A tolerancia nagy szó, ha az ember a bőség zavarában nem tudja, egy adott napon mely filmeknek szentelje drága idejét. A bizonytalanság akkor kezdődik, amikor biztos pont (húzónév) híján csak minimális háttérinformáció (cím, tartalom, filmkészítők előélete) adatott eldönteni, érdemes-e végigülni egy-egy alkotást, vagy már a titulus sugallja, hogy jobb távol maradni az idő- és energiarabló műsortól.

Első filmek. Az elsőfilmesekbe vetett bizalmam igencsak megrendült, mert – bár többségük tisztességesen, mértani pontossággal készítette el és tette le a platterre a maga történetét –, általában mégsem sikerült nekik formabontó alkotással előrukkolni.

Izraelből érkezett az ötven percet karcoló Merkhav mugan (Secure Space), mely egy esküvőt mesél el. A nagy eseményt bemutató mű pikantériája, hogy a násznép nem a szokványos helyen készül a két lélek eggyé kapcsolására, hanem egy óvóhelyen, mert Haifát éppen változó intenzitással bombázzák.

Maga az alapötlet érdekes, ezért is hittem, hogy a Tel Avivi egyetemen diplomázott Oren Gvilinek ötven percben nem lesz lehetősége közhelyeket puffogtatni, de a végeredmény rám cáfolt: az izraeli rendezőnek semmi váratlan fordulatot és hatást nem sikerült felfestenie a vászonra, pedig a klausztrofób helyszín kellő kiaknázható szituációt, helyzetkomikumot rejtett magában – és tessék, mégse.

Pozitív csalódás volt viszont a dokumentumfilmes Harutyun Khachatryan filmje, a Border. Az azerbajdzsáni határ mentén élők mindennapi életét bemutató dolgozat ravasz módon reflektál az aktuális háborús viszonyokra, s bánhatják, akik kivonultak róla az első negyedórát követően, mert a lassan kibontakozó cselekmény (ugyanis az első látszat ellenére az is megbújt benne) egy érzékletes és tragikus történetet tárt elénk – egy folyton elkószáló tehén szemszögéből.

Kellemes ízek. A háromtucat mozgóképes csodából, amit volt szerencsém látni, akadtak kellemes kis hangulatjelentések, olyan alkotások, amik nem szívják el az agysejteket, nem vonnak el oxigént. Ezek közül a gyönyörű kis semmiségek közül a személyes kedvenceim közé tartozott az olasz Pranzo di Ferragosto (Mid-August Lunch), melynek segítségével egy idős férfi, Gianni és öt még idősebb hölgy néhány közös napjának lehetünk tanúi.

Az összezártságból sem konfliktus, sem velős komédia nem kerekedett ki, viszont a koros hősök nem is egy ízletesnek tűnő étket fogyasztottak el, ami, valljuk be, nem igazán nyomós érv arra, hogy elővételben foglaljunk jegyet a filmre, mégis vonzó karaktervonás. A Pranzo di Ferragostonak egyszerűségében rejlik nagyszerűsége, akár egy másik, nem éppen friss eresztésnek, a dán, svéd, norvég, finn koprodukcióban készült Maria Larssons Eviga Ögonblicknek (Maria Larssons örökkévaló pillanatai). Jan Troell rendező a huszadik század egyik meghatározó fotósának életét mutatja be attól a ponttól, amikor is kezébe vette első, lottón nyert fényképezőgépét.

A hét közepére görcsbe szorult lelkemet az unásig ismételt drámáktól, lehangoló jövőképektől, elkeserítő társadalmi állapotoktól és az élet milyenségét sokadjára számba rágó produkcióktól néhány skandináv, egy dánnal kevert brit valamint egy totál idióta amcsi vígjáték tudta valamelyest feloldozni. Az idei Titanicon díjat nyert Észak (Nord), Baltazar Kurmákur az elsüllyedt hajóról elnevezett fesztiválon közönségdíjas filmje a Fehér nászéjszaka (Brúdguminn), a Bronson, valamint egy hamisítatlan blaxploitation és egyben műfajparódia, a Black Dynamite voltak azok, melyek miatt érdemes volt hosszú napokat tekeregnem az ingyen mozijegyekkel sorban álló ifjúság között.

Renegátok előnyben. A nemzetközi sztárcirkusz porondjára Alan Rudolph, John Malkovich és Antonio Banderas állhatott fel, s utóbbi két híresség egy-egy szépen csillogó díjért cserébe vette is a fáradtságot, s pár napig a nézősereg kegyeiben járt, elérhető közelségbe engedve a hűséges rajongókat.

A kultrendezőre, a színészre és a filmsztárra nem is lehetet panasz, hisz kellőképp lekötötték az idegen nyelvben hadilábon álló helybelieket, talán jobban is, mint az ő tiszteletükre bemutatott filmjeik. A fesztivál szervezői Malkovichtól a Táncos a házbant és a producerként jegyzett mexikói alkotást, a Which Way Home-ot, míg Banderastól Forró záport húzták elő a repertoárból.

