Adva van egy filmes mustra, ahol számtalan produkció kezdheti meg világkörüli útját; egy fesztivál, ahol minden napra jut egy nemzetközi sztár; egy összejövetel, ami nyugodtan hívhatná magát Európa legnagyobb diákfesztiváljának, hisz az akkreditált nézőket leszámítva leginkább a környező országokból ideözönlött ifjúság tölti meg a fürdőváros mozitermeit. Ennek köszönhetően nincs is olyan előadás, ami ne teltházzal indulna, más kérdés, hogyan fejeződik be.

A Karlovy Vary Filmfesztivál mindig kiemelt hangsúlyt fektetett arra, hogy a világ minden tájáról összeszedett játékfilmeken túl azok készítőivel is színesítse repertoárját, mi több, tapintható közelségbe hozza őket. Ezen felbuzdulva nehezen hiszem, hogy lenne olyan filmrajongó, aki ne töltene el néhány napot a IV. Károlyról nevezett városban, ám hiába övezi a csillogás és össznépi dzsembori a seregszemlét, a 2009-es kiadás hagyott némi kivetnivalót maga után.

Sorozatban harmadik látogatásom Közép-Európa egyik legrangosabb A-kategóriás filmfesztiváljára igen vegyes érzelmeket keltett bennem. Az igen felemásra sikeredett program, az én filmes ízlésemmel felfoghatatlan mód díjazottak nem is egy kérdést vetettek fel, és talán az én esztétikai érzékem nem volt elég érzékeny a látottakra, de valahogy nem tudtam kellő toleranciát és empátiát tanúsítani azokkal az alkotásokkal szemben, amelyek az önmarcangolást, a reménytelenséget, a kilátástalan szociális helyzetet helyezték előtérbe. No, de ne rohanjuk előre, nézzük, miből kellett élnem hat nap, hét éjszaka!

Friss levegőt!

A nyitóest díszvendége Milos Forman volt, aki nem kerülhette el kortársát, Jiří Menzelt, s ő is kitüntetésben részesült. Az Oscar-díjas filmrendező legújabb, tévének szánt filmje, a Dobře placená procházka (Jól fizetett séta) egy könnyed jazzopera volt szerelemmel, féltékenységgel, ám mint minden rögzített színházi előadás, ez is messze volt attól, hogy az emberben mély érzelmeket keltsen, benyomásokat hagyjon. Így nem is nagyon sikerült belehelyeznem magam egyik karakter helyzetébe sem, arról nem is beszélve, hogy esztétikailag bármelyik kevésbé sikeres magyar pinceszínház is felvehette volna a produkcióval a versenyt.

Eme kesernyés indulás csak a kezdet volt a programtengerben, hisz a sekélyes víztől beljebb úszva szintén nem a sok izgalmat ígérő mozik felé vetett az áramlat: a németek ezúttal sem tudtak meggyőzni arról, hogy helyük lenne egy nemzetközi fesztivál eresztésében.

A legjobb rendezés díjával kitüntetett, s már a címével is egy középszerű futószalag-mozit sugalló a Whisky vodkával (Whisky Mit Wodka) okozott némi blokkot az agyamban: a leginkább egy szimpla Latabár- vagy Kabos-filmre emlékeztető történet csak nyomokban viselte a humor jeleit, és ellentétben a mi bájos komédiásaink által előadott vígjátékokkal, a német produkcióban minden lehetőség kiaknázatlan maradt, kezdve a szakmának célzott ironikus beütésektől egészen a kiöregedő piás színész konfliktusáig az őt váltó ifjú tehetséggel. A közhelyszerű párbeszédekben és a koraesti magyar szappanopera szellemi minőségét alig túlszárnyaló rendezés által irányított cselekményben szórványosan bújt meg egy-egy geg, de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy a zsűri ennek ítélte a legjobb rendezés trófeáját. Ők tudják.

A németek precizitását sosem vontam kétségbe, de azt már nehezebb volt feldolgoznom, hogy két német produkcióból kettőt borzasztóan rossznak találtam. A másik sikertelen kísérlet egy részben Amerikában tanult filmes, Thomas Sieben keze munkájának gyümölcse volt: a Distanz (Distance) egy magányos kertészről szól, akit hosszú idő után hiába talál meg a szerelem, egy lopott vadászpuska és az azzal kivégzett személyek ugyanis jobban izgalomba hozzák. A minimalizmus jegyében fogant alkotás egyharmad Dogmában nyomuló Trier-t, egyharmad korai Scorsese-t, és egyharmad Mundruczót tartalmaz, így el lehet képzelni a végeredményt.

