hogy igen, sem az, hogy nem. Az egyik kedvenc narratív gesztusom a kötetben pont ez a bizonytalanságot illető bizonytalanság, amolyan következetlen meta-bizonytalanság; helyenként hihető magyarázatokat kapunk, helyenként nem kapunk semmit, helyenként pedig hihetőbb, hogy egy boszorkány, egy rontás, egy sztrigoj vagy egy prikulics keze van a dologban. A recepcióban mindenütt kiemelték a 178. oldalon található párbeszéd részletét, amelyben Serbán Kati szájából elhangzik a cím is. Én sem óhajtom megkerülni, mert remekül sűrűsödik benne ez az egész szövegtestet átható gyanakvás:

„És szerintem a növények rothadása kicsit hihetőbb, mint a lélekgyulladás. – nevetett Léna, mire Kati felé fordult (...): Az lenne, lányom, valóban, ha rá három napra nem találták volna meg pont ott a lápban Vida Gyurit meghalva. (...) Sok ördögök vannak, Lénácskám. Az meg igen mindegy, hogy sztrigojnak nevezik őket vagy Vida Jóskának.”

Béres Norbert azt írja fent említett kritikájában, hogy a valóságtól elrugaszkodott történeteket felelősséghárításra használja közösség, hogy ez egy kollektív védekezési mechanizmus. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy egy átok, rontás vagy prikulics életbe lépéséhez komoly szellemi apparátus szükségeltetik, ha úgy tetszik, erők mozgósításra van szükség. Az átkok nem csak úgy ráesnek a falu lakóira, hanem ezeket mindenféle sérelmek, irigységek és jóslatok miatt egymásra mondják ki. Számomra a babonák a történetben nem a felelősséghárítás eszközei, hanem a tehetetlenség és az ebből fakadó végtelen düh leképződései. Pont a beszédaktusok komolyságára hívják fel a figyelmet; egyáltalán nem esetleges, hogy a falu lakóiból mi lesz, éppen a pletyka, a közösségi szöveg hatalma befolyásolja vagy esetenként dönti el egy-egy szereplő, akár család sorsát. A kimondott szavaikért nem a prikulics a felelős, akit egyébként ők hívtak azokkal életre.

A történet végéhez közeledve egyre csak sűrűsödnek körülöttünk a múlt árnyai, egyre kíváncsibbá tesz az elbeszélő arra, hogy tulajdonképpen mi is történhetett az elmúlt nyolc napban és azelőtt. Ám ahogyan ez várható, az eddigre már tetőfokára hágott izgatottságunk egyre erősödő folyama a bizonytalanság széles tengerébe torkollik. A szöveggel együtt mondunk csütörtököt a valóság felderítésében.

Horváth Adél: Sok ördögök. Helikon Kiadó, Budapest, 2026, 212 oldal, 5499 Ft