bezár
 

irodalom

2009. 09. 26.
Újabb titkok a Telepről
Interjú Krusovszky Dénessel a Telep-csoportról - 2. rész
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Újabb titkok a Telepről Tamás Zsuzsa és Krusovszky Dénes beszélgetése a Telepről, generációról, "apagyilkosságról" és a Telep-antológiáról. A beszélgetésre 2009. július 19-én került sor, és mivel meglehetősen hosszúra sikerült, folytatásokban közöljük a részeket. Az interjú első része itt olvasható.

PRAE.HU: Ami a generációt illeti, bár most kicsit más értelemben, mint ahogyan eddig használtuk: a Csillagszálló szervezésében a költészet napján volt egy beszélgetésünk a Sirályban, amely abból indult ki, vajon úgy látják-e (és jól látják-e) a mai idősebb alkotók a fiatalabbakat, mint ahogyan Kosztolányi látta  József Attilát és generációját a Barkohba (sic!) című novellában. (A neten a novella Ezerkilencszázharminchárom
címen található - T. Zs.) Akkor te is, Dunajcsik Matyi is kortárs fiatal alkotóként meglehetősen elégedetteknek tűntetek a helyzetetekkel. Később aztán Matyinak volt is egy olyan visszacsatolása, hogy mókás, hogy épp a nemzedéketek két legsikeresebb alkotóját sikerült felkérnem, hát persze hogy ti nem elégedetlenkedtetek. De azt hiszem, azért nem csupán a ti személyes sikereitekhez köthető, hogy jól érzitek magatokat a bőrötökben, mármint alkotóként. Illetve az kérdés, lehet-e azt mondani, hogy a Telephez tartozó fiatalok és még néhányan mások úgy az irodalmi színrelépés, mint az alkotás vagy a figyelem tekintetében most jó helyzetben vannak, mindahányan?

Igen, de szerintem ez nemcsak ránk vonatkozik. Annak a beszélgetésnek az egyik apropója az volt, hogyan működött az irodalom mondjuk huszonöt éve, vagyis a rendszerváltás előtt – és ahhoz képest a mi helyzetünk egyszerűbb. Jobb a hangulat, szerintem. Egy másik beszélgetés kapcsán gondoltam bele abba, amikor a Fiatal Képzőművészek Stúdiójáról, a náluk rendezett felolvasásokról volt szó, a hetvenes-nyolcvanas években, szóval, hogy akkor azért azt mindenki tudta, hogy ezekről jelentenek. Ez benne volt a levegőben. De milyen hangulata lehetett ennek a dolognak? Amellett, hogy nyilván jó, persze, mert hogy fiatalok meg minden, de hogy mégiscsak volt egy keserű máz az egészen, és ez most nincsen. Ha most van egy felolvasás, akkor vagy érdekel valakit, vagy nem, vagy eljönnek a hallgatók, vagy nem, de ennek irodalmi tétje van. Ugyanez igaz a publikálásra, a kritikákra, ha írom, ha olvasom: nem kell másra figyelni, csak az irodalmi részre. Akár a rólam, akár a Telepről szóló kritikák esetében tényleg az irodalmi teljesítményen van a hangsúly, és ez szerintem baromi jó, felszabadítólag hat az irodalomra, és ettől van jó hangulat, amit én felfedezni vélek. Ami megvan a fiatalok között is, mert így figyelünk egymásra, így olvassuk egymást.

PRAE.HU: Nem akarok ezzel kötekedni, de… ha most akár csak a Telep szerzőiből indulunk ki, azért sokan már gyakorlatilag ebben a kvázi „jó hangulatban” szocializálódtak. Vagyis azt akarom ezzel mondani, hogy nem sokat érzékeltek az 1989 előtti állapotokból. Tehát természetes számukra, hogy ez van.

Persze, számomra is, hiszen csak hét éves voltam ’89-ben.

PRAE.HU: Mégis van egy efölött érzett öröm? Lehet annak örülni, ami egyébként természetes?