A lengyelektől megtekintett Snow White and Russian Red a maga beteges pszichedelikus vízióival negyed óra után vesztette el az értelmét, amihez nem is talált vissza az utolsó képkockáig. Hogy addig mit szeretett volna közvetíteni a direktor, Xawery Zulawski, nem sikerült tisztáznom magamban, hacsak azt nem, hogy Terry Gilliam és a Wachowski testvérek munkásságának kellő ismerete még nem elég ahhoz, hogy valaki egybefüggő mozit alkosson. Xawery becsületére váljék, megpróbálta. Ám ettől még érzelmileg zavart tinédzser főhőse, akinek fejében folyton egy meredő fallosszal rohangáló kopasz mindenféle értelmetlen és értelmezhetetlen cselekedete kavarog, nem volt képes arra, hogy a fősodorba lendítse a lengyel filmgyártást, sőt, még lejjebb húzta azt.

Hasonlóan sokkoló élményt nyújtott az orosz honból érkezett Kislorod (Oxigen). A két MC rímjeiben előadott „fiú-lány találkozás” messze a legzavarosabb és legelviselhetetlenebb volt a kínálatból: egy tucat dalban osztják a rapet, vagy legalábbis azt, amit ők annak neveznek, de az angolszász rímszedőkön szocializálódott érzékszervem számára az orosz szóvirágok sértőbbek voltak, mint a tányéron össze-vissza karistolt villa hegye. A Kislorodban csupán azt sikerült elhitetniük velem, hogy a készítők kellő ismerettel rendelkeznek vágóprogramról, de a dramaturgiára már nem volt alkalmazható emberük.

A büntetés ezzel még korántsem ért véget, mert a spanyolok és a franciák is tettek róla, hogy mielőtt minőségi szórakoztatáshoz érkeznék, kellőképp lefárasszák a hét elejére már igencsak túlterhelt idegrendszeremet.

A spanyol Ramirez egy kurvákat gyilkoló, unalmas óráiban pedig drogot terjesztő gyerek változó korban lévő periódusát ecseteli botrányosan vontatottan és mindenféle összefüggéstől mentesen, míg az aktuálpolitikai viszonyokra reflektáló francia Welcome-ban Vincent Lindon egy úszóbajnokból lett úszómestert alakít, aki egy menekült iraki fiút vesz szárnyai alá, hogy a francia partoktól átúszhasson Angliába. Ha nincs az erős karizmával megáldott Lindon (aki a film egyharmada után tűnik fel), a történetet az első fél óra után belefulladt volna a közönségesség örvényébe.

A sorban nem sokkal marad el a Paul Schrader személyes jelenléte kíséretében vetített Adam Resurrected, mely egy holokausztot megjárt, s az ott átélt megaláztatástól meghasonult zsidó művész (Jeff Goldblum) kálváriáját meséli el egy rehabilitációs központban.

A Cold Souls sem elsősorban a felhőtlen szórakozás, sokkal inkább színészmesterség iskolapéldáját prezentálta (melyért az önmagát alakító Paul Giamattit a legjobb színész díjával tüntetették ki), és próbált választ keresni a ma emberének egyik nagy problémájára, nevezetesen az egyén, s az egyéni lélek értékére.

Dacára Goldblum és Giamatti pazar alakításainak, egyik opus sem váltotta be a hozzá fűzött várakozásomat, és az volt az érzésem, hogy ezek a matériák olyan rendezők kezébe kerültek, akik rosszul, túlzott óvatossággal fogalmazzák meg a bennük rejlő üzeneteket.

Érdeklődő lény lévén igyekeztem minél szélesebb spektrumban szemlélni a felhozatalban helyet foglaló műveket, de ezután volt az a pont, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy naiv kíváncsiságommal igencsak visszaéltek. Ennek eredménye az lett, hogy minden mozgóképre fogékony szenzoraimat egy határozott mozdulattal biztonságos üzemmódba kapcsoltam, és megbízható nevek keresésére indultam. Nem mondanám, hogy mindent egy lapra tettem fel, amit mégis betettem, a bank majdnem elnyelte.

A favoritok földjén.

Park Chan-wook, Baltazar Kurmákur, Jim Jarmusch, Takeshi Miike, John Malkovich. Impozáns és megbízható nevek. Ha úgy tetszik, minden bizodalmam ezekre a jól csengő alkotókra összpontosult, de a végén sajnos nem mindegyikükkel sikerült dűlőre jutnom.

