Gerevich András költészete leginkább az új szenzibilitás poétikai-szemléleti jegyeit viseli magán. Ebben a költészetben nem individuumról, hanem dividiumról beszélhetünk. Az én mintegy gyanakszik magára. A magához kötődő nyelvi reflexiók (hatalmi, ideológia manipulációktól) gonoszan sunyi voltára. Csak a pillanatnyi észleletek felépítette, állandóan és képlékenyen akalakuló személyiségképet tartja autentikusnak. Így értendő Gerevich tartózkodáda mindenféle hagyománytól.

A hagyományos értékrend legfőbb hordozói olyan instanciák, mint Isten, család, haza. S mivel a lírai én úgy véli, homoszexualitása miatt a vallásos, a családi és a nemzeti közösségből is ki van zárva, csupán a barátok (nem a friend, hanem a boyfriend értelmében) és a szexuális-bulizós partnerek közössége marad meg a számára. Az ehhez tartozó promiszkuitásos életvitel ugyanakkor nem teszi lehetővé számára a szilárd identitást, tartós individuumképet. Gerevich András így érkezik el az új szenzibilitás szemléletéhez és a poétikájához.

A kötet egyébként nagyon tudatosan felépített kompozíciója is ezt az utat mutatja. A bevezető költemény az Istentől való távolodást, az első ciklus a család megteremtésének esélyétől valót, a Verjen a Sors keze (2007) költemény a hazától valót mutatja fel. A kötet koncepciójához tartozik a megtalált szemlélethez-poétikához vezető út reflexiós-jellegű bemutatása. (Habár a magyarázatok olykor magyarázkodásnak hatnak.)

Itt valóban a test birodalmában járunk. Ezek határozzák meg az interperszonális viszonylatokat is. Nemcsak a kultúra hagyományos elvárásai, a civilizáció-jogi szempont is hidegen hagyja, örökbefogadási a családi vonatkozásban, az állampolgársági a hazához fűződőben. Tulajdonképpen egy hívő metafizika fordul itt ki magából. Viszont az is lehet, hogy álnaív ez az attitűd, és már kezdettől nem szerepel benne transzcendencia.

Gerevich András verseinél feltűnik a vizualitás felértékelése. A lírai én, az Én-Te viszony szinte minden esetben a nézés észlelési csatornáján keresztül jut szóhoz.

A kép nem a nyelv képe. A nyelv itt az ikonologiai közeg kommentárja. A képnek van itt nyelve, nem a nyelvnek képe. Nem a kép és a nyelv mediális átmeneteneinek szemiotikai jellegű problémái jelennek meg. Nem a figurativitás vagy a kalligráfia az érdekes. A vizuális tematika, mint probléma – elsősorban esszéjelleggel – tematizálódik, a jelentés a fontos, nem a megformáltság dilemmái. Mintha egy forgatási jelenet instrukcióinak reflexióit olvasnánk olykor. Ebből a szempontból nem árt tudnunk, hogy Gerevich András a filmes szakmában is otthon van, elvégezte a National Film Schoolt.

A lírai én mintegy nárcisztikus módon nézi magát, arra vágyik, hogy a nézés útján kívánják meg. Amivel Gerevich András újat hozott a magyar lírába, az éppen ez a vizualitásra épülő, narcisztikus jellegű erotikus világ. Narcisszosz a központja a tárgyi világ és az én, az Én és a Te közötti viszonynak is. Ha ez nincs, akkor a tárgyiasítás is kissé erőltetettnek, sőt gyerekesnek hat. Kicsit mintha az avantgárd is megérintette volna. A (jól kifejezett) narcizmus okán a videó, a fénykép mellett a tükör a legfőbb jellemző ebben a költészetben – ez a lacani imaginárius tüköstádiumot juttathatja eszünkbe. Az énkialakulás első fokában a tükörkép létesít empirikus ént, Gerevich költészetében az Én-Te viszonyt is.
 

Az elkapott pillanat a snap shot gyorsfényképészeti eljárását juttatja eszünkbe. A snap shotot is az új szenzibilitás énlétesítő technikája allegóriájaként is szokták emlegetni. Pillanatnyi észleleti benyomás, ami hitelesen mutatja be a soha individuummá nem szilárdítható szubjektumot. Gerevichnek van érzéke az ilyen helyzetekhez. Fel is tudja mutatni ennek a látásmódnak a leküzddhetetlen elidegenítettségét is. Hiszen nemcsak a másik, de a saját maga is elérhetetlenné válik –, a hagyományos, szubsztanciális értelemben.
 

A lírai én leválasztja magát a kulturális és társadalmi hagyományokról. És tényleg azok a legjobb részek, ahol ez sikerül. Ugyanakkor nem minden esetben van így. Ha mégis bejönnek a költő (nyelvi) világába a fent emelített vonatkozások, akkor ez a világ kissé zavarossá válik. Rögtön az indító versben inszcenírozódik a keresztény templom, ahol a lírai alany együtt ül nagy, sorsszerűen meghatározó szerelmével. A vers azzal zárul, hogy a költő képtelen a hitre, de azért, mert szerelme nem lel viszonzást, ehhez kéri Isten segítségét. Ami abszurdum, hiszen nemcsak Jézus, de már Mózes is bűnnek tartotta a homoszexuális kapcsolatot. Ráadásul a költő ebből vezeti le a világnézetét, poétikailag ez leginkább az új szenzibilitzást jelenti. Érdekes módon, a hagyomány leválsztásának is megvan a maga vakfoltja, a tradíciót sokszor a szövegközi utalás jelzi, s egy jelentőségteljes szövegközi utalás mégis található nála, nevezetesen Juhász Gyula (heteroszexuális) Anna-versére. Tehát, ahogy nincs külön női nyelv, nincs külön gay-nyelv sem – legalábbis Gerevich András kötetének tanúsága szerint.

A vizualitásra és az új szenzibilitásra tett hangsúlyt az is bizonyítja, hogy amúgy Gerevich András kifejezetten jó a verstanban. Nagyon jól ismeri és elsajátította a klasszikus topikus és akusztikus technét, a legendás Lator-szemináriumok szorgalmas hallgatója volt. A szabadvers forma, a metaforátlan versbeszéd szándékos a költészetében. A mondott, elsősorban vizuális tematika kommentárjaiként is hatnak a költeményei. Ezeken kívül valamiképpen a szentimentális napló és levélirodalom hagyományába is beilleszthető a kötet világa, ily módon a költészet egy speciális ágát képviseli. A tárgyias, elégikus költemények a hagyományos, klasszikus olvasásmódot sem zárják ki. Ezért valószínűleg sok és pozitív visszajelzése lesz a tehetséges költő figyelemreméltő kötetének.