Ezt most még ahhoz a beszélgetéshez visszacsatolva mondtam, amelyiknek volt ez az alapkérdése, hogy mi a különbség a mai és az akkori helyzet között - de egyébként lehet. Egyfelől, mert olyanokkal vagyunk körülvéve, akik idősebbek, így mintegy tudósítanak a különbségekről, másfelől meg azért is, mert mintha lenne ennek az egész nyomorult hangulatnak, frusztrációnak valamiféle továbbélése rosszízű irodalmi közhelyekben. Ezeket én nagyon nem szeretem, sőt elég elkeserítőnek tartom, amikor valaki olyanokat mond, hogy csak az érvényesül, aki ilyen-olyan kompromisszumokat meghoz, ilyesmi. De ezek a közhelyek olyan erősek, hogy emlékszem, a középiskolában, amikor nyertem a sárvári pályázatokon, és látszott, hogy irodalommal fogok foglalkozni, az osztályfőnököm, aki abszolút nem volt irodalmár, odajött, hogy ez mind szép és jó, de nagyon vigyázzak magamra, mert itt ki fognak csinálni, mert ez egy harc. Militáns világként képzelte el az irodalmi közeget, és én ezt nem nagyon értettem. Mosolyogtam rá, mondtam, hogy ne aggódjon, de nem is értettem. Nyilván másképpen szocializálódtunk. De utána is számtalanszor hallottam még ezeket a lózungokat, hogy csak az lehet sikeres, aki nem tudom én, mit csinál. Tehát minden író, akinek könyvei jelennek meg, meghozta a maga kínos kompromisszumait? Minden felolvasóest így működne? Ez nem igaz. Viszont irodalmi szervezetek tagjaként, elnökségi tagként meg szerkesztőként pláne látom, hogy vannak ilyen problémák, jelenetek, nem is ritkán, különösen olyankor, amikor a pénz is szóba kerül, de lényegileg akkor sem erről szól ez a dolog.

Mi Mátyással azért mondhattuk ezt ilyen vidáman, mert ezeket a közhelyeket hamarabb ismertük, mint az irodalmi életet magát, és aztán abszolút nem ilyen tapasztalataink lettek, éppen ellenkezőleg, az tűnt föl inkább, hogy önzetlenül odafigyelnek ránk. Megkérnek, hogy csináljunk egy blokkot, vagy csak személy szerint X-et vagy Y-t felhívja egy folyóirat szerkesztője, hogy olvastam valami szövegedet, tök jó volt, és csak ennyi. Vagy ír egy e-mailt, akár arról, hogy nem volt jó, ami szintén baromi fontos – szóval van egy olyan szintje a dolognak, ami az írások minőségén múlik, meg azon, hogy tudunk-e szövegekről beszélni. Eddig ez volt, amivel mi többször találkoztunk. És szerintem nem csak mi.

Telep-antológia plakátPersze vannak rossz ízű dolgok, amikről lehet tudni, de hogyha az ember nem akarja úgy csinálni, akkor tudja másképp. Ezért mondhatjuk azt, hogy jól vannak bizonyos dolgok, ami meg nincs jól, azon dolgozni akarunk: még megelégedett hátradőlés és lassú elhízás sincs. Van egy tér, amit be lehet lakni, amivel lehet bármit kezdeni, és abban javítgatni is lehet, meg egyszerűen csak jól érezni magunkat. Nem vagyunk beszorítva bizalmi meg ide-oda tartozós hálóba. Illetve, inkább úgy mondom, hogy van választási lehetőségünk, ami persze felelősséggel is jár, de hát e nélkül a tét nélkül nem is lenne izgalmas ez az egész.

Lehet, hogy még fiatal vagyok, vagy naiv, de azért azt komolyan gondolom, hogy így is lehet. Miközben persze látom, hogy nem nehéz lealjasodni sem.

PRAE.HU: Borbély Szilárd ezt a ’89 utáni szocializálódást történelem utániságnak nevezte. Ahogy az antológia bemutatóján mondtad, először nagyon tetszett neked ez a kifejezés, hangzatosnak tartottad, de aztán úgy vélted, ez azért így nem igaz. Mit gondolsz most erről a kifejezésről és mindarról, amit jelent?

Hú, hát ez nehéz, mert én nagyon szeretem Szilárdnak ezt a szövegét, és ez a szövegen belül teljesen védhető kifejezés. Argumentálva van, érvrendszer van mögötte. Én akkor csak magára a megfogalmazásra gondoltam, hogy milyen vagányul hangzik, hogy „történelem utáni nemzedék”, de aztán rájöttem, hogy nagyon nem vagyunk azok, és attól tartok, hogy egyre kevésbé lehetünk.