A Cyborg vagyok, amúgy minden oké után bármilyen filmet képes lettem volna megnézni, amiben a Park neve feltűnik, így nem volt kérdés, hogy a Thirst a titkos favoritjaim között foglal majd helyet. A vámpírdráma a mostanság igen népszerű vámpírmítoszt tette magáévá, éppen ezért véres, kegyetlen, és messzemenőkig szerelmes filmnek bizonyult. Az Oldboy-rajongóknak nem kell megijedniük, a dél-koreai filmes nem egy Alkonyat-szerű tömegfilmet alkotott, amiben mindenki feleslegesen szenved (bár, ha úgy vesszük, ez a mozi Chan-wookhoz képest még így is elég populárisra van hangolva), hanem tartotta magát jól megszokott receptjéhez, és szereplőinek sorsát a végletekig spékelte őrülettel, reménytelenséggel, tragédiával.

Eme kissé elborult romantika igen kellemes szórakozás volt, annyi szent, képileg, karakterábrázolásban és atmoszférateremtésben is messze túlmutatott a programban futott nagymenők mozijain, ám az én szememben elmaradt attól a minőségtől, amit akár A bosszú asszonyában, akár a Demilitarizált övezet: JSA-ban volt szerencsém megtapasztalni.

Jim Jarmusch. Ha valaki, akkor ő aztán képes saját magát újraértelmezni. Így volt ez most is, és ezúttal tökéletesen letisztult utat járt be. Ez az irány azonban már annyira egyenes és minden apró rezzenéstől, sallangoktól mentes volt, hogy sokakban felmerülhet a kérdés, JJ esztétikája végül nem saját magában ér-e véget. Függetlenül attól, hogy ki hogy ítéli meg a független filmes elmúlt években letett műveit (Szellemkutya, Broken Flowers, Kávé és cigaretta), abban mindenki egyetérthet: Jarmusch egyre csak lassul és megfogalmazása egyre prózaibb. A The Limits of Control idegpróbáló alkotás, ami érzésem szerint két csoportra fogja osztani a nézőket: az egyiket magába szippantja és el sem engedi a végéig, a másik az első negyedóra elteltével egy életre megutálja a filmet és többet soha a közelébe sem megy. A helyzet nem olyan tragikus, mint mondjuk David Lynch Inland Empire című nézhetetlenséget súroló vizuális kísérlete esetében, de tény, hogy Jim soha nem látott szintre emelte dramaturgiai minimalizmusát, soha nem látott következetességgel fordította ki a szokványos dramaturgia elemeit, és kíváncsi vagyok, mennyire lesz képes kielégíteni ezzel a nézőközönségét.
A száztíz perces kém-noir-politikai thriller elemeket felhalmozó moziban mindent látunk, amit egy átlagos filmben szinte soha, a hosszú csöndeket és sétákat cirka tízpercenként töri meg egy-egy párbeszéd, már ha annak lehet nevezni, hogy az epizódszereplők (akiket nem is akármilyen filmcsillagok formálnak meg: Bill Murray, Tilda Swinton, John Hurt, Gael García Bernal) egy-egy duplakávé (!) mellett mesélik életük egy fontos szemrevételezését a Spanyolországba érkező rejtélyes figurának.

A Control nem nő fel egy Törvénytől sújtvához, de arra mindenképp jó, hogy filmes órákon naphosszat elemezzék a film dramaturgiai felépítését – mert lassúság ide, hosszan kitartott atmoszférateremtés oda, zseniális.

Akitől aztán végképp nem vártam hajhullásra ösztönző mozgóképet, az Takeshi Miike. A korábbiakhoz mérsékelten vérzivataros Sukiyaki Western Jango-val nálam csúfosan mellélőtt japán fenegyerek állapotától függően ugrik bele mindenféle műfajba, és most egy olyannal állt elő, ami sokak számára maga lehet a kinyilatkoztatás – nekem azonban nem tűnt többnek egy jól megkreált, de végtelenül banális alapokon nyugvó mesefilmnél. A Yattermann alapjául egy hetvenes években futott anime szolgált, amit Miike igen tisztességesen vászonra is álmodott – mily meglepő, vértől mentesen. A vizuális orgia ezúttal elsősorban a gyermeklelkű felnőttek kedvenc időtöltéseként funkcionálhat, mivel a kapzsi gonoszok nem tudnak eléggé rosszak lenni, a jók meg mindig győznek, és a nagyon komolyra vett csatákat mindig sikerül egy nagyon vicces helyzetkomikummal feloldani. Látványban száz százalék, történetben alig elégséges, de hogy tartalmas szórakozást nyújt-e a mai nyugati kortárs műfajban, kérdéses. Nem is hiszem, hogy itt helye lenne ennek a mozinak, mindenesetre Miike bebizonyította, hogy ha akar, tud ő szelíd bárány is lenni, és szinte megilletődtem azon, mennyire helyén tudja kezelni a kezébe vett anyagot.