Karaaka Minzoku Anszanburu no Enszó, vagyis „Kaláka népi együttes előadása” hirdeti a Magyar Nap prospektusa. Magyar Nap, hiszen most Magyar Év van Japánban, s magyar programok országszerte: volt itt Esterházy Péter (kár, hogy nem tudtunk róla), nyílt egy Gerbaud cukrászda Tokióban, volt magyar szónokverseny japánoknak, japán szónokverseny magyaroknak, voltak itt kórusok, zenészek, szakácsok és pincérek a Gundelból, és még folytathatnám a sort. Tudni illik kettős évfordulót ünneplünk most: az első japán-magyar kapcsolatfelvétel 140 éve, a Meidzsi restauráció alatt történt, még az Osztrák-Magyar Monarchia részeként; majd pedig - éppen 50 évvel ezelőtt - újították fel a háború alatt megszakadt diplomáciai kapcsolatokat.

A Kaláka együttesnek hosszú múltja van Japánban: ezúttal hetedik alkalommal látogattak a szigetországba. Koncertjeik pedig - ahogy mindig - az otthoni stílust tükrözik: „Az a meggyőződésünk alakult ki, hogy akkor járunk el a leghelyesebben, ha ezeket pontosan ugyanúgy adjuk elő másutt is, mint otthon. A dal és a szöveg egysége, amit mi felvállaltunk már 40 évvel ezelőtt, az úgy a leghitelesebb és a leghatásosabb, ahogy mi magyarul énekeljük” – mondta Gryllus Vilmos.

Ehhez az elvhez tartották magukat a 26-ai koncerten is: régi, jól ismert dalokat hallhattunk. Gryllus Vilmos magyar nyelvű magyarázatát, de egyes esetekben az egész dal szövegét is tolmácsolták japánul, hogy a túlnyomórészt japánokból álló közönség - bár nem érti a dalok szövegét - tudja, miről van szó. A hely szellemének megfelelően felcsendült egy japán népdal, majd pedig az Ukulelét hallhattuk japánul. Nemes Nagy Ágnes Nyári rajzát már a közönséggel együtt énekelte az együttes – magyarul.

Voltak még a klasszikusok: Shakespeare, Villon, Weöres Sándor, Petőfi Sándor és József Attila egy-egy költeménye, de hallhattuk az együttes repertoárjából a Pelikánt és a Fakatonát is. A koncertet végül egy csokorra való magyar népdal zárta.





Bár az együttes tagjain látszódott az együtt átzenélt negyven év rutinja, mégis érezhető volt a koncert minden pillanatában a zene szeretete, az együtt zenélés öröme. A klasszikus repertoár darabjait tökéletes összeszokottságban szólaltatták meg, és az amúgy köztudottan hideg és távolságtartó japán hallgatósággal is képesek voltak pillanatok alatt kontaktust teremteni. A Zenemű két kézre című dalban a közönség lelkesen tapsolt - vagy épp nem tapsolt - a zenészekkel; majd az Ungaresca és egyéb régi magyar zenék ritmusára ráérezve a hallgatóság valósággal együtt élt az előadókkal.

Gyerekként volt alkalmam több Kaláka-koncerten is részt venni, számos lemezüket pedig mind a mai napig rendszeresen hallgatom. Később, amikor japán szakosként Magyarországon élő japánokat tanítottam magyarra, nem egyszer vittem a Kaláka egy-egy dalát órára. A nemes alapanyag, a tiszta, érthető beszéd, valamint az igényes előadás tökéletes eszköznek bizonyult a magyar nyelv és a magyar kultúra átadásához.

Ezt éreztem most is, és csodás nosztalgiával töltött el a jól ismert hangzás. Kár, hogy a Kaláka japán turnéja a magyarok körében nem kapott megfelelő publicitást. Egyébként nekem is komoly kihívást jelentett az - amúgy a két ország kulturális kapcsolatát elmélyíteni szándékozó - rendezvény regisztrációs hadseregén keresztüljutnom, s így a koncerten - magamon kívül - két-három magyarnál többet nem láttam. Pedig biztos vagyok benne, hogy nemcsak én nőttem fel a Kaláka zenéjén, és hogy még sok Japánban élő honfitársamnak jelentett volna nagy élményt ez a hangverseny.




2009. szeptember 26.
Royal Park Hotel, Tokió
Magyar Nap a Magyar-Japán Kultúrális Év keretében
Kaláka koncert

A képeket Király Attila készítette.