Úgyhogy azt is gondolom, talán, nagyon óvatosan, hogy bár a mi irodalmi szocializációnk teljesen ártatlan volt, jó hangulatú, de nem biztos, hogy középkorú íróként foglalkozhatunk majd csak irodalmi témákkal. Nem tudom, ez nyilván egy újfajta tapasztalat lehet, de azért a társadalmi vagy történelmi kérdések elég erősen bejönnek az utóbbi időben – egyrészt az ablakon, minden lakásba, másrészt az, ami az utcán történik, nem hagyhatja teljesen hidegen az irodalmat sem, tehát előbb-utóbb úgymond nekünk is ki kell majd menni. Amellett, hogy ez nem azt jelenti, hogy csak politizáló irodalmat lehet vagy kell csinálni, mert például baromira nem azt csinálom én sem. De mint gondolkodó ember nem tehetem meg azt, hogy történelmen (társadalmon) kívüli helyre pozícionálom magam, ezt egyre komolyabban gondolom.

De Borbély Szilárd sem erre gondolt, hanem egy irodalmi szocializációnak a mikéntjére, amivel viszont egyetértek, és azt hiszem, hogy az előző válaszomban említett felszabadultságot lehet és érdemes megemlíteni, szemben azoknak a generációknak a tapasztalatával, akiket történelmi, politikai körülmények nyomasztottak, legalábbis fiatal szerzőként. Aztán majd kiderül, hogy mit tudunk vele kezdeni, mit lehet egyáltalán.

Amit Szilárd említ, az lehet majd a mi generációnknak a nagy kihívás, hogy ezt feldolgozzuk, vagy hogy ezzel kezdjünk valamit. És ez szerintem most fog elkezdődni, most lépünk abba az alkotói fázisba, amikor ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznünk. Az első periódus, főleg költőknél, nyilván nyelvkeresésről szól, aztán, gondolom, másfelé mozdulunk, egész más terepeket járunk be, és ebben szerintem fontos lehet majd az, hogy visszanézve megértsük azokat a helyzeteket, amelyek alapján vagy amelyek között elkezdtünk dolgozni. Fel lehet tenni a kérdést, hogy miért kezdtünk el ezzel foglalkozni, és akkor ezzel a történelem utánisággal is számot lehet vagy kell vetni – vagy egyszerűen csak megcáfolni. Engem például személy szerint baromira zavar, amikor idősebb pályatársak (ez is milyen ronda szó) arról beszélnek, hogy nem lehet ma könnyű, mert egy nyitottabb irodalmi életben, nyitottabb társadalomban nem gyűlik föl a kezdő költőkben annyi frusztráció, mint bennük egykor, e nélkül a frusztráció nélkül pedig nem lehet valódi költészetet létrehozni. Az ilyen megjegyzés, és egyáltalán, ez a szemléletmód, ez a retorika – ha mégoly szimpatikus szerző szájából hangzik is el – egy olyan avítt, rossz emlékű viszonyrendszert idéz fel számomra, amitől kiver a víz.

PRAE.HU: Az antológiában az a sokféleség, az a széttartóság, ami a tizenegy alkotót jellemzi, természetesen megjelenik, közben viszont – noha egyszerűen csak ábécésorrendben szerepeltek egymás után – mégis  van egy sajátos ív, amelyet kirajzol ez a kötet. Vannak pontok, amelyeket én is érzékelek, de az érdekelne, hogy te mennyire tudtad egésznek látni az antológiát, mennyire érzékelted ezt az ívet a maga pilléreivel?

Az a vicces, hogy ez egy nagyon egyszerű dolognak tűnik, mármint hogy ábécésorrendben szerepel nagyjából ugyanolyan terjedelmű versanyag minden szerzőtől. Gondolkodtunk is azon, hogy ezt meg lehetne valahogy bolygatni, de szerintem igaza volt Keresztesi Józsinak, a kötet szerkesztőjének, hogy ezúttal a legegyszerűbb szerkezet lesz a legjobb.

Telep-antológia borítóMiután megjelent, olvasóként kicsit megpróbáltam kívül helyezkedni, és úgy végignézni: pont ez vált be, szóval annak ellenére, hogy nincsen túljátszva vagy túlgondolva valamilyen kötetkompozíció, mégis működik köteteként ez az anyag. Ha levenném a neveket, és név nélkül lenne ott vagy más nevekkel, akkor is egy érdekes kötet lenne. És valóban van is egy jó íve, azt hiszem. Megnyugtató volt, hogy egy olyan szöveg-egység lett összerakva, ami nemcsak azért érdekes, mert válogatás, hanem mert önmagában, versanyagként is izgalmas lehet. Hogy milyen ív rajzolódik ki belőle? Én érzek valamit, de nem akarom nagyon túlspilázni sem. Látok fejlődési rendet benne, érdekes a szövegek belső párbeszéde, és érdekes az is, ahogy utalgatnak bizonyos szövegek egymásra.

