A Zöldség Anna az a szöveg, mely sajátos, humoros figurái, a kisgyerekek nyelvét nem gügyögve megíró, hanem azt szétíró nyelvi megoldásai és posztmodern elbeszélési módja révén élvezetes felnőttolvasmány. És ugyanez teszi gyerekbaráttá: egy-egy visszatérő, vicces tulajdonsággal megrajzolt, kontúros figura; egy kislány mindennapjait, vágyait, gondolatait, csapongó nyelvezetét átíró beszéde.

Szijj Ferenc a posztmodern gyerekregény mestere. Meseregényei nemcsak abban lépnek el a bevett mesei szerkezettől, hogy megbontják a jó és rossz dichotómiáját (ahogy Papp Eszter írja a literán, egyfajta szürke zónát hoznak létre), hanem a hagyományos elbeszélő szerkezetet is alaposan megpiszkálják. Nem a próbák és kalandok visznek közelebb a konfliktusok megoldásához. Zöldség Anna királylány, de épp csak annyira, amennyire minden kislány királylány mindennap, amikor feltesz fejére egy papírkoronát. Királylányságát pár mesebeli elem rajzolja ki: a drágakövekkel kirakott uzsonnás doboz, az alattvalók serege, a királyi vendégeskedések, a születésnapját köszöntő tömeg, és hogy felismerik az utcán. Ezek teszik a gyerek számára hitelessé a királylányságot, a mesét mesévé.

Mindez azonban megfoghatóan közel marad, a felnőtt olvasó számára pedig humoros túlzással, kedves iróniával leképezi a gyerek helyzetét a családban. Az alattvalók, főként Haén Cica és a Hazardőr ezredes bátorítják, vigyázzák Annát, akár a jó szülők. Nem parancsolnak, csak megpróbálják Anna vágyait összeegyeztetni a (mesebeli) valósággal. Milkó pedig az, ami minden táltos paripa: segítő és védő, aki mindig Anna mellett van, nem ítél és nem dönt, csak követi bárhova. A többi szereplő a Brüsszeli Békától Brixalanti Luxembingóig leginkább a Szuromberek epizódszereplőinek testvére: egy-egy monománia aranyos, jószándékú, de jobbára cselekvésképtelen megtestesítői, részei annak a sokszereplős univerzumnak, ami körülveszi a főhőst vagy minket, nem alakítja tevőlegesen, csak belakja, és ezáltal határozza meg világunkat.

A királylány nem rendelkezik természetfeletti erőkkel, problémái mindennapiak, melyek néha egyszerűen megoldódnak. A mesék sokszor nem is egy konkrét problémát akarnak megoldani, sodródó hősei csak belekeverednek valamibe (mint Zöldség Anna az élménycentrumban az ünneplésbe), majd kikeverednek belőle. A tanulság nem vonható le egy-egy mondatban, inkább egy attitűdöt írnak körül a történetek, a békés szemlélődés, játékos beavatkozás attitűdjét, ahol könnyű megérteni egymást. A cselekedetek tétje nem az, hogy sikeresen véghezvigyük őket, hanem hogy játékos interakciót alakítsanak ki az emberek-állatok között (A Sült Császár, Az ördögi patkány). A figurák nem egyszerűen tökéletlen jók, mint Lázár Ervinnél vagy akár Darvasi Lászlónál. A jóindulatú, csetlő-botló, beszélgető lények időnként idegesítőek, terhére vannak a főhősnek (épp mint a gyerekek). Nemhogy nem viszik sokszor előre a cselekményt, de létükben akadályozzák a klasszikus mesenarratíva kibontakozását.

Ezzel Szijj beletalál a posztmodern történetvezetés (és életérzés), valamint a gyerekhétköznapok legrelevánsabb közös terepébe. A molyolás, az elmélyült szöszmötölés, a döntésképtelenség és aztán a döntések gyors változtatgatása, a makacsság és szeszélyesség mindkettőre egyaránt jellemző. Az események, szereplők közel állnak a felnőttekhez és a gyerekekhez is, hiszen ami a mesei térben, a megidézett hagyományos meseelemek (királylány, étekfogó, berakásos étkészlet, beszélő szobrok és lovak) között abszurd (hirtelen hangulatváltozások, logikátlanul cselekvő szereplők, a szituáció főszálához képest teljesen oda nem illő kívánságok és megszólalások), az egy kislánnyal együttélve (aki valójában persze úgyis kiskirálylány) maga a „vérvalóság”. A valóságnak az a szegmense, amiről egyébként még a hétköznapokról szóló meséskönyvek jól formált történetei sem szólnak, mert azok ebbe a jól formáltságba nem illenek bele. Szijj viszont beemeli a véletlent és a szeszélyt. Nála lehet egyik pillanatban sütit sütni, másik pillanatban rajzolgatni és verset költeni (hogy én hány mézeskalácsot fejeztem már be!). Lehet minden reggel ugyanazt kérni reggelire (és aztán félbehagyni). Lehet a szobrokkal beszélgetni (melyik gyerek nem beszélget megállás nélkül az egész világgal, legyen az egy kocka rántott hús a tányérján?). Mindeközben mindig ott a biztos, kedves háttér: az „udvartartás”. Ezzel is jól tud azonosulni a szülő…

Aki jót nevetgélhet olvasás közben a bajsza alatt a saját hétköznapjaik csodás átváltozásán és ugyanolyanságán (ugye az idegenben ismerszik meg a saját mélye), a gyerek pedig egyszerre élheti át az azonosuló énmese és a szimbólumokkal dolgozó varázsmese élményét. A kettő keveréke nemcsak élvezetes nyelvi élményt, de „antididaktikus” tanítómeséket is ad: ahol nagy a tömeg, ott könnyű elveszni és oda kell visszamenni, ahol utoljára együtt voltunk; a félelmetes szörnyeinket némi racionális viselkedéssel (keresés) és varázslattal (varázsló búgócsiga) meg lehet szelídíteni, és nem kell felülni a pletykának. A tejszínhab nem olyan fontos, ha van valaki, aki mindennap elkészíti a tejbegrízt; a gyógyíthatatlan rossz tulajdonságot (bolhásság) a személyiségünk elfogadó erejével át lehet változtatni piros pöttyökké. Olyan tanulságok ezek, melyeket nem von le helyettünk senki, ugyanis ez a mese egyáltalán nem akar a gyerekek helyett gondolkodni, hanem nyelvüket, cselekvésmódjukat elsajátítva velük akar gondolkodni, és a kis olvasót/hallgatót is erre az együttlétre hívja meg – mint az igazi irodalom.