Megtisztelő és dicsérendő, hogy ennyi év távlatából is gondolnak ezekre a mozikra, csak épp semmilyen aktualitással nem bírnak – azóta sem sikerült rájönnöm, miért kellettek ezek itt és most. Nem baj, Antonióék itt voltak, jól kimosolyogták, fotóztatták magukat, beszéltek a filmezés és a művészet szépségeiről, majd ki-ki modora szerint távozott.

Előbbi két névhez képest a húzónévnek nem igazán elmondható Rudolph azonban igazi felüdülés volt a filmrajongók számára, mi több, négy filmje (The Secret Lives of Dentist, Trouble in Mind, Remember My Name, Válassz engem) a program élvezhetőbb részét képezte.

Felmerül a kérdés, hogy ennyi nagyágyú mellett hogy fér meg egy viszonylag partvonalra szorult rendező, de nem kell sokat rágódni rajta: az egyik fő ok, amiért a Szexuális mélyfúrások rendezőjének szociodrámáiból szemezgethettünk, az a nagy népszerűségnek örvendő új-hollywoodi érát bemutató sorozatnak tudható be, melybe Alan Rudolph késő hetvenes filmjei még épphogy beilleszkednek.

A másik alap, érzésem szerint, hogy annak a korszaknak a neveiből az igazán nagyok sajnos már nincsenek közöttünk, aki mégis (Lucas, Spielberg, Milius, Boorman), túl nagy név ahhoz, hogy átutazza a fél világot némi mesterkurzusnak nevezett bohóckodásért. (Egyébiránt ezeket a filmeket a minimál szinkronhangokkal dolgozó MGM csatornán el is lehet csípni, de úgy voltam vele, a kópia az még mindig kópia, és nem pedig egy unott szinkronhang egy hetven centis tévén.)

Kitűnt a meghívottak sorából Malkovich, aki vállalta a megmérettetést: a kötelező sajtótájékoztatón túl hajlandó volt leülni, és trécselni egy sort a közönséggel. A Master Class címre hallgató nyilvános meghallgatás, ahogy várható volt, nem elsősorban a színész-producer-rendező munkamódszereiről, színészmesterségének fortélyairól szólt, sokkal inkább egy össznépi közhelytárról. Aki mert, kérdezett, Malkovich meg, amikor csak lehetett, fesztelenül válaszolt.

A sok, tört angolsággal feltett kérdés kezdetben nem tűnt túl felszabadultnak, sem említésre méltónak, de végül igen érdekes beszélgetés kerekedett ki, melynek csúcspontja nálam akkor érkezett el, amikor rákérdeztek, melyik Malkovich kedvenc filmje. Az Oscar-díjas Juno producere némi hezitálás után a Nevetséges Napoleont nevezte meg elsőszámú favoritjának. Az eredeti nyelven folytatott beszélgetés sok szép és jó, illetve tanulságos anekdotát eredményezett, de ahogy azt Malkovich is szóvá tette, jobban szereti azokat a helyeket, műhelyeket, alkotóközösségeket, ahol azok közé ülhet, akik nem egy közös fotóért vannak vele, hanem akikkel a szakmáról beszélgethet, vitázhat.

Hogy zárásként némi honi kapcsolattal is megfűszerezzem jegyzetemet, magyarként büszke voltam, hogy nem is egy produkciót sikerült a nemzetközi szemlélőknek bemutatni, illetve hogy a globális sztárvilág önimádása mellett számos magyar (a Nem vagyok a barátod stábja) is végigsétálhatott a turistáktól elég hamar összemocskolt vörös szőnyegen (merthogy azt napközben bárki használhatta). Ez olyan rendhagyó esemény volt a számomra, ami még egy ilyen felhozatal ellenére is képes hitet önteni belém, ha a magyar filmgyártás felé vetem tekintetem.

Egy szó, mint száz, a rossz idő és a borús filmek garmada nagyban hozzásegített, hogy hazatérvén soron kívül fellapozzak egy programfüzetet, és keressek valami banálisan egyszerű, de kedélyállapot-javításra tökéletes mozit. A Brünoban, majd az Adventureland – Kalandparkban meg is leltem reményeim forrását, de pillanatnyi javulást leszámítva állapotom és hitem mit sem változott abban a tekintetben, hogy a mai kortárs filmművészetből valami nagyon hiányzik. Bevallom, magam is bizonytalan vagyok, hogy mi is lehet az az esszencia, amivel, ha meghintenék a hetedik művészet mestereinek munkáit, talán jobbra fordulna a helyzet.

Mindenesetre nem adom fel, s törve bár, de hiszek még egy Filmben.