PRAE.HU: Bizonyos témák felbukkannak más-más megfogalmazásban vagy feldolgozásban. Egyes szavak egészen átértékelődnek. Például különös, hogy zajlott a Harmonia caelestisszel és sok egyéb regénnyel egy „apázós” korszak az irodalomban, és erre most valami egészen más jelentést látszik elnyerni az apa szó, úgy Kornélia verseiben, mint sok más versben, amelyekben egy kvázi-gyerekkor, vagy nem is tudom, micsoda rajzolódik ki. Nem életrajzi pontossággal, hanem valami más, új értelmet alkotva akár ennek az egy szónak – holott nyilván nem véletlen, hogy éppen ez az egy szó választódik ki.

Hát igen, de az is nagyon érdekes volt, hogy amikor ezt a versanyagot összeállítottuk, akkor ezek kevésbé tűntek fel, amikor aztán egyben elolvastam, akkor rögtön kiviláglott. A test-kérdések, vagy éppen az apa, vagy még lehetne sorolni nyilván más dolgokat is: ezek egy több szerzős köteten belül valami mozgást jelölnek.

Ha már a Harmonia caelestist említetted (és visszakapcsolva akkor Borbélyhoz is): Esterházynál nagyon erős a történeti, magántörténelmi és politikatörténeti szerepe az apának, a Javított kiadásban pláne. Nálunk meg azt látom, hogy van egy apafigura, ami valahogyan  el van távolítva a létező apától, nincsen neki történeti háttere, hanem egy pszichológiai aspektusból válik érdekessé, és egyszerre megfoghatatlanná is. Ez másfajta tapasztalatnak lehet a hatása. És ilyen szempontból érdekes, hogy ez az apakép hogyan változik: egy ennyire egyszerű és közben bonyolult dolog, mint amilyen az apa, mennyire másképpen jelenik meg más nézőpontokkal, más korszakokban alakuló versekben vagy prózákban.

PRAE.HU: Valószínűleg ez az apakép is alakulni fog akkor, amikor a „történelem utániság” kérdése, illetve a kettő együtt. Ha már ezeknél az apáknál tartunk, akkor kicsit más értelemben is jöjjenek az apák: a mesterek. Említetted Marno Jánost, aki ezek szerint tényleg, szemináriumi jelleggel is „mesteretek”, és akinek a köztudatba visszaemelésében vagy felemelésben is nagy részetek volt.

Nem tudom… gondolod?

PRAE.HU: Nem? Te nem érzed úgy, hogy a most rá irányuló figyelem valahogy nektek is köszönhető?

Gondolom, hogy mivel mindenféle helyeken szóba hoztuk, tényleg lehetett ilyen hatása, és tényleg jobban oda is figyelnek Marno személyére és költészetére, mint mondjuk hat évvel ezelőtt. Azt viszont nem gondolom, hogy ez rajtunk múlott, hisz ez elsősorban saját magán, a versein, illetve az utóbbi kötetein múlott. Persze, hogyha ebben nekünk is szerepünk volt, az külön öröm.. De rajta kívül is vannak még ilyen források. Például a telepesek közül sokan Sárváron is megfordultak még középiskolás korukban, és ott Kemény István központi figura volt (persze nemcsak ott, de mi ott találkoztunk vele). Szóval őt is muszáj megemlíteni. A kötet utószavát író Borbély Szilárd költőként nagyon sokunkat foglalkoztatott, és az utóbbi időszakban az a lírai teljesítmény, amit ő felmutatott, tényleg a párját ritkítja. Ezért nyilván mi is odafigyeltünk rá, mások is. Vagy például Szijj Ferenc líranyelvének nagyon fontos hatása van. Ők a központok, de érdekes lehet még mondjuk Gál Ferenc, akiről tényleg nagyon keveset szoktak beszélni, pedig az Újabb jelenetek a bábuk életéből azért elég meghatározó kötet volt sokunknak. Ezek a figurák feltűnnek, és ha annak van hatása, hogy mi erről beszélünk, és akkor már tágabb kontextusban is szóba kerülnek, az tök jó.

PRAE.HU: Hülye dolog ezt firtatni, de a szeretve tisztelt apafigurákkal, mesterekkel kapcsolatban előbb-utóbb a trónfosztás kérdése is fel szokott merülni. Nyilván ez nem lehet kérdés, hogy készültök-e trónfosztásra vagy rituális apagyilkosságra, de mégis…

Mindenkinek fontos, hogy megtalálja a saját nyelvét, és ez valamennyire a korábbi hatások ellenében is kell történjen. Azért arra fogadni mernék, hogy nem akarunk, egyikünk sem, nagy leszámoló tanulmányt írni bárki korábbi szerzőről, vagy csak úgy elhatárolódni. Inkább levonva a következtetéseket, egy kicsit nyugisabban, kevésbé nagy gesztusokkal felépíteni egy saját szerzői világot, nyelvet, meg imidzset is, persze. De ehhez nem kellenek látványos gesztusok, én azokban kevésbé hiszek. Átgondolt, reflektált munkával több minden kihozható ebből, mint mondjuk egy „trónfosztással”. És szerintem azért az is lényeges, hogy nem beszélhetünk közvetlenül mester-tanítvány viszonyról. A hatások ennél sokkal összetettebbek és bonyolultabbak. Ha jól veszem észre, nálunk a kritikai szemléletnek a kezdetektől fontos szerepe volt, vagyis se trónra ültetni, se kilökni onnan nem akarunk senkit, hiszen eleve nem feltételezünk ilyen trónt. Én legalábbis semmiképpen.

De ha mégis klasszikus trónfosztásról van szó, vagy ebben való részvételről, apagyilkosságos ügyekről, akkor már inkább érdekes például Petri figurája.  Nincs ilyen határozott szándék vele sem, viszont a Puskin Utcában csináltunk egy blokkot, ami az ő költészetével foglalkozott, és utána szerveztünk egy beszélgetést ezzel kapcsolatban. A Petri-blokk apropóját pedig egy ÉS-beli vita adta, ahol Károlyi Csaba cikkére reagáltak többen; leginkább talán Radnóti és Vári Gyuri reakcióját lehet kiemelni. Körbejártuk valamennyire ezt a kérdést, felkértünk fiatalabb szerzőket, kritikusokat, hogy írjanak róla. Nem is ez az érdekes, hanem hogy utána szerveztünk egy lapbemutató-szerű beszélgetős estet, ahol Petri volt a téma, erre kizárólag fiatal költőket hívtunk el, hogy mondják el, mit gondolnak Petritől. Ott valahogy az jött ki hirtelen, hogy hát igen-igen, ismerjük Petrit, szeretjük is, de hát azért minket, ha már azt kérditek, hogy fiatal lírikusként megérintett-e, hát nem. Nagyjából mindenki ezt mondta, és ez azért meglepő volt. Az estre Varga Zoltán Tamást, Nemes Z. Máriót és Dunajcsik Matyit hívtuk meg, azért őket, mert vannak kapcsolódási pontok a lírájukban, mégis egészen másféle utakon járnak. Máriónak abban a Puskin Utcában volt egy verse, amiben van Petri-utalás; Mátyás írt korábban Petri-allúziót, Varga Zoltán Tamással meg egy beszélgetésen került elő ez a dolog, tehát érdekelt, hogy abban a költészetben, amit ő művel, van-e, lehet-e Petri-hatást feltételezni.

És nem az volt a válaszuk egyszerűen, hogy én nem szeretem, hanem az, hogy mint lírikust, mint nyelven dolgozó embert a Petri-nyelv nem hozott lázba soha. Vannak jó versei, mondták, vannak nagy versei, elismerjük, hogy nagy költő – de nem hatott. Talán ez sem független a történelem és a történelem-utániság kérdésétől. Azt hiszem, ha ezt még jobban megpiszkálnánk, akkor lehet, hogy ott már lenne egy apagyilkosságos szitu, vagy legalábbis annak az előkészületét ki lehetne tapogatni. De jósolni persze nem akarok.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tamás Zsuzsa --


További írások a rovatból

irodalom

lapozható traumák megtestesülése lapozható traumák megtestesülése
Margó 2019 – Mucha Dorka, Nádas Péter, Győrfi Kata, Nemes Z. Márió
irodalom

Saját utat törni Saját utat törni
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 2. nap
A PesText fesztivál programjai a PIM-ben

Más művészeti ágakról

Serge Bloch - Davide Cali: Moi, j’attends / I Can’t Wait / Alig várom
Hartung Attila: FOMO – Megosztod és uralkodsz
art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás
színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés